A magyarság Kelet felől érkezett, majd a Kárpát-medencében István király megkoronázásával megalakult a magyar állam. A csírái már István királyt megelőzően is meg voltak, hiszen Géza és Árpád fejedelem – nem véletlenül voltak fejedelmek – célja is az volt, hogy megalapítsák a magyar államot, tudták, hogy Európa szívében másképpen nem maradhatnak meg. Kiszely professzor úr említette előadásában, hogy mindig keresztyének voltak a magyarok. Ismerjük azt a fogalmat, hogy „kiválasztott nép”. Nos, a magyarok azok voltak. Hiszen akkor, amikor a körülöttünk élő népek még nem voltak egyistenhívők, a magyarok már azok voltak, mi ismerkedtünk meg legkorábban a keleti keresztyénséggel. Eredendően egy kiválasztott nép vagyunk – Felső sugallatra, ebben mindig is hittem –, amelyik népnek feladata van. Magyarországnak küldetése van és ehhez megkaptuk az indítást és az erőt is felülről. Nos, a magyarok mindig is keresztyének voltak, csak másféle módon fejezték ki. Nem kell elhinni azt, hogy pogányok voltunk!

Mint minden évben, most is megyünk Erdélybe, én háromszéki származású vagyok. Szeretnénk meglátogatni P. Daczó Árpádot, Lukács atyát, aki ferences rendi szerzetes. Az atyának több könyve jelent meg, Csíksomlyó titka – Mária tisztelet a néphagyományban; A Hosszú utak megszomorodának – Archaikus népi imádságok, ráolvasók, szentes énekek Erdélyből és Moldvából; legutóbbi kiadványának a címe pedig Csíksomlyó ragyogása. Lukács atya Csángóföldön, miután bizalmukba fogadták az emberek, hosszan beszélgetett az ottani emberekkel a hitvilágukról. Kostereken, ahol plébános volt kutatásokat végzett a szakrális néphagyományok területén. Sajnos nálunk, a katolikus teológián a szakrális néphagyományokat nem igazán tanítják, pedig rendkívül fontos mozzanat egy nép történetében. A szakrális néphagyomány az ősi hagyománynak és vallásnak az igaz ötvözete. Nem lehet azt mondani rá, hogy valami tévút, mert az a nép életének szerves és megtörtént része volt. Lukács atya igaz, hogy 92 éves, de remekül van és mai napig aktívan munkálkodik. Leírta a gyimesi Babba Mária csángó-történetet. Magyarországon a madonnát úgy nevezik, hogy „Boldogságos Szép Szűz Mária”. Vannak, akik nem elismerően, hanem támadólag nyilatkoznak az atya munkájáról, sérelmezve azt, hogy a szerzetes a Csíksomlyói Szűz Mária tiszteletét pogány hiedelemből gyökerezteti. Ez nem igaz. Ő azt mondja, hogy a keresztyén őseink előtti világban volt egy olyan „istenasszony”, akinek a tisztelete hasonlított a Boldogságos Szűz Mária tiszteletéhez. Ez csak egy kitérő volt azzal kapcsolatban, hogy a magyarok mindig is egyistenhívők voltak; először keleti, majd nyugati keresztyének. Így az a bizonyos „pogány-magyar” elmélet megkérdőjelezendő. A magyarság mindig egyistenhívő volt. Az egyistenhívőség a keresztyénséghez már igen közel volt. Az ősmagyar nép a keresztyénséggel már jóval a Kárpát-medencébe való bejövetel előtt találkozott, ez a síremlékekből nagyon szépen kiderül. Tudjuk, hogy Géza megkeresztelkedett, Sarolt megkeresztelkedett, István megkeresztelkedett. Pontosan látták, hogy a jövőnek a keresztyénség az útja.

Visszatérve az államalapításhoz, nagyon érdekes – a „kiválasztott nép” mivoltunkhoz kapcsolódik –, hogy az előttünk megalakult lengyel királyság uralkodója is szeretett volna koronát kapni a pápától, de nem kapott.

Csekély ideje voltunk a Kárpát-medencében, s már megalakult a magyar államiság, II. Szilveszter pápa pedig küldött egy koronát Szent Istvánnak. Olyan különleges koronát, amely egyedüli a világon. Ez egy beavató és nem viseleti korona. Addig van a király fején, amíg megkoszorúzzák. A Szent Koronának van egy isteni adottsága, méghozzá az, hogy összefogja a magyarságot. Ha számot vetnénk, számtalan olyan kiválasztottságra utaló jelet találnánk, amelyre nem is gondol az ember! Európában támadták az Alaptörvényünket, mert szerepel benne a Szent Korona – nem tudják, hogy mi az. Szükséges lenne, hogy egy alkalommal valamelyik képviselőnk elmondja az adott fórumon, hogy ez a miénk, ebből egy van, ehhez nem lehet hozzányúlni, nem lehet kiiktatni; mert volt, van és lesz. A magyar Szent Korona számos megpróbáltatáson keresztül ment, és még mindig meg van – ez is egy csoda. Egy egyszerű korona már régen elveszett volna, beolvasztották volna, vagy egyéb más módon eltűntették volna. István király megkapta ezt a koronát és ettől kezdve a magyar nép küldetése elindult.

Európában nincs a mai napig egy olyan dinasztia sem, amelyik annyi szentet adott volna a világnak, mint az Árpád-háziak. Szentjeink nem csodatevéseik számával mérhetőek, hanem nagy formátumú emberek, személyiségek voltak. Olyan kiválóságok, akikre felnézhet minden nemzet. Csak néhányat említenék meg közülük: Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Erzsébet, Szent Margit és Szent Kinga – mindannyian Árpád-házi szentek voltak. Nem létezik más dinasztia Európában, amely ennyi szentet adott volna a világnak! Ez is mutatója annak, hogy kiválasztott nemzet a magyar, amelyiknek küldetése van. Az idő még nem jött el, de érzi az ember és érzi a világ is, hogy valami folyamatban van, valami készül, valami történni fog. S ebben a magyar nemzetnek nagy szerepe lesz.

Az Árpád-házi királyok a Szent Korona hatalma alatt megvédték a nagy-Magyarország nagyságát, területi integritását, gazdaságát, azt a nagy birodalmat, amilyen Európában kevés volt. Földrajzi ismereteinkből tudjuk, hogy a Kárpát-medence a világ egyik legtermékenyebb medencéje. Ha termőföldjeit nem tennénk tönkre, akkor a számítások szerint 140 millió ember eltartására elegendő gabonát tudnánk termelni. Ivóvízkészletünk is bőséges, ugyanakkor például a Közel-Keleten ezzel kapcsolatban már merültek fel problémák.

Egy igen szomorú tényt kell megemlítenem, amelyet nem győzők hangsúlyozni különböző fórumokon. Történelmi jelentőségük ellenére, az Árpád-házi királyokat a magyarság elfelejtette. Külföldet járva, bizonyára sokan eljutottak a lengyelek Waweljébe, a franciák St. Denis székesegyházába, a spanyolok Escorialjába, az angolok Westminsterébe, a csehek Szent Vid-székesegyházába… Ezek méltó helyek arra, hogy ott akár egy polgárember, de akár nemzetközi szinten is le tudják róni a kegyeletüket, meg tudják koszorúzni az elődök sírját. Rettenetesen kínos számunkra a mai napig, hogy amikor külföldi delegációk érdeklődnek a magyar királyok sírjairól, még a protokoll vezetői sem tudnak pontos válasz adni.

De hol vannak a mi királyaink sírjai? Mindenütt és sehol. Feldúlták, kirabolták sírjaikat és nem csak az idegenek, hanem mi magyarok is mindent megtettünk annak érdekében, hogy a legtöbb esetben még nyomuk se maradjon. Ötvenöt királyunk közül húszat külföldön temettek el (tizenkettőt Bécsben, hatot Prágában, egyet Grázban és egyet Madeira szigetén), háromnak a temetési helye ismeretlen. A Magyarország területén örök nyugalomra helyezett harminckettő közül csak feltehetően I. András nyugszik háborítatlanul eredeti helyén, Tihanyban. Csak egyetlen királyunk hiteles földi maradványa van birtokunkban: III. Béla királyé és feleségéé, Chatillon Annáé, a budavári Boldogasszony-templomban. Köszönhetően Török Aurél antropológus professzornak, aki a múlt század végén évekig harcolt a királyi maradványok elhelyezéséért. Utóda, Bartucz Lajos professzor ugyanezt tette, a XX. század első felében.

Jelen előadásomban a székesfehérvári királysírok és a bennük talált csontok és ereklyék méltatlan hányattatásának történetét vázolom fel. Az első királyi székhely Esztergomban volt, majd Székesfehérvárra telepedett át István és udvara. Székesfehérvár felvirágoztatása 1018 utánra esik, ekkor kezdte el felépíttetni István király a koronázó- és temetkezőhelynek szánt bazilikát. A székesfehérvári bazilikának állami és közjogi szerepe volt. Ez utóbbi jellegéhez hozzájárult az is, hogy ott őrizték a Magyar Szent Koronát, a többi királyi jelvényt és az ország levéltárát. A király Fehérváron nem alapított püspökséget, hanem társas káptalant, a bazilikát pedig különleges helyzetének megfelelően különleges kiváltságokkal ajándékozta meg: „házi kápolnájának”, „a magyar királyok koronázó- és temetkezőtemplomának” szánta – és azzá is lett egészen a mohácsi katasztrófáig. A magyar történelem – a Budai Vár kivételével – egyetlen épületet sem ismer, mely eseményekben, jelentőségében a székesfehérvári bazilikához hasonlítható lenne. Öt évszázadon át – Szent István uralkodásától a török hódoltságig – a középkori magyar állam legjelentősebb helye volt. A magyar királyok zömét – Orseolo Pétertől I. Ferdinándig – e székesegyházban koronázták meg. Kivételt csak IV. Béla tett, aki lebontatta a még Géza fejedelem által építtetett Szent Péter-templomot és helyére a mai püspöki székesegyház elődjét, a Péter és Pál apostolokról elnevezett egyházat építtette – őt az általa alapított templomban koronázták meg. A székesfehérvári bazilikában tartották a királyi esküvőket, tizenöt királyunkat és családtagjait itt temettek el és itt koronázták meg több királynénkat is.

Székesfehérváron a királyi temetkező hely meg van – romokban. Gondolom, sokan jártak már az úgynevezett „Romkertben”… Az elmúlt évtizedekben többször megkerestem az illetékeseket, hogy végre tegyenek valamit, hiszen az Árpád-házi királyok nem érdemlik meg, hogy egy tömegsírban, a mai igen elszomorító körülmények között legyenek. Egy apró lépés már történt. Eddig még hazai műemléki védettség alatt sem voltak, nem rég felvették őket a kiemelt műemlékek közé, illetve tervben van a rendbehozataluk is.

1984-ben megpróbáltuk azonosítani a csontokat. Néhány darabot sikerült is volna beazonosítanunk, túl sokat nem, mert nagyon-nagyon és többször is össze lettek keverve, ki lettek emelve eredeti sírjukból a magyar királyok maradványai. Legjobb esetben öt-hat, de három-négy csontot biztosan lehetett volna azonosítani. De kivették a kezünkből a vizsgálatoknak a lehetőségeit és olyanok kezébe adták, akiknek az volt a feladatuk, hogy az Árpád-házi nevet kitöröljék az emlékezetünkből. Az idősebbek még emlékeznek arra, hogy ha valaki azt mondta, hogy „Árpád-házi”, vagy „árpádsávos”, az valami nagyon szörnyűségeset jelentett. Annyi biztatásunk azonban van a jelenlegi kormány részéről, hogy a hadi sírokért minisztériumi szinten felelős megígérte nekünk, hogy történni fognak lépések, megpróbálnak ezen az áldatlan helyzeten változtatni.

Sok nagy lelet felfedezése a véletlennek köszönhető. Nem történt ez másképp Székesfehérváron sem, amikor 1839-ben vízlevezető alagút építése közben akadtak rá az első magyar székesfehérvári királyi temetkezésre. A város vízellátását a felsővárosban levő királykút vízéből fedezték, amit fenyőfából készített csöveken vezettek a várba, közben átvágták a bazilika déli tornyát és Nagy Lajos sírkápolnájában két sírt. A püspöki palota felépítése után ennek udvarán bővizű forrást találtak, melynek vízét 1839-ben a Bazilika-téren épült medencébe vezették. A vízlevezető alagút építése közben a bazilika déli hajójában az 5. és a 6. pillérköz irányában előbb három sírt, majd egy nagyobb, kettős – valószínűleg királyi – sírboltot „tártak” fel. Az itt talált almási vörös márványból készült művészi díszítésű koporsókat apró darabokra törték. A leletek egy részét Barkóczy László székesfehérvári püspök Bécsbe küldte, míg a Nemzeti Múzeumnak egy szétrepedt kövű gyűrűn kívül csak filigrán díszítésű arany ékszerek jutottak. A tárgyak semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy az alagút építésekor még érintetlen királyi sírokra akadtak, amelyeket feldúltak. A még megmaradt leletek beható tanulmányozása alapján – Dercsényi Dezső művészettörténész szerint – a sír Kálmán királyé, esetleg II. Béláé vagy II. Gézáé lehetett. Voltak, akik a filigrándíszes, csöpp korona, a gomb és ékszertöredékek, a karkötővé alakított filigrándíszes lemezkék és a gyönggyel keretezett, zománcdíszes aranylemezek alapján úgy vélték, hogy a szétdúlt sírok egyike a gyermek királyé, III. Lászlóé lehetett. Török Aurél antropológus 1893-ban erről így írt: „…Miután a sírokat kifosztották, újra behányták. E fölfödözésből a tudományra semmi haszon nem hárult…”

1848-ban a már megépített vízvezeték renoválásra szorult. A püspöki lak udvarán a munkálatokat végző munkások csákánya december 5-én vörös márványon koppant. Egymás után két márványkoporsót találtak és – ahogy ilyenkor szokásos – az egyiket azonnal fölbontották. „…De minthogy a felbontott márványkoporsó csontvázán korona és aranygyűrű találtatott, a városi hatóság a további ásatást beszüntette, a kormánynak az esetről jelentést tett…” olvassuk Török Aurélnál. Batthyány Lajos, az első független magyar kormány miniszterelnöke elrendelte a szakszerű feltárást. „Akár a történelem iróniájának is nevezhetnénk, hogy egyetlen ma is meglévő királysírunkat csatazajok szünetében, néhány napos rohammunkával tárták fel és mentették meg 1848 decemberében. Fellengzősen moralizáló tanulságnak látszik, hogy a feladat felismerése és teljesítése – így egyszerűen, különösebben ünnepelhető hősiesség nélkül – önmagában „csodára” képes. S ha a pátosz nincs ínyünkre, röviden azt is mondhatjuk: egyedül így végezhetők el a tennivalók, s akkor nem szükséges történelmi mentséget keresni” /Buzinkay Géza, 1986. p. 42./.

Az ásatást Érdy János (régi neve 1848-ig Luczenbacher János volt), a Nemzeti Múzeum régiségtárának „őre” vezette. Varsányi János mérnök társaságában december 8-án érkezett Székesfehérvárra, és a feltárást a „zordon télnek fergetegei közt is azon hó 16-ig” folytatta – idézve sorait. Az ásatásoknál jelen volt Pauer János papneveldei tanár, későbbi kanonok, majdani püspök, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A nevezetes eseményről elsőként az akkori hivatalos Közlöny 191. számának /Budapest, 1848. deczember 18, hétfőn/ írt két közleményében olvashatunk. Az első, „Fejérmegyéből decz. 12-én” címen közli, hogy „Városunkban a püspökség mellett kutat ásván, egy márványkoporsót találtak. A csontváz fején ezüst korona és ujján aranygyűrű volt. Tovább ásván egy másikat fedeztek fel, fején korona, ujján gyűrű, kezében alma kereszttel, királyi bot és lábain sarkantyú. Érdy bonczolja a régiségeket, nem tudom mit főz ki. – Újonczaink a napokban egészen ki lesznek állítva, csak kardot kezükbe, hogy Fejérmegyét minél előbb dicsőségben tüntethessék fel.”

A másik közleményt Szvorényi József, a székesfehérvári ciszterci gimnázium akkori tanára írta Gyurmán Adolfhoz, a Közlöny szerkesztőjéhez „Nevezetes régiségek” címmel. Részlet a közleményből: „…Megörültünk az elfutott hírnek; de annál sajnálatosabban látók, miképp azoknak egyike rögtön fölbontatott, mielőtt szakértőbbek tanúi lehettek, s a némelyeknél figyelembe sem ötlő, a tudományokra mégis nem ritkán fontossággal bíró környületeket is vizsgálóan veheti vala… A hamvadó nőalak lehetett; de hogy lehessen ott biztosabb eredményhez jutni, hol a megbolygatott tetemeket a profánus kezek már kosárra szedték. Mi bizony csak megint arra adtunk példát, hogy nem kell az illy tudományos kincsek körül jövőre eljárni… Itt kétségenkívül csak a hely, díszjelek és a csontváz tudományos megvizsgálása s pontos összevetése vezethet tisztára.”

A már feltárt sír mellett, annak jobbján Érdy kiásta a második vörös márvány koporsót is. Ennek szögletei – éppúgy, mint az elsőnek – vaskapcsokkal voltak megerősítve. Fedelét december 1-jén (más közlések szerint 12-én) reggel nyolc órakor emelték le. Érdy szavai szerint: „Erős férfi csontváz tűnt fel előttünk a régi századok hamvaival behintve, melyeket a szél most lengetett először. A hat lábnyi és két hüvelyknyi hosszú csontváznak még soha nem bolygatott ezüst ékszerein vöröses szürke szín volt elöntve, mely sajátszerű szín utóbb sötétebbre változott.”

Érdemes a korabeli lapokat idézni, hogyan reagált a nagyközönség az értékes leletek felbukkanására. „E gyönyörű látványra zsibongó sokaság tódult a máskor csendes térre. Csoportosan ugráltak le a gödörbe s a felügyelő nem volt többé képes valakit visszatiltani. A koros nők könnyes szemekkel imádkoztak az elporladt ereklye előtt, míg mások elmélkedve csodálták az egykor fényes életnek döbbentő holt képét, azalatt mások azt találgatták vagy kérdezték: melyik királyunké ez erős csontváz?” „Hogy itt erős férfi volt eltemetve azt nemcsak nagysága és ékszerei bizonyítják, hanem mutatja az is, hogy az enyészet e koporsónak sima márvány fenekére életnagyságú férfiút ábrázolt” – állapította meg Érdy. III. Béla király és felesége piszkei vörös mészkőből készült koporsója fenekén a királyi pár életnagyságú testlenyomata látható. Ilyen lenyomat több helyről ismert volt, amelyekre már Török Aurél (1893) is felhívta a figyelmet, idézve a hasonló jellegű pankotai székesegyház koporsóit és számos római kőszarkofágot. Annak eldöntésére, hogy a két épen talált vörös márvány szarkofág királyi halottja III. Béla és felesége, Chatillon Anna volt – Török Aurél szerint –, Pauer János érdeme. Pauernak 1849-ben megjelent egy kis könyvecskéje A Székesfehérvárott fölfedezett királyi sírboltról címmel. A kötet ára 6 pengő krajcár volt. Igen szellemesen jegyezte meg Török Aurél: „…Én abban a nézetben vagyok, hogy édes hazánkban még nem látott napvilágot olyan könyvecske, mely „hat pengő krajcáron” oly felette nevezetes és érdekes fölfedezést nyújthatott volna a hazai tudományosságnak, mint Pauer könyvecskéje”. Bizonyosságul álljanak itt Pauer János szavai: „Szent borzalom fogta el keblünket, midőn megnyílt előttünk a sír és abban a magyar nemzet egykori királyának csontvázát, a csontok között pedig a királyi ékszereket tétlenül heverni látók, mert ezeken kívül, a mit csak az idő megemészthetett, mindent megemésztett… A sírban talált ékszerek a következő napokban a városház tanácstermében szemléletül kitétetvén, azoknak látására temérdek sokaság sereglett össze.”

Garay János – aki Kossuth Hírlapja számára hazafias verset írt a királysírleletekről – levélben számolt be Petőfi Sándornak: „Holnapután, 1848. december 25-én tudóstársilag vagyunk meghíva a Múzeumba a sz.-fehérvári ősemlékek megnézésére. Engem, ki őseink nagy kora iránt annyi kegyelettel viseltettem, előre örömmel tölt el, hogy egy Árpád-királyt – hacsak csontvázában is, látandók – nem tán azért, mert király, hanem mert oly korból való magyar, melyben e nemzet szabad, független és nagy volt. Bár csontjaiból oly miasma terjedne elkorcsosult levegőnkre, mely mindnyájunkat szabadság lázba ejtene!”

Érdy János természetesen azonnal fölszállíttatta a leleteket Budapestre, ott megvizsgálták és rendbe tették őket. De nem volt senki, aki visszatemesse azokat, így bevitték őket a Nemzeti Múzeumba és méltatlan módon betették őket egy üveges szekrénybe, csak úgy „csupaszon”. 1862-ig voltak ott, majd 1898-ban a Nagyboldogasszony-templom északi mellékhajójában helyezték a királyi maradványokat.

December 8 és 16 között további sírokat tárt fel Érdy János. A három sírban talált csontváz azonosítása nem volt egyszerű. Mind a három közel feküdt a királyi pár nyughelyéhez, ezért nagy valószínűséggel a rokonsághoz tartoztak. Mivel a csontok mellett semmiféle mellékleteket nem találtak, hagyták őket elkallódni. A királyi csontvázak fennmaradásukat a mellékleteknek (koronák stb.) köszönhették, ahogy erről Török Aurél írt 1893-ban: „Bár csak ez maradna az utolsó hanyagságunk, dicső őseink csontereklyéivel szemben!” – sóhajt fel neves antropológusunk. Sajnos tudjuk, hogy távolról sem az „utolsó hanyagság” volt ez történelmi nagyjainkkal szemben.

„Érdy János december 8-ától 16-áig ásatott; de midőn Jelasich most másodszor közeledett Pest felé, kénytelen volt a munkával fölhagyni. Az ásatás fölelevenité ugyan a régi emlék iránti tiszteletet, de kellő sikere ennek sem volt, részint az arra következett hadjárat, részint a későbbi kormány-parancs miatt, melynek folytán a kiásott gödröt be kellett hányni.” /Budapesti Hírlap, 1897. május 26-ai számából/. 1849. január 6-án a császári sereg fővezére ostromállapot miatt felfüggesztette a további kutatásokat.

Az 1848-ban feltárt csontok maradványai közül elpusztult a III. sír férfi csontvázának koponyája, a IV. sír női csontváza szinte teljesen és az V. sír már eredetileg is töredékes csontjai. A megmaradt csontok – utólagos azonosítás alapján – III. Béla egyik fiának (Salamonnak vagy Istvánnak), leányának és születés közben meghalt unokájának bizonyultak. E csontokat Török Aurél III. Béla és Antiochia Anna szarkofágjába, a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomban helyezte el.

Az 1848-ban végzett ásatások után hosszú ideig szünetelt a székesfehérvári Szent István-bazilika alapfalainak kutatása, mígnem 1862. szeptember 15-től november 12-ig Henszlmann Imre végzett ásatásokat. Ő remek régész és műtörténész volt. Nem egészen két hónap alatt 33 sírt, illetve csontvázat talált, de közülük csak 3 volt teljesen ép. „Az ásatást – írja Henszlmann Imre – 1862. november 12-én abba kellett hagynom, mert a 74 éves Farkas Imre fehérvári püspök megtagadta tőlem és az archaeológiai bizottságtól engedelmét az ásatás folytatására udvarán – a püspöki palota kertjében –, hol az eddigi események után mathematikai biztonsággal ítélve, a maradványok legjelesebb, legérdekesebb, legfontosabb része el van temetve.”

Majd 1874. augusztus 18-tól hét héten keresztül történtek ásatások. 1882. szeptember 17-e és október 8-a között újra folytatták az ásatásokat. A Műemlékek Országos Bizottsága megbízásából ismét Henszlmann Imre vezette a munkálatokat.1882-ben tárták fel gyakorlatilag utoljára a sírokat. Akkor még az antropológia eléggé fejletlen volt, hiszen a XIX. század végén alakult ki. Az orvosok, akik megvizsgálták a csontokat, nem tudtak mit mondani Henszlmann-nak. A visszatétel során sajnos ő is nagyon összekeverte a csontokat, kúpba rakva, betette őket Albert király sírjába. Henszlmann Imre a bazilika északnyugati tornyát, illetve a püspökkertben levő III. Béla kori torony falait is fel akarta kutatni. Sajnos erre már nem kerülhetett sor, mert 1888-ban meghalt. Három ásatása alkalmával a bazilika jó háromnegyed részét feltárta. Az 1839-es csatornázás során elpusztított sírokkal és az 1848-ban felfedezett sírokkal együtt az ő ásatásai során összesen 63 sír került elő, de ezeknek több mint a fele üres volt, vagy a felismerhetetlenségig ki volt fosztva, s csupán 17 ép csontváz, 5 felismerhetően együvé tartozó csontvázmaradvány és 7 koponya maradt meg.

Mi lett a sorsuk az 1862-ben feltárt királyi csontoknak? 1893-ban a csontok vizsgálatát Török Aurélnak engedélyezték. Hat darab, a székesfehérvári székesegyház kriptájában őrzött, ereklyéket tartalmazó ládát vett át. Azonban, mint írta: „Azon mély sajnálattal kell jelentenem, hogy emez ereklyék ládái már előbb valaki által felbontattak és újólag hanyagul leszegeztettek, s hogy bennük az ereklyék felbolygatott és megcsonkított állapotban, összehányva feküdtek. Kívánatos, hogy emez ereklyék is, melyek részben az Árpádok királyi családja tagjaitól, részben pedig akkori főúri egyénektől származnak, a helyesen felfogott nemzeti kegyelet értelmében nemcsak díszes, hanem egyszersmind biztos helyen is, és pedig III. Béla király, neje és egyik fia ereklyéivel együtt a budai Mátyás templom kryptájába temettessék el; hogy úgy, mint annakelőtte a sz.-fehérvári sz. István-féle bazilikában, ezentúl is együtt, egy szent helyen őriztessenek. Ennyi kegyelettel tartozik a nemzet dicső honalapítóinak ereklyéivel szemben!” Az ereklyék eredetileg hat ládában voltak, de a ládák feltörését követően a hatodik láda tartalma szinte teljesen eltűnt. Így Török Aurél már csak öt láda csontot vehetett át, ezekből is hiányoztak a Henszlmann által beletett feljegyzések. A csontokat Török Aurél a rendelkezésére álló mintegy hét és fél év alatt rendezte, összeragasztotta, kiegészítette, és 1900. június 27-én a budavári koronázótemplom kriptájában levő vörös márvány szarkofágba temettette.

Az összekevert és a székesfehérvári tömegsírba tett csontokat 1936-ban Bartucz Lajos – Török Aurél utóda, az én tanítómesterem – megpróbálta szétválogatni. A Szent István Év miatt azonban munkáját nem engedték befejezni. 1938. augusztus 20-ára – Szent István halálának 900 éves évfordulójára – Székesfehérvárra hívták össze az országgyűlést, de mivel Horthy Miklósnak ezen a napon Hitlernél, a kieli flottaünnepségen kellett lennie, az új időpontot augusztus 18-ára tűzték ki. A parádés ünnepségek sokszorta több pénzt emésztettek föl, mint amennyi a királyok csontvázainak tisztességes eltemetéshez kellett volna. 1938. augusztus 13-án – tehát öt nappal (!!!) az országgyűlés megnyitása előtt történt meg a feltárt sírok csontvázleleteinek a végleges sírba helyezése, még pedig úgy, hogy az összes királyi sírból származó csontot összeszedték egy kupacba és gyufagyári dobozokba rakták be őket. Dercsényi Dezső művészettörténész 1943-ban megjelent monográfiájában ezt írta: „Az ásatások során előkerült csontvázleleteket e célra készített és preparált ládácskákban a Szent István mauzóleum előtt épített közös sírboltba helyezték el”. A „preparált” ládácskák negyedcolos fenyőfából készített ládaszerű dobozok voltak, amelyben a gyufagyár gyufásdobozokat tartott nagybani eladásra. Az „Albert király sírkamrájában” talált 41-es sírszámmal ellátott, valamint a szentélyből előkerült csontok részére a ládákat egycolos tölgyfából készítették; az utóbbiakat úgy helyezték el, hogy minden oldalról fenyőfa ládák vegyék körül. Minden ládára perforált horganylemezből készített számokat szegeltek. Bartucz Lajos a visszahelyezendő ládák tartalmáról pontos, minden csontdarabra és annak előkerülési helyére kiterjedő leltárkönyvet készített a maga számára. Ezekben a ládákban voltak a Henszlmann által az 1874-es ásatások befejezése után az Albert király sírkamrájába helyezett, a bazilika középső és oldalhajóiban talált csontvázak (V/41-es jelzéssel), és azok, amelyeket Bartucz Lajos 1936 júliusában tárt fel.

Mit jelentett a székesfehérvári „közös sírbolt”? A Szent István-mauzóleum előtt épített betonbunkert, amelyet mély fekvése miatt kénye-kedve szerint járt át a talaj- és a szennyvíz. Ebbe zsúfolták a ládákba csomagolt, mintegy 340-400 (Nemeskéri szerint 320-370) egyénhez tartozó csontokat. Kimaradt a jegyzőkönyvből, hogy a 25-30 cm vastagságú földréteg alatt a ládákat újságpapírral takarták le. Nem akadt senki, aki szót emelt volna azért, hogy legalább a vélelmezhető királyi ereklyéket tegyék időtálló fémládákba.

Réthy István 22 évesen, utolsó éves egyetemistaként dolgozott a székesfehérvári ásatásoknál, részt vett az Albert királynak tulajdonított sírkamra feltárásánál, majd a csontok Székesfehérvárra való visszaszállításánál. Visszaemlékezéseiben ezt olvassuk: „Három hétig válogattam a korábban már beszámozott, összetartozó vázakat, majd a királyi csontokat 17, az Árpád-kori temetőből, a kiskápolnából és a késő középkori temetkezési helyről előkerült maradványokat 83 faládába csomagolva, egy szigetelt, betonozott kriptában helyeztem el. Fémládákat nem kaptam, hiába kértem. Csomagoló papír helyett is újságpapírt kellett használnom. Abban a helyzetben már csak annyit tehettem, hogy leltárt készítettem az egymástól elkülönített leletekről…” /Réthy István, 1986/.

Bartucz Lajos 1936 őszén tudta meg, hogy másfél éve van csak a csontok feldolgozására. Egyetlen tanársegédjét – Lipp Imrét – behívták katonának, így egyedül maradt a hatalmas anyaggal. Ennek ellenére, emberfeletti munkával, időtálló dokumentációt állított össze. Minden sír minden csontját lemérte, jellegzetességeit feljegyezte, észrevételeit mintegy 500 oldalas kéziratban dokumentálta. Úgy érezte – jogosan –, hogy a rendelkezésére álló idő kevés volt a mindenre kiterjedő, elmélyült vizsgálathoz és a nem kis felelősséggel járó azonosításhoz. Ezért nem publikálta sohasem az anyagot. Szemére vethető-e Bartucz Lajosnak, hogy egyedül, 1938-ban (!), műszeres vizsgálatok lehetősége nélkül, másfél év alatt nem tudta elvégezni azt a munkát, amit 1984 júniusától 2000-ig egy egész bizottságot foglalkoztatott, korszerű műszerek, fejlett módszerek és korlátlan anyagi lehetőségek birtokában? Ezért nem jelent meg az 1938. augusztus 13-i, pánikszerű gyorsasággal elvégzett betemetésen sem, amely a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Bartucz Lajos soha nem tudta kiheverni ezt a kudarcot. Munkájának folytatását rám és Kiszely István antropológus professzorra bízta.

A nemzet kivételes vezetői, a királyaink maradványai a mai napig szétszórva vannak különböző tömegsírokban. Európát tekintve, egyedül Magyarországon nincs királyi temetkező hely, ahová odamehetne bárki, letenni egy szál virágot. Ez igen szomorú, hiszen akár III. Béla, akár IV. Béla – őket emelem most ki – nagyon sokat tettek az országért.

Reménységünk van arra, hogy a jelenlegi kormány odafigyel történelmi értékeink és kincseink méltóképpen való megőrzésére és arra, hogy ez generációról-generációra is megtörténjen. Egyik kiemelkedő példája ennek, hogy az Országgyűlés 2011. július 22-ét a nándorfehérvári diadal 555. évfordulója tiszteletére a Nándorfehérvári Diadal Emléknapjává nyilvánította. Ez alkalomból a „Hunyadi járat 2012” program keretében 300 általános és középiskolás diák négynapos kiránduláson vett részt. A történelmi Nándorfehérvárra – mai Belgrád – két szárnyashajóval utaztak a tanulók és lerótták kegyeletüket Hunyadi János szobra és az I. világháborús emlékmű előtt. Visszaérkezve, Hende Csaba hadügyminiszter mondott nekik beszédet. Ezt a jeles esemény-sorozatot a cserkészek soha nem fogják elfelejteni, s a diadal történelmi jelentőségét sem, miszerint egész Európát megmentettük a töröktől. Nem lennének itt, nem ülnének Brüsszelben és Strasbourgban, ha akkor Kapisztrán János és keresztes serege a sokszoros túlerővel rendelkező törököket meg nem veri. Kapisztrán akkor már hetven éves volt, kereszttel a kezében, ezt kiáltotta a hadseregnek: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk!” Megverték a törököket, akik nagyon sokáig még a pillantásukat sem merték Magyarországra emelni.

A jövőben én továbbfolyatom a királysírok kutatását. Szeretném elérni azt, hogy legalább egy-két emlékhely legyen. Ma meg van az ígéret arra, hogy a királysírok helyzete megváltozik…

 

***

Hegedűs Géza

A fehérvári csonthalom, 1984

 

Halomba hányt csontok közt válogat
a régész és az embertan tudósa:
keresgélik a volt királyokat,
A kegyelettel szüntelen adósa
a napról napra növekvő utókor
a közös sírba kevert régieknek:
a királyoknak s köröttük a kóbor,
hazára itt talált idegeneknek.

A mi múltunk e kusza csonthalom,
s véletlen, hogy a tudós mit talál.
A bordák közt gyanítható vajon,
melyik volt csatlós, melyik volt király,
melyik nagyapja volt honfoglaló,
melyiknek hódolt illír, kelta, szláv?
Hisz volt germán is, volt itt már zsidó,
kik együtt jöttek innentől tovább.

Innentől? Honnét? – Árpádok korától
a „Vegyes ház”-ból származó királyok
csontjáig fél évezrednyi távol
(egymástól távol) élt áldott vagy átok-
vert életű elődök keveredtek
a rablók járta közös sírgödörben.
Hajdani eszmék, régesrégi tettek
vegyülnek itt halomban, összetörten.

De innét jöttünk, ez a csonthalom
a múltunk, amely bennünk él tovább.
Hol a tudós s mikor van alkalom,
hogy lelkünk mélyein, vagy legalább
emlékeinkben igényelve rendet
szétválogassa ezt az örökséget,
hol összedobtak nagyemlékű szentet,
királyt, úrhölgyet, alázott cselédet?