Egy fának a legfontosabb része a gyökere, amely nem látszik. Ha letörik egy-két ága, nem baj. Ha két évig egy diófa nem hoz termést, a gazda tudja, hogy majd hoz a harmadik évben. A fának a gyökerei leérnek a talajvízig, az éltető vízig…

A magyarság kárpát-medencei történetében három nagy elnyomás volt. Az első az osztrák, amely azután átment monarchiába, a második a volt Szovjetunió, és a harmadik az Európai Unió, illetve a Világbank. Igaz történelem, hogy mind a három elnyomás igyekezett a hajszálgyökereinket elvagdosni. Az első nagy elnyomást 1540-től datálom. 1540-ben halt meg Szapolyai János, az utolsó olyan magyar király, akinek a fején a magyar Szent Korona volt. Utána csak osztrák fejére tették a magyar Szent Koronát. Ők lealacsonyították a magyarságot nagyon ügyesen, beküldték Schlözert, beküldték a többi finnugristát azzal, hogy a magyarok őshazája valahol az Ob-folyó alsófolyása mentén volt, s onnan költöztek át. A magyarok ősei pedig gyűjtögető, halászó népek voltak, írni-olvasni nem tudtak, bemenekültek a Kárpát-medencébe, mert más lehetőségük nem volt.

Aztán jött az egykori nagy Szovjetunió és azt sulykolták belénk, hogy a magyarok ősei az akkori szovjet területről származnak, úgy vezettek meg bennünket, ahogyan óhajtották. Majd jött az Unió, ami teljesen nemzetellenes, nem törődik az emberek múltjával; a pénz, a kereskedelem és a rossz árúnak a másik országába való eladásával foglalkozik, semmi másról nem szól az Unió.

Ma úgy fogalmazhatnánk, hogy van egy igaz és van egy erőltetett őstörténet. Manapság új tanok lépnek fel, amelyek legalább olyan veszedelmesek, mint amilyen a finnugorizmus volt. A legújabb, amit kitaláltak, hogy a magyarok nem jöttek be a Kárpát-medencébe, hanem mindig is itt voltak. A Viszoko-i piramist is, amely 31230 éves – ez attól függ, hogy ki hogyan aludt az éjjel – a magyarok építették, az ősember is magyar volt, magyar volt az ősnyelv… Megjelent Dél-Amerikában egy könyv, hogy Noé bárkájában is magyarok ültek. Ez nagyon káros! A magyarságnak van Európában a legszebb és legősibb őstörténete – ezért ütnek-vágnak bennünket. Egyetlen egy nép sem tudott volna megmaradni Európa szívében rajtunk kívül, idegenként.

Az őstörténet-kutatás napjaikban három vonalon történik. Az első kutatási terület a genetika. Eurázsiában három nagy népcsoport van. Van az indoeurópai, a skandinávoktól kezdve, Itália, Spanyolország, a germán- és szlávvilág, egészen Indiáig. A másik a mongoloid világ, amelyik Kína, Japán, Mandzsúria, Korea és Dél-Kelet Ázsia. Volt egy harmadik terület, amelyet nem volt szabad kutatni a belső-ázsiai ótörök világ.

Egy nemzetközi kutatás eredményeként, amely 2003-ban fejeződött be, a mitokondriális DNS vizsgálatok során kiderült, hogy a magyarságnak a legközelebbi rokonai a Belső-Ázsiában élő és hajdan élt török népek. Részt vettem ebben a kutatássorozatban. Egy gramm csontból ki tudom bontani a mitokondriális DNS-láncot, meg tudom mondani az illető krónikus betegségeit. Ha egy sírból kiveszek egy csontdarabot, ugyanazt megmondom, mint amit köpetből, nyálból, a hajból, vagy a vérből egy élő emberen végzett vizsgálat kimutat. A genetika nem hazudik. Lehet, hogy még nem a legtökéletesebb, de amit egy genetikus megállapít, az igaz, és azzal én nem szoktam vitatkozni. Számos megállapítás született ennek a vizsgálatnak a kapcsán, de a magyarokról ebből három dolog került a világhálóra. Az első, hogy a magyaroknak semmi köze a finnugor népekhez. A második, hogy a legközelebbi rokonaink Dél-Kelet Ázsiában élt, és ma is élő török népek. A harmadik pedig, hogy ma genetikailag magyarabb a magyarság, mint a honfoglalás idején volt. Tudják, hogy ez mit jelent? Ez egy antropológusnak távlatot és optimizmust. Mert dominánsabban örökítettünk, mint az elfáradt indoeurópai állomány. A vezetőink jelentős része – a Grassalkovichéktól kezdve mindegyik – nem volt magyar származású, de magyarrá vált, és nemcsak ideológiailag, nemcsak mentalitásban, hanem genetikailag is. Ez ad nekünk egy olyan távlatot, amely a megmaradásunkat biztosítja.

Az első terület, ahogy említettem a genetika. A világhálón, ha tetszik, ha nem, az van írva a magyarokról, hogy gyűjtögető, halászó nép voltunk. Ez alapján írják a nagy világtörténelmeket és történelmi lexikonokat.

A második kutatási terület a helyszíni vizsgálat. Jártam Belső-Ázsiában, a tanítványaim folyamatosan járnak, mert a magyarságot ott kell keresni, ahonnan származik. A magyarság eredetét, őstörténetét ott kell keresni, ahol olyan emberek éltek és élnek, olyan a nyelvük, olyan a genetikai állományuk, olyan a szellemi és tárgyi kultúrájuk, a meseviláguk, a hitviláguk, a népművészetük, a táncuk, a zenéjük, mint a miénk. Teljesen érthetetlen ez az egész ideológiai zűrzavar, ami tapasztalható, mert onnan származunk, ahol rokonaink élnek ma is.

A harmadik kutatási terület pedig a forrásmunkák elolvasása és kiadása. A magyarság finnugor eredetéről egyetlen auktornál sem olvashatunk. Sajnos, a magyarság eredetére vonatkozó írott forrásoknak csak kis részét fordították le magyarra és adták közre, pedig csak a forrásmunkák alapján is felvázolható lenne őstörténetünk. A kevés közreadott forrásmunkát pedig „szövegkritika” címén elferdítették és az éppen időszerű ideológiának megfelelően magyarázgatták. Tették ezt abból a felismerésből, hogy aki uralja a múltat, kézben tartja a jelent és formálja a jövőt is. Legjobban a magyar ember számára „legszentebb” nemzeti krónikáinkat degradálták, mondván, hogy azok tudatosan torzították és ferdítették az igazságot. Márpedig a forrásokat úgy kell olvasni és érteni, ahogyan azokat írták.

A számos írott forrásmunka közül csak néhányat említek meg. Kínai szakot is végeztem, így kutattam a kínai írott források között is. Szemacsien a szerzője a Si-ki (Történeti Feljegyzések) című munkának, amely mű a kínaiakkal kapcsolatban álló népekről szól. A szerző munkája 110. fejezetében írta le a hsziungnukat (hunokat) és a nála jüecsi néven szereplő onogurokat. A Dinasztikus Évkönyvek szerzői a közül Cin-Sou-t, aki a Cin-dinasztia és a Szung-su-t említem, aki a Szung-dinasztia történetét írta meg, ők a magyarok őseinek Belső-Ázsiából való kiindulásának idejéről szolgáltatnak adatokat. A kínai évkönyvek leírják, hogy 3800 évvel ezelőtt, amikor Kínának elfogyott a búzája, árpája, kölese, vagy nem volt elegendő szarvasmarhája, juha, vagy lova, akkor a hsziungnu (hun) törzsszövetségtől vásárolt aranyért, ezüstért porcelánért és puskaporért. A könyv leírta, hogy a hsziungnuk maguk is minden megállapodást leírtak, lejegyeztek. Kovács Imre barátom kiadatta ezeket a három és félezer éves megállapodásokat. Egy gyönyörű őstörténet nyílik ki előttünk: már akkor egy nagyon fejlett mezőgazdasággal, egy nagyon fejlett állattartással és egy hihetetlen fejlett növénytermesztéssel rendelkeztünk.

A közelmúltban voltam a csőszi Árpád-házi Fesztiválon, ahol tizenkét csapat készített mangalicából pörköltet. Az állat minden része, amiből az ételt készítették belső-ázsiai. Egyetlen egy háziasított állat sem származik Európából. A ló, a juh, a szarvasmarha, a sertés mind onnan származik, ahonnan a magyarság bejött Európába. Egyetlen egy nemesített növény, gazdasági növény sem származik Európából, azokat nagyrészt az őseink hozták be.

Meg kell említeni például az örmény és a grúz forrásokat. Az örmények szerzői a sztyepi népekről emlékeznek meg, amelyek között ott találjuk a magyarok őseit. Az oszmán-török írott források is figyelemre méltóak. Mahmud Terdzsümán 1543 után írta Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története) című munkáját. A munka számos latin és magyar nyelven írt krónika török átdolgozása a magyarok őstörténetének „kezdetétől” 1526-ig. A kéziratot Vámbéry Ármin fedezte fel Isztambulban és a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. E munkában olvassuk: „Az egész teremtett világon őseink és nemzetségünk a hősiességével történelmet csinált úgy, hogy még ma is szól erről széles e világon a hősi ének…”

A görög nyelvű források közül Priszkor Rhetor munkái igen becsesek, mert Attila hun uralkodóról és udvaráról jó betekintést kapunk. Írásaiban a magyarok onogur néven szerepelnek.

Bölcs Leó a magyar honfoglalás kortársa, Taktika című művében a magyarok harcmodoráról részletes, jó tájékoztatást kapunk. A magyarokat türköknek nevezi, amely nép „egy fő alatt áll, felebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket szenved el… a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűri, dacol a hőséggel és a faggyal…” Bölcs Leó fia, Konsztantinosz Porphyrogennétosz (Bíborban született Konstantin császár) A Birodalom kormányzásáról írt munkájában igen sokat foglalkozik a magyarokkal (türkökkel).

Ott vannak az orosz krónikák. A Konstantin (Cirill) és Metód legendái, a Pannóniai legendák. Teljes, gyönyörű őstörténetünk van leírva bennük.

A magyar Belső-Ázsia kutatókat általában nem övezte dicsfény. Munkásságukról külföld alig szerzett tudomást, és az eredményeiket gyakran idegen kutatók sajátították ki. Nekünk magyaroknak azért volt kulcsfontosságú Belső-Ázsia kutatása, mert e nélkül sem őstörténetünk, sem magyarságunk nem érthető meg. A magyarok Kelet-kutatása nem az egyetemes emberiség ismeretének gyarapítását, hanem saját múltunk megismerését jelentette; számunkra a Kelet-kutatás eredetünk tudatából táplálkozott. Legnevezetesebb Belső-Ázsia kutatónk Kőrösi Csoma Sándor volt. A magyarok belső-ázsiai származását az erdélyi nagyenyedi kollégium könyvtárában olvasott nagy Világtörténelmekből ismerte meg, majd Göttingenben Johann Blumenbach, az antropológia atyja indította útjára. Kőrösi Csoma végrendeletül írt levelében így fogalmazott: „…A’ki utánnam megindul… egyenest Nagy- és Kis Bukáriába menjen és onnan kezdje el vis’gálódásait; chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell…”. Kőrösi végrendeletét Vámbéry Ármin, zsidó származású turkológus követte, aki második közép-ázsiai útja során, 1863-ban jutott el Kelet-Turkesztánig, de a politikai és vallási forrongások miatt nem tudott bejutni a „Nagy Mennyei Birodalomba”. „A külföldön elért káprázatos sikerrel, az egy csapásra megszerzett világhírrel szemben állt a honi körök értetlensége, irigysége és rosszindulata” – írta róla Hazai György. Belső-Ázsiába nem volt szabad kutatni menni. Az Akadémia soha egyetlen egy embert sem engedett ki. Kőrösi Csoma, mint német ment ki Göttingenből és Kalkuttában az angolt szolgálta. Stein Aurél, mint angol ment ki. Vámbéry Ármin, mint valami hithű muszlin ment ki, aki dervisként énekelt hatóránként a mecsetekben.

Szergej Pavlovics Tolsztov szovjet akadémikusnak megjelent egy könyve, Az ősi Khorezm címmel. Leírta a magyarok kereskedelmét, az ételeinket, a vallásunkat. Egy hét alatt bezúzták, mert nekünk „gyűjtögető népnek” kellett lennünk.

A magyar őstörténetet nagyon röviden foglalom össze. Megjelentek olyan elméletek, amelyek azt mondják, hogy a rudabányai, kilencmillió éves, ősi emberszabású majom magyar volt. A világ elnevetné magát! Majd az előembereket kell megemlítünk. Már használtak eszközt és tüzet is gyújtották. A Vértesszőlősön talált lelet ugyanolyan volt, mint a pekingi, vagy akármelyik európai előember, van belőlük sok. Ezek nem voltak magyarok. Sok ősember leletünk van, például Tatabányán és Érden is. Ezek tehát nem magyarok voltak. Ezt követte egy átmeneti kőkor, egészen ie. 7008-7009-ig – mindenütt egy kicsit másképpen datálják –, nagyon sok leletünk van, csontváz viszont kevés. A forradalmi változások kora volt az újkőkor, amely egészen ie. 3900-ig tartott. Az újkőkorban rendeződött el Európa. Délről a mediteránok, Dél-Keletről a dinaridok, Keletről a kelet-európaiak – azok a pisze orrú, szőke, kék szemű műugró kislányok és hasonló fiúcskák –, Északról a nordikusak, a kromanyoniak és az Alpok-mentéről az alpid típusú emberek árasztották el Európát. Ezek az őslakók, akik a Kárpát-medencébe beköltöztek a mai napig itt vannak. A Kárpát-medencének sok csodája van, az egyik az, hogy egyetlen egy népet sem zavartak ki, és egyetlen egy népet sem irtottak ki, hanem itt van az egész Eurázsia, és hozzájöttek a magyarság ősei. Majd következett a bronz- és a rézkor. Ezután a vaskor jött. Egy vaskos könyv jelent meg Kelta magyarok, magyar kelták címmel. Semmi közünk nekünk a keltákhoz. Az ie. VIII. században valami történt, megjelent az Alföldön egy iráni-fennsíkú nép (szauromata és a szarmata). Megjelentek az Iráni-magasföldről a nagyállattartó lovas népek, a szkíták bejöttek velük együtt, gyönyörű magyar néven a „szittyák”. Egészen más kultúrát, egészen más nyelvet hoztak, a motívumviláguk is más volt. Mindig kérdezik, hogy hogyan kerül be a babiloni oroszlán a mi zászlóinkba, a jelvényeinkbe és a művészetünkbe? Ők hozták be.

Időszámításunk kezdetétől 395-ig római megszállás volt, főleg a Dunántúlon. De ez sem igaz így, mert a szolnoki Múzeum kutatói a Duna-Tisza közén is találtak római építménymaradványokat.

Azt tanultuk, hogy bejöttek a hunok és végig pusztították egész Európát. A hunokat 361-ben a római császár hívta be a Kárpát-medencébe, hogy kordába tartsák a Duna-Tisza közén lévő szarmatákat és a Tiszántúlon lévő gepidákat. A „hun” szó mongol nyelven annyit jelent, mint „ember”. A hunok ismert története valamikor a késő-bronzkorban kezdődött. A hunok őshazája a Góbi-sivatagtól északra, talán a Selenga folyó völgyében lehetett, birodalmuk kezdetben a ma Kínához tartozó Belső-Mongóliában, Ordosz vidékén alakult ki, de a Kr. előtti II. században már a Tárim-medencétől az Iszik kölig és a Szaján-hegységtől a Bajkál tóig terjedt. A birodalom határai állandóan változtak. A Hsziungnu Birodalom egysége a Kr. előtti I. század közepére fokozatosan csökkent és a hunok központja az Orhon, a Szelenga és a Tola folyók forrásvidékére húzódott vissza. A Hun birodalom ekkor kettévált: „északi” és „déli” hunokra. Az északi hunok más népekkel együtt kínai vezetés alá kerültek. A hunok nagyobbik része, a déli hunok Csi-csi vezetése alatt megőrizte függetlenségét. A helyzet mérlegelése érlelte meg Csi-csiben azt az elhatározást, hogy a hozzá hű törzsekkel együtt elhagyja a hun nép ősi észak-mongóliai szállásterületét és a fojtogató gyűrűből a Dzsungár-kapun átkelve nyugati irányba a közép-ázsiai Turáni-alföld felé törjön ki. A nyugatra került valaha magashegységi hunok a Turáni-alföld északi részének síkvidéki lakóivá váltak. A magyar őstörténet számára a történeti Turán, mint földrajzi fogalom igen fontos terület. Sajnos a „Turán” jelző és a „turanizmus” kifejezés a politikusok műveletlensége következtében erősen elítélő és megbélyegzővé vált, pedig ez azt jelenti, hogy őseink Belső-Ázsiából való kivonulásuk után egy magas-kultúrájú területen éltek, ahol nagyállattartásukról, intenzív földművességükről, kereskedelmükről és öntözéses gazdálkodásukról voltak híresek.

A déli hunok Kr.u. 350 körül újra megerősödtek és Nyugat felé indultak. Elindulásuk oka ismeretlen, a legvalószínűbb Balambér hódító szellemű uralkodó személye, aki észrevette, hogy a hunok nyugati szomszédai meggyengültek és a hunoknak e magas kultúrájú népek övezte területen nincs további terjeszkedési lehetőségük.

Ahogy már említettem, a hunokat a római császár hívta be a Kárpát-medencébe, Meotisz vidékéről. Attila már itt született 395-ben, Tápiószentmártonban. A településen Kocsi János barátommal hozzákezdtünk Attila palotájának a visszaépítéséhez, amely 2000 nm²-es. Priscos Rhetor műve alapján dolgozunk, aki pontosan mindent leírt. Természetesen ezt a művet sem fordították le. Leírta, hogy milyen volt Attila asztala, milyen ruhákban járt. Attila 453-ban meghalt. A maradék hun Csiglemezőre ment, a Mezőségre és benépesítette Erdélyország keleti részét. Ők a székelyek. Mindenféle könyv jelent meg, hogy honnan származnak a székelyek. A székelyek Attila hunjainak az utódai, akik ugyanonnan, az Orhon-folyó vidékéről indultak el, ahonnan később az avarok.

568-ban, a második csoportban – a zsuanzsuanokból és a uar-hunokból (varchonitákból) ötvöződött – avar nép érkezett a Kárpát-medencébe. Ugyanabból a törzsszövetségből szakadtak ki, amelyből az őseink. Megvizsgáltuk az avarokat, ugyanazon genetikai állományba tartoznak, mint a magyar. Csajági György, akivel együtt voltunk Csőszön megszólaltatta a pentatonra hangolt okarinájukat, a kettőssípjukat. Elolvastuk az avar kori rovásemlékek közül a jánoshidai és az alattyáni tűtartókat. Az 1983-ban Szarvason talált VIII. századi avar tűtartó, amelyen 58 türk és „magyar” jel olvasható, Vékony Gábor olvasatában így hangzik: „Üngür démon ellen legyen itt ez a vas. E tű szúrja át a démont, tű, tű, aki a rosszat elvarrod. Aki elbontasz, egybeöltögetsz. Üngür démon, ne egyen meg engemet, űzd, emészd el őt Istenem!”

A magyar rovásírás elsősorban mássalhangzós rövidítési rendszer révén, egyedülálló szellemi kultúrkincsünk. Írásunk belső-ázsiai eredetű; olyan nép írása, amelyet nem csak a vezetők, de a köznép is használt. Ennek az írásnak a kialakulása, változása és terjedése a Kr. előtti VIII. századtól szinte a mai napig nyomon követhető. A huszonegy alapbetűjéből tizenhárom 2800 év alatt semmit sem változott; mai írásunkkal 2800 éves belső-ázsiai szövegeket el tudunk olvasni. Fadrusz János szobrász írta írásunkról 1902-ben: „A magyar rovás-írás ősi kultúránknak egy része, nemcsak emlék, de való eleven kincse a nemzetnek”. Régebben „székely” rovásírásról beszéltek, mert az emlékek nagyrészt Erdély területéről kerültek elő, mára már az egész Kárpát-medencéből ismerünk ősi írásunkat bizonyító leleteket. A Kárpát-medence ma más országokhoz tartozó népei irigyelve a magyarság ősi kultúráját, sok írásemléket megsemmisített (például legyalulták a tászoktetői sziklafeliratot, szétverték a körmöcbányai relikviákat stb.).

A IV. század táján, az avarok után, ugyanabból a második türk törzsszövetségből bejött Árpád népe. Fontos megemlítenem, hogy – mint egy hatvan évvel ezelőtt még a magyar történettudomány evidenciái közé tartozott –, Árpád magyarjai egy bizonyos időszakot a Kaukázus vidékén töltöttek. A Kaukázusban őseink a magas kultúrájú grúz és örmény államok közé beszorítva éltek; tartózkodásukról a Kaukázusban levő „Magyar” (Madzsar) város és a magyar helységnevek (Kasza-út, Kicsi Madjari, Kis Malka, Csík stb.) és a magyar nevek (Szombati, Zicsi, Miklósi, Thurzó stb.) tanúskodnak. Mivel e területen őseinknek nem volt terjeszkedési lehetősége innen Magna Hungariába vonultak.

A XIII. századtól a magyarok Volga-vidéki földjét Magna Hungariának (jelentésében: Régi Magyarországnak) nevezték. A mai Baskíria és az attól kissé nyugatra eső területről igen keveset tudunk, ezért a nyelvészek és a történészek e területet mindazon népekkel és nyelvekkel ruházták – és ruházzák – fel, amilyen éppen az adott világnézetük. A magyar őstörténet-kutatók viszont tisztességesen számolnak őseink egy részének e területen való rövid ideig – néhány évtizedig – tartó tartózkodásával, amely idő alatt a helyi lakóktól átvették a nyelvünkben levő kevés finnugor szókincset (163 finnugor szót a 2700 török szó mellé).

Majd a Don, a Donyec és az Azovi-tenger között húzódó területre, Levédiába mentek őseink, ahol igen rövid ideig tartózkodtak. „A magyarok a kazárok közelében éltek és három esztendeig minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal” – írja Bíborbanszületett Konstantin császár. Ezt a „három” esztendőt „történészeink” önkényesen 213-ra vagy 303-ra javították, mert ideológiájuk szerint kellett, hogy az őseink hosszú ideig tartózkodjanak a volt Szovjetunió területén és kellett, hogy minden ismeretüket a szlávoktól vegyék át. Komoly kutatóink (Benkő Lóránd, Harmatta János, Király Péter, Ligeti Lajos stb.) szerint azonban Levédia nem lehetett önálló állomása a magyarság vándorlásának, mert őseink a Kubán-Don vidékéről viszonylag gyorsan Etelközbe vonultak. Egy másik hamis állítás: a bolsevik és a monarchikus történetírók azt mondták, hogy mi a kazárok alávetettjeik voltunk. Elolvastam Bíborbanszületett Konstantinnak a már említett munkáját, és azt írja benne, hogy 20 ezer lovas-íjászt bérbe adtunk a kazároknak, ennek fejében a kazár uralkodó leánya kezét odaadta az onugur – ugye a magyarok őseit így hívták – uralkodó fiának.

Levédiából a magyarság a Kárpát-medence külső részébe, Etelközbe ment. Az etelközi „Magyarországot” a X. századi arab utazók pontosan leírták. Szerintük Etelköz terjedelme 360 000 km²; a Kárpátok, a Fekete-tenger, a Duna, a Volga és a szláv világ határolta. Bíborbanszületett Konstantin császár szerint „a magyarok a kazárok szomszédságából elköltöztek és a Dnyeper, a Dnyeszter, a Bug és a Szeret vidékén telepedtek meg, amely területet „Etelküzünek” (Folyóköznek) neveztek”. A magyarok e területen folytatták ősi földművességüket. „A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Földjük nedves, sok szántóföldjük van” – olvassuk Ibn Rusztánál. A magyarok új szállásterületén zömében szláv lakosság élt, akikkel való kapcsolatunkról Ibn Ruszta így ír: „a magyarok hatalma kiterjed mindazon szlávokra, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos adókat vetnek ki rájuk”. Etelközben a magyarok figyelme Nyugat és a Kárpát-medence felé fordult. 852-ben a magyar csapatok a Keleti Frank Birodalom területén jelentek meg, 881-ben pedig már Bécs alá értek. A magyaroknak negyvenöt éves Etelköz-i tartózkodása idején őstörténetünk sok fontos eseménye játszódott le (például kijevi hadjárat, vérszerződés, stb.).

A továbbiakban a honfoglalás előzményeiről szólok röviden. 894 körül tapasztalható volt egy délkelet-európai népmozgás, melynek közvetlen elindítója egy rendkívüli méretű muszlim támadás volt. Az Aral-tótól délre fekvő országok (Khorezm, Buhara, Khoraszán, Szeisztán) a Szamanida-dinasztia kezére került. 894-ben a görögök a magyaroktól kértek segítséget Simeon bolgár uralkodó ellen. A két magyar lovashadosztályt – 10-12 000 lovast – Árpád fia, Levente vezette. A magyar haderő Bulgária északi részét megbénította, a fővárost is elfoglalta és Simeont is képtelenné tette a háború két fronton való folytatására. Így a bolgárok kénytelenek voltak a bizánciak békefeltételeit alkudozás nélkül elfogadni. Sem történettudományunk, sem hadtudományunk egyetlen elismerő mondatot sem írt arról, hogy a balkáni hadcsoport a váratlan különbéke által teremtett katasztrofális helyzetben is helyén maradt, és az immár nagy túlerővel szemben, csak nem egy teljes hadosztály feláldozása árán példásan teljesítette feladatát.

Még ugyanabban az esztendőben – 894-ben –, a morva Szvatopluk is a magyarok segítségét kérte a frank-bolgár koalícióval szemben. Szvatopluk követeit elküldte Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal, hogy indítsanak hadat a Kárpát-medencébe és támadják meg ellenfeleit. Ennek a nagy horderejű szerződésnek az emléke a több változatban is fennmaradt fehér ló mondája, mely szerint a morva Szvatopluk szerződést kötött Árpáddal. A monda szerint Árpád Arábia aranyával aranyozott fehér lovat, aranyozott nyerget és arany féket (zablát), egy csomó perjefüvet, egy korsó Duna vizet és egy marék fekete fövenyt küldött a morva nagyúrnak országa fejében. Ez utóbbi tárgyak az ország-vételnek ősi, belső-ázsiai szerződés-rítusa volt. Árpád hadnépével, amely nagyrészt a magyarokhoz csapódott három kazár (kabar = lázadó) csoportból állt, Pannóniában tartózkodott, amikor Szvatopluk 894 őszén váratlanul meghalt. A magyar csapatok a Felső-Tisza vidékére vonultak vissza, a kabar kazárok pedig kisebb hadműveletekkel az ország déli és délkeleti „bolgár végeket”, a bolgár földvárakat (Csongrádot, Titelt) és a bolgárok kezében levő erdélyi sóbányákat foglalták el. Végső soron a 894-es katonai akcióhoz kapcsolható a honfoglalás kezdete. Mivel a dendrokronológiai vizsgálatok tanúsága szerint – svájciak fagyűrűkből állapították meg – 894-895 tele igen kemény és hosszú volt, az Etelközben maradt hét törzs beszállásolta magát Kijev, Rjazany és a többi szláv település házaiba, hogy 895-ben – legvalószínűbben május 10-e körül – tudatosan és szervezetten visszafoglalhassa Attila ősi birodalmát, a Kárpát-medencét.

A történelem a honfoglalás kezdetét a bolgárokkal szövetkezett besenyő-támadással magyarázza, holott ennek nem igen volt szerepe a már 895-ben megkezdett honfoglalásnak. A honfoglalás időszerűségét – a Dunántúlt kivéve, amelyet a magyarok csak 900-ban, Arnulf frank uralkodó halála után foglaltak el – a Kárpát-medence „üressége”, Szvatopluk halála és a bolgár központok megszűnése indokolta. 895 tavaszán Árpád és a hozzá csapódott kabar csoportok („törzsek”?) már az országban voltak. A Kárpátok keleti részén tartózkodó magyar törzsek legvalószínűbben május körül a hozzájuk legközelebbi, a Vereckei-, a Tatár- a Radnai-, a Borgói-hágón, valamint a Békási-, az Ojtozi- és a Bodza-szoroson át vonultak a Kárpát-medencébe. A dél-erdélyi és az al-dunai szorosokat a bolgár fenyegetettség miatt nem vehették tömegesen igénybe. A magyarok zavartalanul, családostól, állataikkal, növény-dugványaikkal, ökör-vontatta echos szekerekkel, lovon ülve, és nem „megtépázva” menekültek be – amint ezt elleneink állítják –, hanem harci erejük teljében úgy vonultak be, hogy ottani berendezkedésük után négy évvel már megkezdhették tervezett felfedező-útjaikat Nyugat-Európa felé.

Ez a honfoglalás utáni négy év a végleges berendezkedéssel telt el. Árpád békét kötött az ország északi részén levő morvák maradékaival és az oroszokkal. A félmilliónyi honfoglaló magyar rövid idő alatt magába olvasztotta az itt talált kis számú szláv, esetleg bolgár lakosságot. Az itt maradt hunok és avarok utódaival békében éltek, az ország szélein pedig gyepűrendszert alakítottak ki az esetleges támadások ellen. A gyepűrendszer határőreinek kizárólag megbízható magyarokat és a magyarokkal rokon törzseket; az oroszokkal, a szlovákokkal és az osztrák őrgrófsággal szemben besenyőket, jászokat és székelyeket állítottak. A magyarság a X. század folyamán is megőrizte az egykorú nyugat népeitől lényegében elütő életformáját, sokáig még nagyállattartó lovas nép maradt a nélkül azonban, hogy ennek az életmódnak előfeltételei a régi értelemben adva lettek volna.

Az ország meghódításának befejeztével, a Tisza és a Maros találkozásának tájékán, egy tóvá szélesedő folyamág melletti erdőben, feltehetően 895 május végén Árpád országgyűlést tartott, ahol „a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétkekért. Egyszersmind a vezér, vele jött nemeseinek, különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, mert ott ejtették szerét az ország egész dolgának” /Anonymus/. Ez a mai Pusztaszer.

Dunántúl elfoglalása és a morváknak a Kisalföldről és a Vág-völgyéből való kiszorítása (Nagy-Morvaország 902-ben szűnt meg) után 900-ra az egész Kárpát-medence magyar kézre került, ezért ezt az időt tarthatjuk a honfoglalás befejező évének. Eddig tart a magyar őstörténet és innentől kezdődik a magyarság történelme.

A honfoglalók lélekszáma is nagyon érdekes kérdés. Őseink „rétegzett” társadalomban éltek, ami azt jelenti, hogy a vezető réteg és a köznép között volt olyan szabadnak nevezett középréteg – a vezérek és a nemzetségfők katonai kísérete –, amelynek lélekszáma a törzsek és nemzetségfők előkelő családtagjainál jóval nagyobb, de a köznépnél kisebb volt. Az átlagosan 5 fős családhoz 20 főnyi szolgaréteggel (fegyverhordozókkal, fegyverkovácsokkal, kézműiparosokkal és parasztokkal stb.) is kell számolnunk. E számítás szerint egy-egy 35-40 nemzetségből álló törzshöz 50 ezernyi ember tartozott (egy nagycsaládhoz átlagosan 28 embert, egy nemzetséghez pedig 1100 embert számítunk). Mivel a magyarok hét törzséhez „törzs” nagyságban hozzá vehetjük a 894-ben hozzájuk szegődött három kabar „csoportot”, így a honfoglaláskor 10 törzsnyi emberrel számolhatunk. E számítások alapján a honfoglaló magyarok lélekszáma 500 000 fő körüli lehetett. Ezen ma általánosan elfogadott lélekszám-számítás mellett Bartucz Lajos, László Gyula és jó magam az antropológiai, régészeti, topográfiai és demográfiai számításaink alapján a honfoglalók lélekszámát 400-450 000 körülire becsüljük. Túri-Kováts Attila pedig a nagycsaládos faluszerkezetből kiindulva honfoglalóink lélekszámát 570 000 főnyire tette.

Egy olyan témát érintenék végül, amely egy hívő közösséget érdekelhet. Felvetődik a kérdés, hogy miért nem maradtak fenn ősi magyar istennevek? Azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: „a mindenek Urát”. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat.

Szívesen szólnék még például az ősi magyar népzenéről, néptáncról. De csupán egyetlen gondolatot mondok most el. Hallottam, hogy Forrófalváról érkezett csángók is vannak a konferencián. Csodálatos élményeim vannak Csángófölddel kapcsolatban, örömmel hallottam a csángó népfőiskoláról, az ottani képzésekről, amelyeket az MNC szervez. Jártam Csángóföldön az idén is, mert az nekem a szívem közepe. Mert én „Magyarország vagyok” – feleségem háromszéki, apám felvidéki, anyám kárpátaljai, még egy félrelépett, bácskai nagypapa kellene, akkor egyben lennénk… A csángómagyaroknál Harangozó Imre sokszor járt – Jáki Sándor Teodózzal és Kiszelyvel –, számos könyvet írt róluk. Az egyik könyve végén van egy szószedet, hogy hogyan mondják az asztalt, a padlót, a korsót, stb. – az összes szót megtalálhatjuk az ótörök szótárban. Mivel ótörök-magyar szótár nincsen, az Alttürkisch-Deutsch Wörterbuch-ot kell használnunk. „Béli, béli aranyoskám” – énekli a csángó leány. Nos, a „béli” azt jelenti, hogy „aludj” ótörök nyelven. „Aludj, aludj aranyoskám…”