Őszintén el kell mondani, hogy a magyar református kapcsolatok krízisben vannak. De még mielőtt a média úgy adná ezt tovább, hogy milyen pesszimista ez a Királyhágómellékről érkezett előadó, szeretném elmondani, hogy egy olyan krízist látok ennek a kapcsolatnak a hátterében, amely javítható. Egy olyan krízist érzékelek a háttérben, amely pillanatok alatt félretehető. Egy olyan válságot tapasztalok, amely elsősorban hullámvölgy, amely után mindig hullámhegy következik. Csupán csak rajtunk múlik, hogy erről a hullámvölgyről valamilyen formában le tudjunk mondani, illetve összeszedjük azokat az erőinket, amelyek a hullámvölgyből a hullámhegy felé indítanak el bennünket.

Ha ilyen kemény szavakat használok, akkor illik ezt demonstrálni, bizonyítani. Ha azt mondom, hogy a völgyből kell keresni egy kivezető utat, és az létezik, akkor illik erre az útra rámutatni. Úgy gondolom, hogy akkor lesz értelme annak az időnek, amelyet most együtt eltöltünk, ha ezekre a problémákra valóban valóságos feleleteket nyerünk.

Hol van a gond? A gond minden további nélkül ott van, hogy valahol a református ember maga felé fordul, s egy egocentrikus világ kezd önmaga körül kialakulni, ahelyett hogy egyre erőteljesebben élnénk meg azt, amelyet elődeink már nagyon szépen mondtak, prédikáltak, előadtak: Krisztus-centrikus egyházra, világra és közösségre van szükségünk.

Mit értek Krisztus-centrikus egyház alatt? Azt, hogy félre kell tenni, hogy egy olyan egyházat építsünk, amelyben a hierarchia dominál. Mi a hierarchia? Egyszerűen megfogalmazva: egy-kettő-három, lentről felfelé és fentről lefelé. Az egyház egy olyan kör, amelynek a központjában Krisztus van, s az egyházi szolgálat – bármilyen is legyen az – olyan, hogy ebből a központból indul ki sugárként és határoz meg egy-egy szeletet ebben a körben. Vannak nagyobb szeletek és vannak kisebb szeletek, de mindegyiknek a vége ebbe a pontba érkezik és ebből indul ki. Milyen jó dolog tudni azt, hogy Isten le akarja venni a vállamról azokat a terheket, amelyeket egocentrikusan így fogalmazunk meg, hogy az „én bajom”. Át akarja venni és azt akarja mondani, hogy igen is, ha Krisztus-centrikussá lesz az életem, az egyházam, a környezetem, akkor Krisztus nagyon nagy erőket tud nekem ajándékozni. Rendkívül sok válasz jön olyan kérdésekre, amelyekre eddig nem találtam feleletet. Rendkívül sok olyan fontos feladat fog megoldódni, amelyeket eddig csak tervezgettem, amelyekről álmodoztam, de egész egyszerűen nem jutottam el addig, hogy azt meg kellene tennem.

Az egyik zsoltárunk arról szól, hogy hiába próbál az ember erőlködni, hiába építi a házat az építő, az Isten nem akarja azt megépíteni. Valahol itt találom és itt kezdem a feltárását annak a problémának, amely a mi krízisünkről szól. Ugyanis sokszor csak addig jutunk el, hogy „hiábavaló az erőlködésem” – lám, ismét önmagamat állítottam a központba. Ismét az én korlátaimról szólok, ismét az én gondjaimról beszélek. Elfelejtem a zsoltár gondolatának a második felét, amely így szól: van Építő, aki építeni akar, téged akar megépíteni, engem akar építeni, a református egyházat akarja megépíteni! Az egész keresztyén világot meg akarja építeni Isten és meg is akarja azt erősíteni.

Jó, de a Szentírásban is ez van, mondhatnánk. Viszont kontextusokban kell gondolkodnunk és meg kell látnunk, hogy hol van a második félmondatnak a lényeges része és hol csúcsosodik ki az, amit Isten az Ő szeretetéből megint csak a szívünkre akar helyezni. Számunkra a 147. zsoltár második és harmadik verse a döntő. Ugyanis ez a zsoltár arról szól, hogy érdemes Istent dicsérni, mert építi Jeruzsálemet. Hallottuk? Jeruzsálemet építi. Nagyon jól tudjuk, hogy az a „Jeruzsálem” a református egyházat is jelenti, azaz magyar vonatkozásban is épít az Úristen. Ráadásul szembenéz azzal a konkrét tétellel is, hogy Izrael, a kiválasztott nép szanaszét van szórva. Igen ám, de ezt a szanaszét szórt állapotot Isten úgy akarja megváltoztatni, hogy szépen elkezdi összeszedni azokat, akik rádöbbenek arra, hogy nem érdemes, nem szabad egy olyan világban élni, ahol molekulákra szakadunk, ahol különböző falak vannak közöttünk és ahol különböző ellenállások mentén próbálunk megszerveződni. Nem! A szétszórtságban élő embert össze akarja gyűjteni az Isten.

Máris eljutunk oda, hogy mit adott a problémánk nekünk? Azt, hogy amikor megfogalmazom a válságot, akkor megfogalmazom azt is, hogy az abból származik, hogy megpróbáltunk különböző helyzetekbe szerveződni. Ugye van gyülekezet, van egyházmegye és van egyházkerület. Vannak a magyarországi, sőt a Magyarországon kívüli szervezetek. Igen ám, de ezek mind-mind önmagukban hordozzák azt a nagy gondot és azt a nagy problémát, hogy tulajdonképpen mindent a maga helyén és mindent becsületes munkavégzés árán akar elvégezni, azonban mégis ott küszködik azzal, hogy nem elegendő ami van, hanem több kell; tehát minden nagy befektetett erőnk, minden nagy áldozatunk ellenére azt érezzük, hogy valamilyen formában válságban vagyunk.

Nem elegendő az önszerveződés! Hála Istennek, gyakran találkozom nagyon komoly teológusokkal, magyarokkal és külföldiekkel egyaránt, akik azt mondják, hogy az egyház végre mondjon le arról az alapvető feladatáról, hogy csupán csak közösségépítő – közösségépítőnek minden további nélkül kötelező módon lenni kell –, kezdjük el végre a Krisztussal való kapcsolatunkat ezekből a közösségekből megépíteni!

Felsoroltam néhány dolgot a szétszóródásról. A magyar nemzetnek nem kell messze mennie példáért. Az itt lévők közül is mindenki tartozik valamilyen szervezetbe, szövetségbe, gyülekezetbe, azaz közösségben él, gondolkozzon el hát és lássa meg annak a problémáját! S akkor egyszerre csak megszólal majd bennünk az, hogy „építeni akarom Jeruzsálemet”. Feladatunk van, amelyet viszont az Úristen gondoskodása mellett kell végeznünk.

Felvetődik a kérdés, hogy mi a haszna, miért kell nekünk ebben az összeszedésben, ebben az összegyülekezésben, ebben az összetartásban gondolkodni? Nagyon egyszerűen, lerövidítve azt mondanám, úgy érzékelem, hogy sokan, velem együtt azt gondolják, hogy itt van a megoldása a válságnak. De vajon tényleg ez a tökéletes és teljes megoldása a problémáknak? Innen adódik azután néhány konkrét dolog, amelyeket most szeretnék felsorolni, persze nem a teljesség igényével, hiszen arra most nincs időnk és nem is tudjuk teljességgel jellemezni ezeket a dolgokat. Szeretnék említést tenni viszont azokról a pillanatokról és eseményekről, amelyek mégis arról szólnak, hogy valahol ráérzett ez a világ arra, hogy ebben az irányban van mit keresnünk és van mit tennünk.

Engedjék meg, hogy egy nagy világeseményről szóljak, egy olyan formában kijózanító eseményről, amely rávilágít arra, hogy nem érdemes a református egyháznak nagy világszervezeti szinten is különállni. A római katolikus egyháznak ott van az erős Vatikánja. Nekünk pedig egy adott pillanatban ott volt az erős Református Világszövetségünk és a másik oldalon ott volt az Ökumenikus Tanács, az egyik amerikai, a másik pedig európai központtal. Míg eljön a pillanat, amely Grand Rapids-ben történik, amikor hála Istennek rádöbbenek arra, hogy ezt az adminisztratívan működő, két hatalmas világszervezetet valamilyen formában egyesíteni kell. Nagyon örültem ennek a hírnek, igen örvendetes, hogy ez a mozdulat megtörtént. A lényege ennek az, hogy a református egyház rádöbbent arra, hogy ha egy erős szervezet van az élen, akkor sokkal, de sokkal többet tud tenni a tagjaiért, a gyülekezetéért és minden szervezetéért, amelyekre gondot kell viselnie, s amelyeket Isten reánk bízott.

Azonban mondandómban a kritikámat is megfogalmaztam. Hiszen úgy érzékelem, hogy ez egy hatalmas adminisztratív lépés volt. Fontos a forma is, de azon túl kell lépni. Jelenleg a Bibliaolvasó kalauz szerint Ezékiel könyvét olvassuk napról-napra és a vasárnapi Ige jut nagyon erőteljesen eszembe, amikor a lelkipásztorok prédikációikban megpróbálták elmondani az ezékieli elhívás történetét. Amikor a kerekekről, szárnyakról, arcokról kezdtünk el beszélni, akkor a formáról szóltunk. Igen ám, de a formán túl ott kell, hogy legyen a tartalom. S a tartalom nem más, minthogy az ember földre ereszkedjen, megalázkodjon – erről ugyancsak Ezékiel 2. fejezetének a legvégén, az utolsó versben olvashatunk –, a bibliai kor emberének is ez volt a feladata, Ezékiellel az élen, és most 2605 esztendővel később – ha a tudósok nem tévednek – a ma emberének is ugyanez a feladata: megalázkodni. Nem más előtt, nem mások előtt, hanem az Isten előtt. Ezekben az adminisztratív közeledésekben, egységesülésekben sajnos azt látom, hogy nem mindig a formán túli igazi érdek, a formán túli igazi érték jelenik meg, de reménykedjünk… Azért, mert végre-valahára kirajzolódott egy terv, kirajzolódott egy álom és lehet, hogy ennek a kirajzolódásnak meg lesz a maga kézzel fogható módja is.

Hiszek abban, hogy nem csak az adminisztratív közeledések kora jön el a forradalom huszadik éve után – mondhatnám azt is, hogy a kommunizmus ideje után, a posztkommunista világ nagyon sok szennye után; ki-ki maga értékelje úgy az elmúlt évtizedeket, ahogy gondolja –, hanem eljött a pillanat, amikor nagyon sokan komolyan gondolják azt, hogy ezekre a kapcsolatokra, amelyeknek bizonyos szervezetek és közösségek között kell lenniük és kell, hogy megszülessenek, nagyon nagy szükség van.

Az egyik legnagyobb élményem ebben az esztendőben az volt, amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület a Tiszántúli Református Egyházkerülettel együtt megszervezte a Nőszövetségi konferenciát. 2500 ember regisztrált, 2000 embernek osztottunk úrvacsorát, szinte egy órán keresztül, másodpercenként osztottuk a kenyeret, amely ugyan fizikailag megterhelő volt, de a legnagyobb csodája az, hogy az ember ilyen esetben elfelejti, hogy fizikailag mennyire fárad el, azonban a lelki többletet erősen érzi. Adná az Úristen, hogy ilyen terheket hordozzunk! Hiszen mit mond ez el nekem? 2500 asszony volt akkor Debrecenben – úgy gondolom, hogy Budapesten és Komáromban is, bárhol ezen a világon előfordulhat ez, és forduljon is elő –, akik elkezdtek azon gondolkodni, hogy ha mi komolyan gondoljuk a jövendőt, akkor nekünk azt építenünk kell. Álljunk végre oda az építő Isten oldalára, Aki Jeruzsálemet építi! Nem lehet szanaszét, itt-ott kisebb sejtekben valami nagyot alkotni. Álljunk egymás mellé és fogadjuk el azt, hogy nem mi erőlködünk ki olyan erős szervezeteket, amelyek évekig vagy akár évtizedekig működnek, aztán lelanyhulnak, hanem engedjük meg végre, hogy a szétszóródásunkban maga az Isten gyűjtsön össze bennünket! Engedjük át az Úristennek ezeket a feladatokat, amelyekben higgyük el, nem veszítjük el funkcióinkat, hanem nagyon nagyszerű, szent eszközökké válhatunk és lehetünk. Hiszek ebben, hogy ez így van.

A másik nagyon fontos dolog, amelyet megemlítek – nem csak azért, hogy a nőkkel szemben kiegyenlítsem a férfiaknak a helyzetét – az a Presbiteri konferencia, amely nem a résztvevők nagy számában nyűgözött le, hanem abban a szorgalmas cselekvésben, amely egyszerre csak elindult határon innen és határon túl. Királyhágónak tehát ott van az erdélyi, a tiszántúli kapcsolata, sőt, ami még szebb, ott vannak az egyházmegyei határokon a programok, amelyeken az egyik vagy a másik oldalon összefognak és összegyűlnek, negyvenen, ötvenen, kettőszázan, és elkezdik építeni azt, amit építeni kell. Nagyszerű események! Gyönyörűek! Azt mondom, hogy amikor kritizálom a mai világ református kapcsolatait, akkor ez az egyetlen egy olyan vonal, amely mégis megnyugtat, mert tudom, hogy az Isten ezekről gondoskodik.

Viszont van egy kis félelmem is. Vajon mi itt, vezetők és vezetettek, olyanok, akikre sok, vagy kevesebb van bízva, megteszünk-e mindent? Látjuk-e jól ezeket a körvonalakat? Látjuk-e ezeket az irányokat? Rájuk tudunk-e lépni? Oda tudjuk-e vinni az emberünket? Oda tudjuk-e vinni az elé az Isten elé, Aki ezt a krízist általunk és velünk akarja megváltoztatni és Aki új irányt akar felmutatni?

Amikor elgondolkozunk azon, hogy vajon mi az, ami nagyon nehezíti ezt a helyzetet, ami ezt a szkeptikus képet is felvázolhatja előttünk, akkor eljutunk oda, hogy az egyház kapcsolataiban lévő krízis, akkor lesz igazán kerek és nagyon erőteljes, amikor a körülöttünk lévő gazdasági válság is odatömörül. Figyeljük meg, hogy egy adott pillanatban majd nem tudjuk kettéválasztani a kettőt. A pénzről van szó. Arról a pénzről, amely megrontja az életünket. Arról a pénzről van szó, amely ördögi módon van jelen az életünkben. A pénzről, amelyről nagyon szívesen én nem is beszélek, de mégis kiemelem úgy, mint olyan sátáni dolgot, amely rátelepszik a mi egyháziasságunkra. Miről van szó? A pénz hatalmáról. A bankok hatalmáról. Eljutunk addig – most egy nagyon fontos mondatot fogalmazok meg –, hogy a hitel elveszti a hitelét. Az egész világ a pénz körül forog, a bankvilág körül. Ha a válságról beszélünk, akkor arról van szó, hogy miért nem lehet nagyobb a fizetés, nagyobb a nyugdíj, stb. Mindezt jogosan tesszük, csak közben elfelejtjük azt, hogy nem csak a pénznek a hatalma létezik. Nem csupán a pénz hatalmának a jelensége az, amely meghatározza a mi életünket. Nem csak arról kell szólni, hogy a mi életünk erre az egyetlen hatalomra kell, hogy ránehezedjen. Igen is, a pénzen túl vannak olyan hatalmak, vannak olyan eszközök a kezünkben, amelyeket ha elkezdünk működtetni, akkor abban a pillanatban ennek a hatalomnak az erejét le tudjuk csökkenteni.

Egy olyan világban, ahol csökken a pénz, mert nincs, mert elveszik, mert elszivárog, ott növelni kell a társadalom szerepét. Igen, a református egyház önmagára kell, hogy nézzen, nem úgy, mint a pénz tőkéjének a hordozója, hanem mint a társadalom tőkéjének a hordozója. Hiszen akkor, amikor Isten azt mondja, hogy ennek a világnak jobb is lehet és a krízisből ki lehet jönni, akkor azt mondja, hogy a társadalmi tőke növekedésével ott látlak téged is, mint főszereplőt. S egy népfőiskola miért jön létre? Miért jött létre a Népfőiskolai Collegium? Azért, mert a társadalmi tőke elkezdett itt, ebben a népfőiskolában is lüktetni. Egy gyülekezet mikor lesz igazi gyülekezet? Amikor a gyülekezetben ez a tőke elkezd növekedni. A pénz, persze megy lefelé és azt mondjuk, hogy nincs, de ha a társadalmi tőke elkezd erősödni, akkor jó irányba tartunk.

Egy példát említek a nőszövetségek életéből: a közös csigatészta készítésének az apró mozdulatában benne van a pénznek a szerzése, de sokkal inkább a társadalmi tőke megerősödése és növekedésének a lehetősége. Mindaz, amit a pénz nem tud megcsinálni és megvalósítani, a társadalmi tőke meg fogja tudni csinálni és meg fogja tudni valósítani. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha erős közösségeink, erős gyülekezeteink lesznek – nem pénzileg erős, hanem az említett szempontból –, akkor világokat tudunk átélni, mert hiszen Krisztus ott van a gályán, Mester a bősz viharban, így szoktuk mi ezt Erdélyben énekelni. Mert hiszen nem igaz, hogy nincs oltalom és nincs segély!

Mi az én feladatom egyszerű lelkipásztorként és presbiterként? Beszélnünk kell erről a kérdésről is, mert szerintem itt van az a pont, ahol a változást tényleg személyre szabottan is véghez lehet vinni.

Új egyházlátásra van szükségünk, illetve az eddigi egyházlátásunk sokszor szétszóródott pászkáit egyesítenünk kell. Nincs idő bővebb kifejtésre, de emlékezzenek, hogy mi az anyaszentegyházunkat, magát a gyülekezetet úgy szoktuk besorolni, hogy van szenvedő, van küzdő és van győzedelmes egyház. Sokszor, hangulatunktól függően nagyon győzedelmesek tudunk lenni. De hányszor jutunk oda, hogy szenvedők vagyunk. Látom a lelkipásztorokon. Háromszáz embert ismerek egészen közelről, az arcukra van írva, hogy milyen állapotban és helyzetben vannak. Sokszor nagyon szenvedéssel teli, nehezen fűzött mondatokkal teli prédikációk állnak egy-egy élettörténet mögött. Van egy-egy helyzet, amikor az erőlködés megmozdul, s a küzdelem kezd valahol meglátszani. Van, amikor nagyon rendben van minden és győzedelmesek vagyunk.

Mi egyszerre kell, hogy lássuk a dolgokat. Az ember, a hívő ember, legyen az, lelkipásztor, vagy akárki, ezt a három dolgot egyszerre kell, hogy művelje. Igen is ott van az életünkben a szenvedés, nem szabad kitakarni és nem szabad elfelejteni. Igen is, ott van a küzdelem is, összeszedhetjük magunkat, mert ha nincs ilyen tőke, akkor lesz olyan tőke és abban majd meg tudunk erősödni. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni a győzedelmes egyházat, erről nagyon szépen énekelünk, de ezt meg is kell élnünk!

Honnan kezdtem a gondolatsoromat? A 147. zsoltárral. Jeruzsálemet építi Isten. Hová szerettem volna eljutni? Oda, hogy ott van a mennyei Jeruzsálem, mint a győzedelmes egyház, ahová tartunk. Mindeközben természetesen rengeteg problémával, rengeteg hibával, rengeteg nyomorúsággal küzdünk, amelyekbe belefáradunk, krízisbe, hullámvölgybe jutunk. De annak a hívő embernek, akinek olyan egyháza van – s nekünk ilyenünk van –, amely optimista, látó, előretekintő, és stratégiákat gyártó egyház, a hívő ember látja maga fölött a győzedelmes egyházat, amelynek majdan tagja lesz.

Kívánom, hogy a népfőiskola ilyenfajta társadalmi tőke legyen, kívánom, hogy a református anyaszentegyház határon belül és határon túl, ha még vannak ezek a határok – óceánon túlra is oda kell gondolnunk –, építsük a magunk szervezeteit, erősítsük meg bizodalmunkat abban a tudatban, hogy mi azok vagyunk, akik kiegészítjük az egészet, mert a központban ott van Krisztus! S ha az egésznek egy szeletét lefedjük lehet, hogy nagyon vékony ez a szelet, lehet, hogy nagyobb, lényegtelen, de ha annak a csúcsán ott van a Krisztus nagyobb gondunk és nagy bajunk nem lehet!