A magyarság a Kárpátokon kívüli, a Szent István-i Magyarországhoz soha nem tartozó népcsoportról gyakorlatilag tökéletesen elfelejtkezett. Olyannyira, hogy még a magyar nép emlékezetéből is gyökeresen eltűnt. Az erdélyi és a székely magyarok tudtak arról, hogy a csángómagyarok léteznek, s azokat nemzetárulónak tekintették. A csíksomlyói búcsún megjelentek a csángók – évszázadokon keresztül jöttek hűségesen – a házigazdák vendégül is látták őket, de alapvetően nem foglalkoztak velük. Néha csíki szekeresek kimentek a csángó falvakba, deszkákat árultak; pityókát, bort, illetve török búzát, vagyis kukoricát vittek ki.

Szent István királyunk rendszeresen járt felszabadító hadaival, hogy a pogány hunokat kiverje Moldvából, és több alkalommal az ott élő, szórvány magyar falvakat és közösségeket megmentette. Így Szent István király a moldvai csángók emlékezetében élénken él.

Szent István után a legközelebbi magyar politikus, aki említi és felemelte szavát a moldvai csángókért, Kossuth Lajos volt. Az összegyűjtött levelezéseiben két levele is megmaradt, amit Nicolae Bălcescunak, a román költőnek írt, aki egyben politikus is volt, a román nemzeti mozgalmak egyik mozgató embere. Külföldön óriási tehetséggel és propagandával népszerűsített román nacionalista gondolatait írja meg Kossuthnak. Kossuth megfelel neki. Azt mondja, hogy „ti a külföldet mindig telesírjátok, hogy a magyarok micsoda szellemi nyomorban tartják a románokat és ellehetetlenítenek beolvasztanak benneteket. Nem ártana, ha egyszer a Bákó körüli magyar falvak állapotát is megnéznéd. Míg nektek iskolátok van, gimnáziumotok van, a templomban szabad vallásgyakorlás van, anyanyelvű vallásgyakorlás – máig nincs Moldvában magyar nyelvű vallásgyakorlat engedélyezve, azzal szemben ott élnek a moldvai magyar csángómagyarok, akik katolikusok –, nézd meg és legalább ugyanolyan hévvel harcolj értük, ahogy harcolsz a románokért. Akkor megérted majd, hogy a mérleg serpenyője mennyire a magyarok javára billen és hogy milyen jogtalan vádakkal illettek minket.” Ez volt Kossuth…

A magyar szellemi életre milyen hatást fejtettek ki a moldvai csángómagyarok? Nagyon kevesen tudják, de gyermekkorunktól kezdve ismerünk mindannyian egy történetet, amely egy trunki, moldvai magyar csángó történet. Ez pedig a híres Ludas Matyi története. Ez egy trunki népmese és ezt a népmesét dolgozta fel Fazekas Mihály.

Az 1930-ban, amikor Domokos Pál Péter kiment Moldvába, fazekasnak álcázva magát végigjárta a moldvai magyar településéket és erről az útról fokozatosan kiadta a népdalgyűjtéseit. Az egyik kötete: Mert akkor az idő napkeletre fordul – Ötven csángómagyar népdal címmel jelent meg, s ötven csángómagyar népdalt publikál. Majd két évtizeden keresztül kapható volt a Rezeda, 96 csángómagyar ének című kék borítású, virágos kis füzetecskéje, amely kilencvenhat moldvai csángómagyar népdalt tartalmaz.

Nos, ezek a népdalok már az 1930-as évek második felétől kezdve, az 1940-es években nagyon ismertek lesznek a dalárdák révén Magyarországon és Erdélyben. Többek között a népfőiskolai mozgalom is támogatta a dalárdákat. Fel is dolgozták ezeket a népdalokat. Annyira nagy volt a hatásuk, hogy az 1950-es években az egyik csángómagyar népdal „óriási karriert” futott be. Az idősebbek talán emlékeznek rá: „Sej, szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok…” Ez eredetileg egy bogdánfalvi csángó népdal, a „Sej, a lészpedi erdőn…” kezdetű. A lényeg az, hogy ezt a dalt Magyarországon mindenki lelkesen fújta, anélkül, hogy tudták volna, hogy ez egy moldvai csángómagyar népdal.

A csángómagyar népdalok megteszik a hatásukat. Különösen Domokos Pál Péter tevékenységének a jellemzője volt, hogy nem elégedett meg azzal, hogy szaktudós létére, történészként, népdalkutatóként publikálja a dolgait, hanem az 1970-es évektől – amikortól erre már volt lehetősége – egyetemi klubokban, művelődési házakban, és templomi rendezvények végén állandóan szerepelt, közszereplővé vált és dörgő, hatásos előadásaiban, beszédeiben mindig felemelte a szavát a moldvai csángómagyarokért, az ő megfogalmazása szerint a „világ legárvább kisebbségéért”.

Tudjuk, hogy a kádárista korszakban semmiféle módon nemzetiségi kérdésben a szomszédunk által elkövetett jogsértésekről nem lehetett beszélni, nem lehetett semmilyen módon harcolni értük.

Az 1990-es évek elején, rögtön a Ceauşescu házaspár bukása után, jöttek Magyarországra tanulni egyetemre és főiskolára készülő csángó fiatalok. Egy évig a Nemzetközi Előkészítő Intézetben tanulták intenzíven a magyar nyelvet, hogy a moldvai csángómagyar nyelv mellett megismerjék a magyar írást és olvasást, a korszerű magyar irodalmi nyelvet olyan szinten el tudják sajátítani, hogy majd az egyetemeken és a főiskolákon az előadásokat érteni tudják és képesek legyenek jegyzetelni.

Ezeknek a Magyarországra került ifjaknak a révén Budapestre került Petrás Mária, aki mára nagyon sokak által ismert, jó nevű keramikus és énekes lett. Petrás Marikáról szólnék pár szót. Román férje volt, akitől később elvált és Magyarországra került. Míg Romániában egyszerűen az a perspektíva állt előtte, hogy egy román faluban, egy román háztartási alkalmazottként dolgozzon, itt diplomát kapott, teret kapott, formába ömlött a tehetsége, kiderült, hogy remek keramikus, kiderült, hogy csodálatosan énekel. Otthon, a klézsei származású édesanyjától – aki Diószénbe, „a Szelek túlsó oldalára” ment férjhez – rengeteg népdalt tanult és itt, az általa hozott népdalkincs továbbfejlődött. Kallós Zoltán gyűjtésivel ismerkedett meg és több lemezes, a Muzsikás együttessel a világot bejáró híres népdalénekes lett. Kerámiáival pedig a magyar kerámiaművészetet gyarapította.

A csángó gyermekek révén került egy általam egészen korán lefényképezett kislány is Magyarországra, ezt a kislányt Jankó Laurának hívják. A fényképen testvérével együtt üldögél, kezecskéit tördelve. S ez a Jankó Laura a másik képen, amely huszonnégy évvel később készült, már író-olvasótalálkozón szerepel és dedikálja a könyveit. Jankó Laura egy magyarfalusi, székely-csángó kislány volt.

A csángók egyébként székely származásúak, a székely nyelvet beszélik. A régebbi, archaikus csángó csoportok, ebből van összesen négy vagy öt falu, ezek a legrégebbiek, ők „sziszegő” nyelvjárást beszélnek. A „gy” hang helyett „dzs”-t használnak, például: ’Dzsuri, jönnek a madzsarok!’. Így van ez például Lujzikalagorban, vagy északon, Szabófalván.

Jankó Laura néprajzszakot végzett, hitoktató lett, illetve szenvedélyesen elkezdett írni. Már Csíkszeredában, amikor a magyar gimnáziumba került prózákat írt, akkor történtek az első vers-próbálkozásai is, ma pedig már egy háromkötetes költőnő, akinek két-vagy három néprajzi kiadványa is megjelent. Egy egészen fiatal, harminc év körüli emberről van szó, aki előtt óriási perspektíva áll. A Magyar Írószövetségnek, a fiatal írók frakciójának az egyik vezetője. A versei egyre ismertebbek és népszerűbbek.

Egy alkalommal, amikor csángóműsort tartottunk, nekem Lakatos Demeter verseit kellett elmondanom. A tizennégyezer főnyi, óriási lakosú faluban, Szabófalván élt ez az ember. Múlt évben volt a születése 100. évfordulójának az ünnepsége. Lakatos Demeter egy autodidakta parasztember volt, aki csodálatos tehetséggel és szépséggel írta meg verseit. Soha nem járhatott magyar iskolába. Egyszer csak fiatalkorában valami különleges késztetésre elkezdte az élményeit, a tapasztalatait ritmusokba, versekbe fűzni. Ő több volt, mint egy átlagos rímfaragó, aki falusi esküvőkön vagy búcsúkban szokta kamatoztatni a képességeit. Egyik gyönyörű versében impresszionista frissességgel írta le a naplementét. Mivel soha nem járhatott magyar iskolába, nagyon gyakran román betűkkel – például a „s” betűnél van egy farkinca és „sz”-nek ejtjük, a román nyelvből hiányzik az „ö” és „ü” betű stb. –, ezért kénytelen volt különböző kombinációkat alkalmazni.

Úgy halt meg az első nyugdíjas hónapja után, 1974-ben, hogy soha életében verseskötete nem jelenhetett meg. 1936-ban, Kolozsváron Dsida Jenő egy véletlen folytán felfigyelt Lakatos Demeterre, aki éppen alkalmi munkákat végzett ott. Pár versét publikálta abban az évben, amikor Dsidát különösen is megfogta a magyarság nemzetiségi problémája és kérdésköre, hisz’ 1936-ban írja csodálatos versét is, a 264 sorból álló Psalmus Hungaricust, amelynek a megírása után másfél évvel már sírba teszik, mert az öröklött szívbetegsége elviszi ezt a nagy tehetségű költőt. Ebben a korszakában találkozott Lakatos Demeterrel, akinek szárnyakat adott. Lakatos úgy ment haza, azzal a Dsida-féle biztatással, hogy: A legelső csángó verseket a világon te írtad! Ez az ember zsákszámra írta a verseit Mátyás király korabeli archaikus tájnyelven. A verseket a szekuritáté elkobozta az 1950-1960-as években. Majd az 1970-es években állandóan megfigyelték. Beke György, a híres erdélyi szociográfusnak a visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy bármikor, amikor meglátogatta Lakatos Demetert, akkor kerülő utakon, lopva kellett hozzá elmennie. Ha pedig a gyárba ment, akkor valamilyen fals ürüggyel kellett kapcsolatba lépnie vele, például mintha egy hivatalos dologról lenne szó. S szegény Lakatos Demeter azzal a biztatással, egy kiadó részéről azzal az ígérettel fejezte be az életét, hogy majd hamarosan kiadják a verseit egy kötetben, de ebből akkor nem lett semmi. A Lakatos Demeter versek 1974 után először az 1980-as években, majd az 1990-es években a nevét viselő egyesület gondozásában újra megjelentek. Először az ELTE-n, majd Svájcban is megjelent egy kiadvány, amelyben az olvashatóság miatt a verseinek a gyönyörűségét, a sziszegő hangokat, azokat a nyelvi izgalmakat és kuriózumokat, amelyek a Mátyás király korabeli archaikus nyelvet irodalmi szinten képesek megörökíteni – megváltoztatták, pontosan ezek nem jelentek meg a svájci kiadványban. De lényeg az, hogy a kétkötetes életmű kiadás, amit egy Libisch Győző nevezetű irodalmár tagtársunk szedett össze, megjelent, ez által mindenki számára elérhető Lakatos Demeter költészete.

Ugyancsak Magyarországon tanult csángó lány Gábor Felícia, a lujzikalagori kislány. Lujzikalagor nyolc kilométerre helyezkedik el egy Bákó nevezetű falutól. Érdekes a falu népesség- és nyelvtörténete. Egy hajdani, magyar csángó, tehát sziszegő, „cséző” közösségre rátelepült egy újabb székely berajzás, valószínű a madéfalvi vérengzés után. A falu népességét gyarapította még a középkori tatár támadások miatt a Bákóból kimenekült polgári lakosság egy része, természetesen magyarokról van szó. Ebből a hármas keveredésből alakult ki a mai nagyjából tízezer fős Lujzikalagor. Óriási erővel románosodik, de meg van a reménységünk, hogy ezen a település szülöttje, Gábor Felícia nevezetű fiatalasszony ereje szerint segít. Egy 35 éves hölgyről van szó, aki Magyarországon diplomázott, egy délvidéki magyar fiúhoz ment feleségül és aki mára már boldog édesanya. Megírta irodalmi szintű tehetséggel és képességgel a gyermekkorát. Megírta azt a folyamatot, ahogy kicsi, védtelen, megrettent csángó gyermekként megérkezett Csíkszeredába.

Az 1990-es évekből az érző és szerető tanárokat is meg kell említeni, név szerint Horváth Erzsébet igazgatónőt és magyar tanárt, aki a gondoskodásával és szeretetével vette körül ezeket a gyermekeket. Felícia nem menekült vissza Moldvába, de az intézménybe kerülve óriási és döbbenetes utat kellett bejárnia kis diáktársaival együtt. Torokszorító részletességgel írja le nappal a magyar írással küszködő, kínlódó, szerencsétlen csángó gyermekeknek az életét, akiknek idegen városban, idegen közegben kellett élniük, kikerülve az otthoni „családi-nyáj” melegéből. Moldvában évszázadokon keresztül nyolc-tíz-tizenöt gyermek volt egy családban, gyakran még több. Ez a családi nyáj-meleg, ez az akol-meleg eltűnt az életükből. Minden idegen, minden más volt számukra. A magyar szavaknak a nagy részét nem ismerték, voltak közöttük olyan gyermekek is, akiknek a szülei megfelelni akarván a Ceauşescu-rendszer végnapjainak, a gyermekeikhez már nem magyarul szóltak, hanem románul, így a gyermek már jobban beszélt románul, mint magyarul. Megjelentek a budapesti nyelvi előkészítő intézetben olyan diákok is, akik már egy szót sem beszéltek magyarul. Azért, mert a magyar nyelvet a családon belül sem merték használni. A Ceauşescu-rendszer bukása után ez az iszonyú asszimilációs kényszer megszűnt Csángóföldön, de megmaradt az emberekben az emléke, a gyökerek, a félelmek és a szülők nagyon sokszor – ez Felvidéken és a Vajdaságban is ismeretes –, hogy jobb legyen a gyermek sorsa, hogy könnyebben be tudjon kapcsolódni az ország életébe, hogy ne legyen annyi megpróbáltatásban és megaláztatásban része, nem tanították meg a magyar nyelvre, gondolván, hogy jobb és szerencsésebb lesz az élete, ha románul tud. Mindenesetre Gábor Felícia megírta visszaemlékezéseit az életéről és ez a könyv is kapható.

Gondoljunk csak bele, hogy 1930-ban Domokos Pál Péter bement Moldvába és Csángóföldön szembesült azzal, hogy régi dallamokat talált meg. A Kájoni János-féle énekeskönyvnek, amely szövegeket közölt, de kottákat nem, legalább 58 olyan éneke van, amiről a zenetudósok lemondtak, mondván, hogy már rekonstruálhatatlanok. Kiderült, hogy ezeket a dalokat Domokos Pál Péter a moldvai csángó népi énekekben, szenténekekben és a kántoroknak az emlékezetében megtalálta. A második útja során hegedűvel, a harmadik útja során már fonográfhengerrel járt és ezeket a hiányzó dallamokat sikerült megtalálnia a moldvai magyar csángók segítségével.

A moldvai magyar csángók adták a magyar kultúrának azokat az elveszett, ősi szavainkat, amelyeket ők még mindig használnak, viszont a mai magyar köznyelv már rég elfelejtett és kivetett magából. Ne felejtsük el, hogy mi átvettük, mint a Kárpát-medencébe bekerült, az itt élő, kicsi szláv népességnek az egyik hangszerre vonatkozó szavát, ez a furulya. Volt egy másik elnevezése, a tilinkó. Azonban a moldvai magyar csángók napjainkban is őrzik az eredeti ősmagyar szót, amit ma már senki nem tud egy-két csángó barátomon kívül, aki itt van közöttünk. Ez a szó, amely annyira logikus és csodálatosan érthető, a „sültű”. Kisüvít a hang a hangszerből… Az északi csángó falvakban ezt „szültűnek”, értelemszerűen „sz”-szel mondják. Másik példa. A moldvai csángók bizonyos falvakban, például a székelyfalvakban „nyúlnak”, de az északi, hagyományos, archaikus, régi falvakban „filesz”-nek nevezik ezt az állatot. Lükő Gábor híres, magyar néprajzos, azzal vélte megoldani a rejtélyt, hogy itt tulajdonképpen egy finnugor vadász-tabunak az eleven továbbéléséről van szó. Amikor a vadászok elmentek vadászni, akkor nem volt szabad kiejteni az állatnak a nevét, mert az állatnak a védő-lelke meghallja, hogy rákészülnek a vadászok, ezért be kellett csapni és helyette az állatnak a testi tulajdonságát nevezték meg. Így lett a „szarv-as”, a „fark-as”, és a „fül-es”. Ezzel sikerült elejteni az állatot.

A moldvai csángóktól egyrészt a gazdag folklórjukat kaptuk meg. Másrészt például olyan hihetetlen gazdag népi gyógyászati eljárásokat ismernek – rá voltak kényszerülve, mert orvosok nem voltak a közelben, vagy csak járhatatlan utakon, 30-40 kilométernyi távolságra –, amelyeket a mai napig alkalmaznak. Minden faluban működtek olyan gyógyító asszonyok, bábaasszonyok, döngölők, akik ezeket a gyakran Ázsiából hozott hagyományokat továbbvitték és továbbéltették.

Kevesen tudják, hogy a legelső folklorista egy Petrás Incze János nevezetű ember volt, aki a székely Kriza Jánost húsz évvel előzte meg népdalgyűjtéseivel.

Petrás már az 1800-as évek negyvenes éveitől elkezdett gyűjteni Moldvában. Népdalokat, közmondásokat és népmeséket gyűjtött, ezeket leírta és „Rokonföldi” álnéven küldte be a Magyar Nyelvőr című újságba, később a Magyar Akadémiára. Ennek valószínűleg „meg is lett a jutalma”, hogy 1886-ban baltával agyonverték. Idén májusban sikerült emlékszobrot állítani Petrásnak, méghozzá Klézsén, a falujában, ahol működött, ahol megölték. A klézsei templom udvarára készítettem egy szobrot. Ezen kívül készítettem egy Petrás bronzdomborművet 2004-ben Egerbe, amit egy alkalommal már a „kisebbségi fémgyűjtők”, „megélhetési bűnözők” letéptek a falról és amikor éppen össze akarták darabolni, tetten érték őket, így teljesen épen és sértetlenül visszakerült a hittudományi iskola falára, de nem kívülre, ahogyan azt eredetileg tervezték, hanem bekerült a keringőbe. A domborművön megjelenik Petrásnak a mellképe, és a peremén egy kicsi kápolna látható, az a temetői kápolna, ahol Petrás el van temetve. A kápolnát nem a temetői keresztek – művészi szabadsággal –, hanem kicsi, egyszerű csángó agyagházacskák, egy csángó falucska látképe veszi körül. Ez a Petrás Incze János, aki áldásos életét 1886-ban fejezte be, nem csak népdalgyűjtő volt, hanem kapcsolatban állt a magyarországi Szent István Társulattal, anyagi segítségeket kapott tőlük. Templomépítésre, harangöntésre, leégett házak újjáépítésére fordította ezt a már akkor is gyéren csörgedező magyarországi kis támogatást.

A mai csángó fiatalok közül egyre többen kerülnek abba a helyzetbe, hogy ha elég kitartóak és szorgalmasak, diplomát szerezve, egy részük beépül a moldvai magyar oktatásba. Egyre több csángó származású tanár dolgozik a moldvai csángómagyar falvakban. Jelenleg nincs szükség arra, amire még én kényszerültem 2002-2003-ban, hogy kiköltözzem Magyarfaluba; és egy 16 nm²-es kicsi, üres parasztházba, ahonnan nagyjából három hónap alatt sikerült kiirtani az egereket és patkányokat, a falusi asztalossal székeket és asztalokat készítettünk, oda jöttek tanulni a kicsiny csángó gyermekek. Akkor még a tanító bácsi magyarországi volt, de ma már egyre több csángó születésű, Magyarországon diplomázott, széles világnézetet, kulturális élményeket és tapasztalatokat szerzett, fiatal csángó tanár megy vissza Moldvába. Igaz, ma még nagyon sok erdélyi segítséggel, de zajlik Moldvában a magyar oktatás!

A moldvai csángómagyarság jövőjéről, perspektívájáról szeretnék szólni pár gondolatot. A hihetetlenül izgalmas és értékes, egyesek szerint talán még a honfoglalás kori nyelvi elemeket is magában őrző csángó tájnyelv el fog múlni. Egyszerűen azért, mert az élet megszűnteti. Az emberek egy része – nagy része – elrománosodik, aki nem fog elrománosodni, az a magyar nyelvet fogja használni, az irodalmi magyar nyelvet. A moldvai csángók egy része magyar érzelmű vagy magyarbarát, vagy legfeljebb passzív román katolikussá fog válni, vagyis nem lesz magyargyűlölő román, és ennek is örülnünk kell abban a helyzetben, amelyben napjainkig keményen meg van a magyarság elleni nevelési tendencia…

A bukovinai székelyeknek volt egy csodálatos tehetségű papjuk, Német Kálmán. Ez a Németh Kálmán, azon kívül, hogy dalárdákat és színjátszóköröket szervezett, létrákon és állványokon állva festette a falunak a templomát. Katolikus faluról van szó. Egyszer hallja, hogy jönnek ki a kocsmából a legények „megnedvesedve”, s amikor egy bizonyos kifejezés elhagyta a szájukat, a pap az ecsetet a fogához kapva lerohant a létráról, festékfoltosan, bőszülten kirohant, végigverte a legényeket, utána visszament és továbbfestette a madonnáit. Máig emlékeznek nyolcvanéves bácsik, hogy: ’engem még megvert Németh Kálmán!’ A legnagyobb szeretet és tisztelet hangján emlékeznek, mert ez a pap volt az, aki elérte 1941-ben, tizenötezernyi bukovinai székely hazatelepítését.

A Teleki-kormány idején 130-150 ezer moldvai csángómagyar hazatelepítésének meg volt a terve. A legfelsőbb szinten, a felelős magyar vezetés gondolkozott azon, hogy a háború közben, vagy a háború végén ki kell menekíteni az ortodox tengerbe beékelődött szerencsétlen, kicsi, kevés magyar identitással rendelkező magyar népcsoportot. Moldvából ki kell menteni, meg kell menteni őket és az értékeiket. Tudjuk, hogy végződött a háború és ezzel minden magyar törekvés a Kárpát-medencében hosszú-hosszú időre lebénult és lehetetlenné vált.

A moldvai csángóknak még egy rendkívül érdekes ajándékáról kell beszélnem, amiről nagyon kevesen tudnak. Két évvel ezelőtt felkérést kaptam az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet egyik vezetőjétől, hogy hozzak Csángóföldről, a csángóktól genetikai nyálmintákat. Egyszerűen azért, mert noha húsz évvel ezelőtt Czeizel Endre végzett vizsgálatokat, de az kezdetleges, a tudomány akkori szintjén álló vizsgálat-vétel volt. A hajukból és a körmükből vágtak le egy kicsit az embereknek, lemérték a testmagasságukat, a testsúlyukat, szemből és oldalról fotót készítettek róluk. Ezt a fajta genetikai vizsgálatot a tudomány szárnyalva továbblépte. Czeizel azonban hol tudta volna elvégezni a vizsgálatot? Értelemszerűen nem Moldvában, hanem a tizennégyezer, áttelepült bukovinai székely között, akik ezer moldvai magyar fiatalt is magukkal sodortak. Ezek kivétel nélkül székely származású magyarok voltak, többnyire székely származású falvakból, egy kevert, vegyes falu volt az áttelepültek között, de többnyire tényleg színszékely származású moldvai magyarok kerültek Magyarországra. Ezek között tudott vizsgálatot végezni Czeizel. Ennek a vizsgálatnak egy nagyon érdekes tanulmányát megjelentette. A tanulmány első soraiban azt írja, hogy a nyugati genetikus professzorokkal egyetértésben, Európának két ősnépét ismeri. Ősnép alatt azt a fogalmat kell érteni, hogy más népekkel nem keveredett, más népekkel valamilyen oknál fogva nem vegyült, nem hígult az eredeti génállományuk és ez által a származásukat a legtisztábban, vérségileg is őrzik.

Az egyik ilyen népcsoport a spanyolországi baszk. Nyelvileg, szokásaiban, kultúrájában teljesen eltérnek a spanyoloktól és a katalánoktól. A másik népcsoport Európában a moldvai csángók, akik a legtisztábbak a baszkok mellett. Czeizel Endre a legjobb szándéka ellenére is csak székely származású emberek között tudta ezt a vizsgálatot elvégezni. Engem arra kértek fel, hogy vagy vegyes falvakból, mint például Lujzikalagor, vagy kimondottan csak sziszegő nyelvjárású falvakból, ilyen Bogdánfalva és Szabófalva, hozzak mintát. Vannak olyan falvak, ahol már egy szót sem beszélnek magyarul, de a genetikai mintákat le lehet venni, mert egymillió évig a genetikai minták nem változnak, és tökéletesen vissza lehet követni azt, hogy egy adott emberi közösségnek hol lehetnek a gyökerei, kikkel állhatnak kapcsolatban. Nagyjából már a 38. mintavételnél tartok, északi csángó és sziszegő nyelvjárású mintákat sikerült hozni. Nehéz ez a feladat, mivel az emberi bizalmatlanságot és félénkségeket kell legyőzni, hiszen az újabb kutatások szerint nyálminták szükségesek. Bele kell nyúlni az embernek a szájába és a vörös ínyről kell dörzsöléssel keneteket hozni. Szövetdarabokat és sejtdarabokat kell tapasztani a mintavevő botocska végére, ez alapján tudják majd egy adott népcsoportnak a dolgait megvizsgálni. Ami nagyon érdekes, hogy csak férfiaktól szabad mintát levenni, nőktől nem.

A 38 mintából egyetlen egy finnekkel megegyező kapcsolat sincs. Semmi ellenvetésem nincs a finnekkel szemben, de genetikailag úgy néz ki, hogy a legarchaikusabb magyar minták alapján finnekkel való kapcsolatunk nincs. A székely közösség találkozott finn eredetű népcsoportokkal, ők a mintáikban erre nyomot és leleteket is mutatnak. Czeizel Endre tanulmánya azt írja, hogy az általa megvizsgált székely származású csángók eredete két út felé mutat. Az egyik a finn kapcsolat, a másik pedig Irán felé. Hamarosan nagyon sok rejtélyes dolog tisztázódni fog…