Minden kisebb-nagyobb közösségnek az igazi erejét – ez vonatkozik egy teljes társadalomra is – bizonyos szempontból az mutatja meg, hogy váratlan helyzetben, és talán külső segítség nélkül mennyire képes saját magát megvédeni és saját érdekeit képviselni. Erre a történelem folyamán minden közösség törekedett, próbált megtenni mindent annak érdekében, hogy nyugodtan, békésen tudjanak az emberek dolgozni, termelni, adózni, hogy ez által jól működjön az adott közösség. Ezért kiemelt kérdés az, hogy minden külső támadással szemben – de a belső katasztrófákkal szemben is –, legyen egy olyan erő, amely képes megvédeni az adott közösséget. Hihetetlenül fontos dolog ez, hiszen ha nincs, akkor hiába teszünk meg bármit, az nagyon törékeny lesz, s bármikor megszakadhat. Ennek megfelelően a társadalom mindig kiemelten kezelte azokat az embereket, akik ebben a feladatkörben részt vállaltak.

Megfigyelhetjük a történelem során azt, hogy akik katonáskodtak, azok mindig valamiféle kiváltsággal, privilégiummal rendelkeztek. Nézzünk egy példát! Az ókori athéni társadalom fénykorában egyértelmű volt, hogy csak azok katonáskodhattak, akik teljes jogú athéni állampolgárok voltak. Azonban csak az lehetett teljes jogú athéni polgár, aki katonáskodott. Ugyanígy volt ez Rómában is. De nem mond ennek ellent akár a középkor sem, hiszen a lovagok is – akik kizárólagosan katonáskodtak, ők adták a birodalomnak a haderejét – kiváltságokkal rendelkeztek. Például nem fizettek adót, volt beleszólásuk valamilyen szinten az állam ügyeinek az intézésébe, stb. Nos, egy valamire való társadalom, ha jól működik, akkor gondoskodik arról, hogy az önvédelme meg legyen. Nagy változás akkor következik be, ha a társadalomban a privilégiumok már nem csak egyes rétegeket érintenek, hanem az egész társadalomra kiterjednek. Történetesen, a Nagy Francia Forradalom időszakától kezdve, amikor azt mondták, hogy minden ember egyforma jogokkal rendelkezik, minden embernek joga van megválasztania a képviselőjét. Vagyis akkor a másik oldalon ott van az is, hogy minden embernek kötelessége a társadalomért tenni valamit; ha háború van, megvédeni.

Innentől kezdve beszélünk általános hadkötelezettségről, általános védkötelezettségről, sorkatonaságról stb., s azokról, amelyek ebből származnak. Kiemelendő, hogy ez a két dolog összefügg egymással. Tehát az Alkotmány, amely biztosítja az emberek számára az alapvető társadalmi és egyéni jogokat, és ehhez kapcsolódik a katonai kötelezettség. Sajnos ez az, amit időként elfelejtenek az emberek, és különböző kritikákat fogalmaznak meg, kérdéseket tesznek fel, hogy miért kell a katonaság és miért kell katonának lenni? Azért van szükség a katonaságra, mert a társadalom biztosít számunkra mindenféle jogot és lehetőséget az életben való boldoguláshoz. Ez egy ilyen alapvetés.

A másik témakör, amivel foglalkozni szeretnék, az az állandó hadseregnek a kérdése. Évszázadokon, sőt évezredeken keresztül az, hogy a hazát, vagy az adott közösséget védjük, sokszor csak egy pillanatnyi időszak volt, amikor éppen bekövetkezett a háború; bár sajnos volt rá példa, hogy ez a pillanat akár több tíz évig is eltartott… Amikor háborús időszak volt, összeállt a hadsereg és harcolt. Majd amikor beköszöntött a béke, mindenki visszament a saját közösségébe és irányította a birtokát, vagy dolgozott a műhelyében… Ahogy fejlődött az emberi társadalom, ahogy egyre bonyolultabbá vált az élet, kezdtek rájönni arra, hogy ez a fajta katonáskodás, ez a fajta hadviselés nem feltétlenül elégséges.

Szóljunk néhány szót a hadművészetről. A civilek között ez egy sokszor mosolyt fakasztó kifejezés, fából vaskarika, hiszen a művészet az többnyire valami szépségesre, gyönyörködtetőre törekszik, a harc pedig mindig az ember meggyilkolásával kapcsolatos. Hogy függ össze ez a két fogalom? A hadművészet nem más, mint a katonai vezetőknek a tevékenysége. Azaz, hogy a katonai vezető a politika által kitűzött célt a leggyorsabban, a legrövidebb úton, és ami nagyon fontos, a lehető legkisebb veszteség árán el tudja érni. Abban a korban – még jóval a XX. század előtti időszakról beszélek –, amikor még az emberélet számított valamit, akkor a katonáknak ez fontos volt. A katonai vezetőknek mindenképpen: akkor volt értéke a győzelemnek, ha megkímélték az embereinek az életét. S hogy mi módon tudta ezt a győzelmet a legoptimálisabban elérni, az bizony művészet volt. Miért? Mert nem lehetett előtte soha sem kipróbálni azt, hogy merre vezet az út, amelyen a célját el tudta érni. Nagy Frigyes mondta azt, hogy ’a hadvezér úgy működik, mint egy vitorlás hajónak a kapitánya. Tudja, hogy honnan, hová akar menni, de mindig arra lavíroz, amerre a szelek engedik, és próbálja azokat kihasználni; próbál eljutni oda, ahová kell.’ A katonai vezetőnek mindig a változó körülmények szerint kell optimális döntést hoznia. Napóleon azt mondta, hogy ’a tábornokok akkor hibáznak a legjobban, ha nagyon okosak akarnak lenni.’

A hadművészet egy idő után bonyolulttá vált. Felmerült az igény egy olyan hadseregre, amely a béke időszakában is működik. Ez az időszak a harmincéves háború utánra tehető. A harmincéves háború pontosan harminc évig tartott, 1618-tól 1648-ig. Egy félelmetesen nagy – ha szabad úgy mondani, az első – világháború volt. Az akkor ismert világ jelentős államai közül szinte mindegyik részt vett benne. Elvileg a katolikusok és a protestánsok közötti háború volt, de ezek egy idő után teljesen összekeveredtek. Harminc éven keresztül európai hadseregek jöttek-mentek Európában, és bizony óriási katasztrófákat okoztak. Voltak egyes olyan német tartományok – protestáns és katolikus is –, ahol a lakosság 50-60%-a is kipusztult. Miért? Azért mert a zsoldos katonák – ugyanis, ha nincsen lovag, ha nem megy a társadalmilag érintett ember a háborúba, akkor zsoldosokat kell fogadni – pusztítottak. Miért pusztítottak? Mert nem kaptak zsoldot. Az uralkodónak nem volt pénze, a zsoldos pedig amerre csak ment, pusztított, rabolt, fosztogatott, egyszerűen csak megpróbált megélni, illetve zsákmányt szerezni, amiből el tudta tartani a családját. A parancsnokok teljesen tehetetlenek voltak, hiszen ha egy katona rabolt, utána a vezető már tehetetlen volt. Ha nem adott neki élelmet és zsoldot, akkor nem tudott neki parancsolni. Ez volt az egyik oldal.

A másik oldal pedig egy politikai fejlődésnek az eredménye. A harmincéves háború időszaka után európai abszolutizmusról beszélünk. Az uralkodók megpróbálták a hatalmukat koncentrálni és ehhez a legfontosabb eszközük a hadsereg volt. Felmerült politikai oldalról is, hogy szükség lenne egy hadseregre, amelyik békében is működik; természetesen nem egy egész seregre, mert az óriási, hanem annak egy kis részére. Az elképzelés az volt, hogy majd ennek megfelelően meghozzák a törvényeket, kialakítják a közigazgatást, laktanyákat építenek, tisztképző intézményeket alapítanak stb.

A XVII.-XVIII. században, Európában megjelentek az állandó hadseregek, amelyek végig az uralkodó keze ügyében voltak. Magyarországon mi volt a helyzet ezen a téren? Nagyjából a török hódoltság időszakának a vége felé jártunk, nem volt önálló magyar államiság. Volt egy Zrínyi Miklósunk, aki azért küzdött, hogy tegyenek végre valamit, mert egy helyben állt az ország, a török lassan 150 éve uralkodott. Úgy tűnt, hogy a Habsburgok nem akarják őket kiűzni, volt nekik elég bajuk a franciákkal. Valamit tenni kellett azonban, és ehhez a legfontosabb eszköz az állandó hadsereg volt. Zrínyi Miklós jelentette ki először, hogy a magyaroknak is szükségük van egy állandó hadseregre, amivel a magyarság érdekeit képviselni tudják. Először is azzal, hogy a törököket kiűzik az országból. De tudjuk mi történt, Zrínyi nem sokáig érvelhetett ezért az ügyért, mert megölte őt egy vaddisznó. Majd a török-felszabadító háború során, az következett be, amit Zrínyi előre megjósolt: a Habsburg birodalmi csapatok elfoglalták Magyarországot. A török ugyan kiment, de Magyarország ettől kezdve egy Habsburg tartomány lett. A Habsburgok viszont már a XVII. század végén, a XVIII. század elején megkezdték az állandó hadseregük megszervezését. Tudták, hogy szükség van rá. Az uralkodók egymást követték – III. Károly, Mária Terézia, II. József –, és egyre inkább erősödött a császári állandó hadsereg. A magyaroknak ebben vajon milyen része volt? Elég nagy és komoly, de nem úgy, mint egy komplett hadsereg, hanem úgy, mint ebben a nagy birodalmi hadseregben alakulatokat, ezredeket adó ország. A gyalogezredeket akkor úgy hívták, hogy hajdúezredek. Nagyon jó katonák voltak. A hajdúknak az ősei még a török hódoltság előtti időkben zömében azzal foglalatoskodtak, hogy az Alföldről, a Partiumból marhákat hajtottak német területekre, például az ausburgi és a nünbergi vásárokra. Rendkívül szilaj emberek voltak. Amikor a törökök megjelentek, ez a tevékenységük befejeződött, ott állt a sok szívós ember. Vajon mi más lehetett volna belőlük, mint katona. Igazi, jó – tartalékos – katona. Nem fél­tek semmitől, igénytelen emberek voltak, de rendkívül jó harcosok. A birodalmi hadseregnek emellett még szüksége volt lovas katonákra, ezek szintén a török háborúk alatt izmosodtak meg. Egy jó darabig „horvátoknak” nevezte őket a nyugati terminológia, de igazából magyar, balkáni, dél-szláv elemekből összeálló könnyűlovasság volt, amelynek nagyon nagy szerepe lesz majd a XVIII. századi háborúban. Nos, ilyen ezredeket szerveztek Magyarországról.

Mi módon kerültek a katonák az állandó hadseregbe? Elvileg szabad toborzással zsoldosokat fogadtak. Igen ám, de kiderült, hogy a zsoldosok békében nem szívesen szolgálnak, mert kevés a zsold, zsákmány pedig nincs. Erre a problémára megoldást kellett találni. A svédek felállították az úgynevezett „összeíró – conscriptionalis – rendszert”. Szerintük a haza védelme nem csak a királynak, hanem az egész országnak az ügye, ezért minden embernek részt kellett vennie valamilyen szinten az állam védelmében. Már a XVI. század elején bevezették azt, hogy az egyes településeken a helyi papok összeírták a tizenöt éves korukat elért fiúknak a nevét. Ha a háborúban szükség volt pótlásra, akkor ebből a listából választották ki a megfelelő számú embert. Mégpedig úgy, hogy először elkezdték a listából kihúzni a nemeseket és a kiváltságosokat, az értelmiségieket, a papokat és a családfenntartókat. Megmaradtak a „kóbor emberek”, közülük választották ki azokat, akik elmentek katonának. Ha pedig a szükségesnél több ember volt, akkor sorsot húztak. Kis ágacskákat vágtak, amelyek közül néhány rövidebb volt, és aki a rövidebbet húzta, az az illető ment el katonának, ha csak nem tudta valamelyik cimboráját leitatni, vagy lefizetni, hogy elmenjen helyette, mert a helyettes-állítás engedélyezett volt.

A svéd-rendszert a XVIII. században egész Európában elkezdték alkalmazni. 1771-ben, Mária Terézia elrendelte az összeírást és 1781-ben, II. József már be is vezette. De csak az örökös tartományokban. Magyarországon nem. Miért nem? A magyar rendek az országgyűlésben azt mondták, hogy ők nem vezetik be. Erre nagyon jó okuk volt, mert a katonaállítás mindig egy fontos politikai aktus volt. A rendek úgy gondolták, hogy ha ők is előállnak egy kéréssel, és azt az uralkodó teljesíti, akkor megajánlják az újoncokat. Sok ilyen esetről tudunk a történelemben. A leghíresebb az 1808-ban történt, amikor az uralkodó el akarta érni, hogy a magyar nemesség lóra szálljon, és ezen kívül még adjon 20 ezer katonát az állandó hadseregnek. A magyar nemesség válasza az volt, hogy megteszik ezt, de csak akkor, ha a régi kívánságukat, a magyar nemesi tisztképző intézményt meg fogja alapítani az uralkodó. Megalapította. Nos, ebben az időszakban Magyarországon nem volt még ily’ módon kötelezettség, de katonára mégis szükség volt. S hogy mi történt, erről engedjék meg, hogy felolvassak egy rövid cikket, amelyet Károlyi József 1795-ben adott ki. Instrukciókkal látta el a helyi papokat és nemeseket, hogy hogyan történjék az országgyűlési döntés szerinti katonaállítás.

„A tiszttartók, az ispánok, a helységbéli papok és más alkalmas emberek az ifjúságot igyekezzenek «szép móddal, édes és kecsegtető szavakkal» önkéntes «katonaságra indulásra» rávenni, kilátásba helyezve Őfelsége jutalmazását, szolgálatképtelenné válás esetén a gondoskodást, ha lehet még a háború folyamán, ha nem, a háború utáni azonnali hazabocsátását.

Ha több napi próbálkozás után sem akadna önkéntes, a személyek termete és alkalmatos voltához képest 7, 10, 15, sőt 20 forint parolapénz kiadásával kell őket csábítani. Amíg a felcser elé nem kerül és hiba nélkülinek nem találtatik az illető, addig csak 2-3 húszasonként fizessenek, ha pedig már approbálva van és az ifjú pénzt kér, lehetőleg még akkor sem az egész kikötött parolapénzt adják oda.

A toborzás egy néhány hajdúvárosi löveggel, kardokkal felszerelve «verbunkképen» kiállíttatnak, helységről-helységre járnak (fors­pon­tot [előfogat] ingyen kaphatnak). Úgy ők, mint a felfogadandók, egy személyre naponként 1 cipót, 2 itce bort, reggelenként 1 pohár pálin­kát, 2 font húst kapnak. Minthogy kocsmában is meg kell fordulniuk, a tiszttartók állapodjanak meg a kocsmárosokkal, hogy a «bé verbuváltottaknak» annyi italt adjanak csak, mellyel jókedvűek, de részegek ne legyenek. Ezt a bormennyiséget vagy természetben kapja vissza a kocsmáros, vagy pedig készpénzt kap.

Az ifjúság kecsegtetésére muzsika szolgáljon. Helységenként muzsikusok felfogadását rendeli el egynapi fizetésre alkudván meg. A bért lehetőleg a parolapénz megtakarításából fizessék. …

Aki már egyszer előzőleg alkalmatlannak találtatott, az assentí­ro­zó Hadi Commissáriusság vagy más vármegyék által, be ne verbu­vál­tassék. Ellenben rabok, kóborlók, s excessivusok katonaságra elfogadtassanak. Azért ha verbuválnak valahol heverőket s kóborokat találnak, nemkülönben a tisztek valakit valamely nem éppen csekély excessusban érnek, az olyanokat egyébnemű büntetés fejében katonának adják. …” – Ez azt jelenti, hogy ha nem jelentkezett önkéntes, akkor a csavargókat kellett összeszedni és besorozni. Eötvös Károly jut az eszembe, aki az egyik főszereplője volt a Sobri-féle pernek, mint ügyvéd. Nagyon sok ügyet vizsgáltak és megállapították, hogy Sobri Jóska legtöbb embere gyakorlatilag ilyen szökött katona volt. Ezeket az embereket erőszakkal bevitték katonának, ahonnan az első adandó alkalommal megszöktek és hazamentek. Miután jól elverték, és ismét visszavitték őket, megint megszöktek, de nem mehettek haza, ezért mentek a Bakonyba, vagy máshová. Egy olyan élethelyzetbe kerültek, amelyben más lehetőségük nem volt, mint beállni zsiványnak. – „A nagyságra vonatkozólag szabály legyen, hogy akinek növéshez reménysége vagyon 5 schuck és 2 czol, aki már nem nőhet, 5 schuck, 3 czol és 2 strichet megüsse. A korhatár: 15-36 év.”

(Dr. Erdélyi Gyula: A magyarok hadi szervezete és hadvezetési művészete ezer éven át, Budapest, 1944. 246-247. p.)

Ez azt jelentette, hogy legalább 162-165 cm-nek kellett lennie az illetőnek. Ennek roppant egyszerű oka volt. Olyan fegyverrel látták el a katonákat, amelyeket csak függőleges helyzetben lehetett megtölteni, elöltöltős fegyverek voltak. S ha az illető kisebb volt, akkor nem látott bele a fegyverbe és nem tudta rendesen betölteni. A másik nagyon fontos szempont a felvételnél az volt, hogy meg legyen az illetőnek a szemfoga. Ugyanis ebben az időszakban a gyalogsági fegyverekhez egy patrontáska is tartozott, amelyben hatvan darab lőszer, vastag papírba csomagolt golyó és lőpor volt. A katonának ezt a papírt a szemfogukkal kellett felszakítaniuk. Utána bele kellett önteniük a lőport a csőbe, majd a papírt a golyóval együtt bele kellett tölteniük a fegyverbe. Ha valakinek hiányzott a szemfoga, akkor nem tudta felszakítani a papírt, ezért sokan kiszedték a szemfogukat. Ezeket az embereket elvitték a tüzérséghez „segédmunkásnak”, hogy semmiképpen ne tudjanak kibújni a kötelezettségük alól. Így ment Magyarországon a verbuválás. Elég sajátos volt ez rendszer… Talán az idősebbek emlékeznek Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjére, amikor pányvával fogták a legényeket. Nagyjából erről az időszakról szól a történet.

Elérkezett 1848, amikor a hadsereghez, a hadügyhöz, a haza védelméhez való hozzáállás az egyik pillanatról a másikra megváltozott. 1848. március 15-én még senki nem gondolt arra, hogy Magyarországon háború lesz, hiszen Bécsben nagyon békésen el lehetett érni mindent. Az uralkodó minden további nélkül aláírta a feliratot, már összeállt az első magyar kormány, már lehetett írni az áprilisi törvényeket, az első magyar alkotmányt… Miért is lett volna szükség katonára? Az alkotmányban nem szerepelt ez a kérdés, hiszen a hadügyet érintő témával kapcsolatban egyébként is csupán csak néhány megfogalmazás volt. Arról azonban szólt az alkotmány, hogy a Magyarországon állomásozó császári-királyi csapatok a magyar minisztérium – így írja, egyes számban – rendelkezése alá kerülnek. Ez azt jelentette, hogy a magyar kormányban szükség lett egy hadügyminisztere. Mészáros Lázár ezredes, későbbi tábornok lett az, aki az ügyeket intézte – adminisztratív szinten.

Megemlítek még egy fontos törvénycikket, a XXII. törvényt, amely azt mondta ki, hogy a nemzetőrséget is meg kell szervezni. A nemzetőrség nem katonaság, hanem egy karhatalom volt, amely feladatkörébe tartozott többek között a településeken való önkényes területfoglalás elleni fellépés, azaz rendfenntartó erő volt.

Ez a békés és törvényes átmenet április végére megváltozott. Magyarország soknemzetiségű ország volt. Erdélyben már akkor is több román élt, mint magyar, a Délvidéken, Bácskában és a Bánságban a szerbek már majdnem hogy túlnyomó többségben voltak, a horvátokról nem is beszélve, a Dráván túl. Ezekkel a nemzetiségekkel szemben kellett először katonai erővel fellépnie a kormánynak, amikor lázadás, felkelés tört ki. Az ellenfellépés megszervezése Mészáros Lázárnak – aki a Radetzky-huszárezred parancsnoka volt – a feladata lett volna. Érdekes történet a kinevezése. Batthyány Lajos miniszterelnöknek nagy szerencséje volt a kormányalakításban, hiszen minden tárcára sok és remek jelölt volt. Ez a magyar történelemben egy olyan korszak volt, amikor hihetetlenül sok, jó politikus állt rendelkezésre. Reformpárti volt mindenki, elkötelezett, magyar ember. Azonban egy katonatiszt? A császár katonája lehetett magyar elkötelezett? Vajon létezett-e ilyen egyáltalán? Kossuthnak jutott eszébe, hogy ő ismer egy katonatisztet. Annak idején, amikor még a Pesti Hírlapot szerkesztette, egy katonatiszt is előfizetett, ’biztos, hogy jó magyar ember’, gondolta Kossuth. Úgy hívták, hogy Mészáros Lázár. Erre Széchenyi azt mondta, hogy ’ó, ezt az embert ismerjük, ő is a Magyar Tudóstársaságnak a tagja, meg volt a székfoglalója’. Magyar ember. Érdemes ember. Katona. Ő lesz a hadügyminiszter. Így is lett. A probléma csak az volt, hogy éppen Veronában szolgált, az olaszok ellen harcolt és a hadszíntérről valakit hazahozni nagyon nehéz ügy volt. Végül is a császár engedélyt adott a visszatérésére, sőt mire ez az ember hazaért, ezredesből már vezérőrnagy lett. Ő vette át az irányítást. De vajon az akkori körülmények között mit tudott volna tenni? A hadügyminisztériumnak csak a császári-királyi sorcsapatok felett volt fennhatósága, akik Magyarországon voltak. Nagyjából ez negyvenezer embert jelentett, mindenféle hatósággal együtt. Mit lehetett volna velük kezdeni? Ráadásul a rendszer úgy működött – ez is nagyon fontos –, hogy például Pest megyéből, Bács megyéből egészítették ki a harminckettedik gyalogezredet, viszont az ezred nem Magyarországon, hanem Itáliában és Csehországban volt, abból az elgondolásból, miszerint, ’a magyar katonának mindenképpen külföldön kell lennie, különben hazaszökik’. Magyarországon lengyelek, csehek és olaszok voltak. Abból a negyvenezer katonából, amellyel Mészáros Lázár rendelkezett, bizony nagyjából csak az egyharmada magyar, a többi idegen katona volt. Ezért megpróbált Béccsel levelezgetni, hogy cseréljék ki a katonákat, az idegenek menjenek el, a magyarok pedig jöjjenek haza. Egyébként ez benne is volt a 12 pontban, ez volt a 8. pont. Bizonyos szempontból sikerült is a terve, két huszárezredet és három gyalogzászlóaljat hazaengedtek. A huszárok – akik elkötelezett hazafiak voltak –, úgy gondolták, hogy ha engedik őket, ha nem, nekik mindenképpen haza kell jönniük. Már 1848 május végén Galíciából, egy Mariampol nevű településről elindult az első huszárszázad – hazaszökött Magyarországra. A híres „Lenkey-század”. Nem Lenkey János vezette őket, hanem Pompejus, de később Lenkey is csatlakozott hozzájuk. Erről az eseményről készült egy kitűnő film is, Nyolcvan huszár címmel. A film befejezése más, mint a valóság. Szerencsére nem kapták el, hanem levezényelték őket a Délvidékre. Az első hősi halott éppen Fiáth Pompejus főhadnagy volt. Mészáros Lázár fogta a fejét, hogy mit tegyen ezekkel az emberekkel, akik a legnagyobb katonai fegyelemsértést követték el, hiszen megszöktek. Meg kellett volna őket tizedelni. Azonban Petőfinek éppen akkor jelent meg az újságban, Lenkey százada című verse, ilyen körülmények között, hogyan lehetett volna megtizedelni őket? Büntetésből levezényelték őket a Délvidékre, hogy üssék a szerbeket. Tulajdonképpen ezért jöttek haza… Ez volt a büntetés. Végül, szép sorban a többi huszárszázad is visszatért. Kettő nem tudott hazajönni, amelyik Itáliában volt.

A szerbek miatt továbbra is pogromok voltak Nagykikinben, Nagybecskereken és máshol, szükség lett volna a haderőre. Levezényelték a császári sorcsapatokat, de ők nem tettek semmit. Batthyány Lajos úgy gondolta, hogy ha van törvényi lehetőség, ha nincs, szükség van egy hadseregre. A nemzetőrségről szóló törvényre hivatkozva elkezdte bújtatottan a hadsereg megszervezését.

Május 15-én kiadta a kormány a felhívását, hogy rendes nemzetőrséget szervez. Ez nem jelentett mást, mint tíz rendes gyalogzászlóalj szervezését – egyenként ezer fővel –, tüzérséggel, mely mellőzhetetlen volt. A csapatokat önkéntesekkel töltötték fel, a kincstár adta a fegyvert, a vármegyék a ruházatot. Pillanatok alatt meg volt a hadsereg. Önkéntesekből. Tízezer ember. Azonnal elkezdtek a szerbek ellen harcolni a horvát határ mellett, a Dráva vidékére egy őrvonalat hoztak létre. Kivételes zászlóaljak voltak ezek. Bizonyosan ismerős az Önök számára is a „vörössipkás zászlóalj”. A 9. Kassa-Miskolci zászlóalj, amelyik ezek között talán a leghíresebb volt. Egyenruhájuk annyiban különbözött, hogy nem kék, hanem vörös sipkájuk volt. Szándékosan vörös sipkát csináltattak maguknak, a zászlóaljparancsnokuk először dühös lett, végül megengedte a viselését. Amikor lekerültek a szerbek ellen harcolni, akkor derült ki, hogy taktikai szempontból előnyükre vált a vörös sipka, mert a szerbekké is apró különbséggel ilyen volt, s így mindig összekeverték őket a saját katonáikkal. Nagyon hatékonyan tudtak működni a katonáink. Azonban kiderült, hogy kevés a tízezer ember.

Ekkor Batthyány Lajos elrendelte az úgynevezett „kötelező mobilizációt”. Ez azt jelentette, hogy a helyi nemzetőröket három-négy héti időtartamra levezényelték Délvidékre, illetve a Dráva-vonal mentére. Nagyon rossz döntés volt. Batthyányi hamar be is látta. Egy hétig tartott, mire odaérkeztek, egy-két hetet voltak ott és már jöhettek is vissza. Kiképzetlen katonák voltak. A szerbek ellen pedig kiképzelten katonákat engedni bűn. A szerbek meglepték őket, sokszor vérengzéseket szerveztek közöttük…

Ezt követte az „önkéntes mobilizáció”, amikor önkénteseket fogadtak fel, bízva abban, hogy az önkéntes legalább a háború végéig vállalja a szolgálatot. Négy nagy táborba gyűjtötték őket össze. Pápán Koszolányi Mór, Vácott Ivánka Imre, Szolnokon Görgey Artúr és Aradon Máriássy János, négy kiváló őrnagy vezetésével. Ők próbáltak összehozni és bevetni egy két-háromezer fős csapatot. Amikorra nagyjából ez összeállt, addigra bekövetkezett a Jelačić-féle támadás.

Felgyorsultak az események. Időközben, Kossuth Lajos pénzügyminiszter is próbált valamit tenni a haza ügye érdekében. Július elején, hírlapjában írt egy hatalmas cikket, amelynek az volt a lényege, hogy eddig többnyire békés volt az átmenet, de ez nem tart örökké. A magyarok békét kívánnak, de ha békét akarnak, akkor készülniük kell a háborúra. Hiszen csak annak van békéje, aki készül a háborúra. A magyarnak nem a gyengék békéje kell, aki attól fél, attól remeg, hogy mikor fogják megtámadni; hanem az erősek békéjére van szüksége, arra, hogy a magyarok maguk is befolyásolni tudják az európai eseményeket. Erős hadseregre van szükség, azért, hogy békéje legyen az országnak, azért, hogy véghez tudja vinni azt a hatalmas nagy társadalmi átalakítást, amire március 15-e óta szövetkezett. Kossuth ezt a cikket azért jelentette meg, mert július 5-én összeült az első népképviseleti országgyűlés a magyar történelemben.

Július 11-én Kossuth már szót kért. Az esemény valószínűleg úgy történt, hogy az ülést megelőző napon beteget jelentett. Másnap azonban mégis megjelent az országgyűlésben, rendkívül rossz fizikai állapotban. A miniszterek javasolták neki, hogy halassza el a beszédét, de Kossuth azt mondta, hogy nem teheti, mert fontos dologról kell szólnia, országérdekről. Odatámogatták a pulpitusra, és kérték, hogy üljön le, Kossuth viszont azt válaszolta, hogy nem lehet, most állnia kell. Először halk szavakkal kezdte a beszédét, az emberek talán nem is nagyon hallották, majd egyre lelkesebben beszélt, és közel három és fél órás előadást tartott. Az utolsó mondata ez volt: „Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését…” Mielőtt Kossuth befejezte volna, felállt Nyáry Pál, az ellenzék vezetője és felkiáltott, hogy „Megadjuk!”, s így tett az egész ház is. Kossuth akkor megnyugodott, csendet kért és ekképpen fejezte be beszédét: „Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!”

Elkezdődött az újoncállítási törvény vitája. 40 ezer katonára lett volna szükség. Az önkéntesek már elmentek az első két zászlóaljba, az önkéntes nemzetőrség is szolgált. Felvetődött a kérdés, honnan állítsanak katonát. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a köztudatban úgy él – és ez nem is baj –, hogy 1848-ban mindenki elment katonának. Minden férfi. Azért ez nem igazán így van. Ha mindent összevetnénk, akkor megközelítőleg 200 ezer fős volt a magyar honvédsereg. Ebben az időszakban Magyarország lakossága kb. 15 millió volt. Ha mondjuk ennek nagyjából a fele férfi volt, akkor az 7,5 millió; kétharmada kiesett, mert vagy nagyon öreg, vagy nagyon fiatal volt. Maradt 2-2,5 millió ember, annak a 10%-a ment el katonának. Vagyis a lakosságnak nagyjából a 10%-a volt katona. A többi ember otthon ült. Egyáltalán nem biztos, hogy vártak arra, hogy lesznek még önkéntesek.

A törvényjavaslat arról szólt, hogy Magyarországon be kell vezetni az általános hadkötelezettséget, ne legyen sorshúzás, ne legyen megváltás, ne legyen helyettes-állítás. A tizenkilenc éveseknek kellett először elmenniük, azután a húszéveseknek és így tovább. A 19 és 25 év közötti ifjak mindegyikének katonának kellett lennie. A törvényjavaslat szerint először nyolc, végül négy évben határozták meg a szolgálati időt. Magyarországon ekkor született meg először az általános hadkötelezettségről szóló törvényjavaslat. Azért mondom, hogy javaslat, mert Batthyány Lajos miniszterelnök, Deák Ferenc és egy küldöttség ezt a javaslatot felvitte Bécsbe, azonban az Udvarban már nem tárgyaltak Batthyányval, vagyis ezt a törvényjavaslatot, miként a magyar önálló pénzről szóló törvényjavaslatot sem írta alá az uralkodó.

Szeptember végén megérkezett Jellačić. Batthyány Lajos ezért elrendelte, hogy minden 127 lakos után kettő embert ki kell állítani katonának a törvényhatóságoknak. Ez kötelező volt, ha tetszett, ha nem. Nem volt sorshúzás, helyettes-állítás, önkéntesség. El kellett menni katonának. Ennek köszönhetően szeptembertől elkezdődött egy hihetetlen nagy munka Magyarországon, amelynek az állomásai a következők voltak.

A toborzás beindult. A lányok sírtak, az asszonyok sírtak, de azok az asszonyok és édesanyák még jobban sírtak, akiknek a férjük otthon maradt. Olyan volt a korszellem, a társadalmi hangulat, hogy el kellett menni katonának, mert aki otthon maradt, az szégyent hozott a családjára. Jókai Mórnak van egy nagyon megható novellája, a Székely asszony. Sepsiszentgyörgy mellett volt egy ütközet, az asszonyok a faluszélen várták a híreket. Egyszer egy sebesült ifjú érkezett.

„Mindenki ráismert benne Judit fiára, s a nők körülállták az anyát, amint a fiút arra látták tartani.

A temetőárok az anya és fiú között volt. Ez nem bírt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.

– Hol hagytad fegyveredet? – kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény, elitélő hangon Judit.

A fiú felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott ajkán.

– Szólj, elveszett-e a csata?

A fiú némán inte, és fejét lehajtá.

– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el?

A fiú hallgatott.

– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts bennünket.”

 

Megkezdődött a honvéd gyalogzászlóaljaknak a felállítása. Hazaérkeztek a huszárezredek, de kevesen voltak. Elkezdődtek a még újabb és újabb huszárezredeknek a felállítása. A Károlyi-huszárezred felállításához például gróf Károlyi István nagybirtokos a kétszázezer forintos úrbéri megváltását ajánlotta fel.

Tüzérséget kellett szervezni. Magyarországon ezt megelőzően szervezett tüzérség nem volt. Fegyvereket kellett készíteni. Ismét a székelyeket kell megemlíteni, Gábor Áront, aki Erdélyben hatalmas munkát végzett. Az ő neve szépen fennmaradt. Viszont Magyarországon is volt egy hasonló ember, Lukács Dénesnek hívták. Az ő neve nem maradt fenn a köztudatban, pedig ő is ugyanazt a munkát elvégezte, amit Gábor Áron Erdélyben.

Vadászezredeket is kellett szervezni. Ezt Ormay Norbert meg is tette. Négy ezredet állított fel, persze lehet, hogy csak papíron, igazából nem tudjuk. Állandóan elszámolási problémái voltak, az előleget mindig felvette az ezredek felállítására, viszont az elszámolásokkal és a kimutatásokkal gondjai voltak. Nagy nehezen sikerült neki összeállítani egy kimutatást 1849 augusztus elejére, de azzal az volt a probléma, hogy amikor Aradra ment jelenteni Kossuthnak, akkor ott már nem Kossuthot, hanem Haynaut találta, aki felakasztotta őt.

Hogy sikeres volt a szervezés annak az a bizonyítéka, hogy az 1849-es Tavaszi hadjáratban megvertük Európa egyik legjobb hadseregét. Európa ott állt teljesen megdöbbenve, hogy ez hogy történhetett meg? Ez a szedett-vedett forradalmi hadsereg, ezek a rebellisek, felkelők, ezek az osztrák-császári haderőt kiverték az országból? Azt a sereget, amelyik nemrég könnyedén leverte az olaszokat? Varsóban a császár kénytelen volt tárgyalni az orosz cárral, hogy nyújtson valamiféle segítséget, mert ő nem bír a magyarokkal.

A kivetített táblaképen Than Mór festménye látható éppen, amelynek A kápolnai csata a címe. Elől, kereszttel a kezében báró Mednyánszky Sándor Cézárt találjuk, amint a csatában harcol. Vereséget szenvedett, mert akiknek az élén állt, az éppen egy olasz zászlóalj volt, akik azonnal megadták magukat. Mednyánszky Sándor Cézár alig tudott elmenekülni ebből az ütközetből. Állítólag egy császári vadász megragadta őt, azonban Cézár valószínűleg egy lendülettel fejbe vágta, így megmenekült.

Bekövetkezett a világosi fegyverletétel. Csak röviden annyit mondanék el, hogy október 6-a gyásznap a nemzet életében, nagy szomorúsága a magyarságnak, de mégis óriási sikerként értékelendő ez a periódus. Mégpedig azért, mert a magyarság ezzel a haderővel másfél évig képes volt talpon maradni, és a világ legnagyobb hadseregének kellett közbelépnie ahhoz, hogy leverjék a szabadságharcot. Ne felejtsük el, hogy a jobbágyfelszabadítást már nem lehetett visszavonni, az már ment a maga útján. Magyarországon megindult azon a polgári átalakuláson, ami majd a Kiegyezés után folytatódott tovább. Minden szempontból sikeres volt ez az időszak.

De kérem, a tizenhárom aradi vértanú egyikéről sincs a mai napig egy összeszedett monográfia. Hogy is van? Mennyire vagyunk mi hálásak ezeknek az embereknek? Érdemes lenne egy kicsit jobban odafigyelni!

A megszervezett első magyar állandóhadsereget azonban az osztrákok feloszlatták. Viszont újabb és újabb magyar ezredeket állítottak föl. Most már tüzérezredet is felállítottak, mert rájöttek, hogy a magyarság kiváló katona-anyagot tud termelni, mindenképpen érdemes rájuk számítani.

S hogy ez a folyamat hová vezetett? Megkezdődtek a kiegyezési tárgyalások, majd 1867-ben megtörtént a Kiegyezés. 1868-ban megjelent a XL.-es, a XLI.-es – a honvédségről, és a XLII.-es törvénycikk – a népfelkelésről. A XL.-es törvénycikk a véderőtörvény. A már Osztrák-Magyar Monarchiának nevezett államalakulatban bevezették az általános védkötelezettséget, az úgynevezett véderőtörvényt, mely felsorolta a haderőnek a részeit is. Ez azért érdekes, mert minden állandó hadseregre igaz. Az úgynevezett első vonalbeli, az az állandó készenléti hadsereg volt. Ez a birodalomban a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet volt. Ha ez a hadsereg támogatásra szorult, akkor Magyarországon ott volt a Magyar Királyi Honvédség, Ausztriában pedig az osztrák Landwehr. Ez a második vonal volt. Ha már az első elfogyott és az országot támadás érte, akkor jöttek ezek. A harmadik vonal, az úgynevezett „népfelkelés” volt. Ami azt jelentette, hogy húszéves kortól egészen negyvenöt éves korig minden férfiembernek mennie kellett katonának. Kötelező volt mindenkire. Ezt a három rendszert vezették be, ekkor jött létre tulajdonképpen a Magyar Királyi Honvédség, amely kimondottan színtiszta magyar, állandó hadsereg volt. Ez egy második vonalbeli hadsereg volt, amelynek a feladata mégis elsősorban az volt, hogy a hazát megvédje. Ettől kezdve Magyarországon mindig volt általános védkötelezettség, a mai napig, az Alkotmányban benne van. Kivéve azt az időszakot, amikor Trianon tiltotta. Amikor sikerült ez alól mentesülni, a II. világháború előtt Magyarországon már ismét volt állandó hadsereg.