A konferenciát megnyitó igehirdetés során, amikor szóba került a reformáció, a vallás és az okkultizmus, az jutott eszembe, hogy akár kötelező műként is, a tisztelt jelenlévők részére előírnám az élő magyar irodalom legkiválóbb regényírójának, a Kolozsvárott élő Szilágyi Istvánnak a Hollóidő című regényét, amelyiknek a főhőse Szegedi Kiss István. A regény arról is szól, hogy a reformáció tanai hogyan terjedtek el Magyarországon, és hogy útjukban állt az okkultizmus, a mágia, a babona, illetve a bájolás is. Egyébként azzal kezdtem volna az előadásomat, hogy Laudetur Jesus Cristus!, hiszen az a Nyirő József, akiről szólni szeretnék, felszentelt katolikus pap volt, nem is akármilyen minőségben, mert hiszen a bécsi Pázmáneumban végezni annak idején, a kiválóság rangját jelentette, önmagában véve is.

De úgy is köszönhetnék, hogy: Áldás, békesség! Nyirő műveinek középpontjába nem katolikus papokat állított főhősül, sem Az én népem, sem a Néma küzdelem című regényében, hanem református lelkipásztorokat. Ez szinte hagyomány volt a magyar regényirodalomban, a kezdet talán Rákosi Viktornak az Elnémult harangok című munkája, amelyiknek a főhőse egy Simándy Pál nevezetű teológus, aki külföldön tanult. Hazatérve – ez Erdélyt jelenti, pontosabban Magyargarabót – az a szándéka, hogy mintegy életre lehelje a már szinte elhaló református közösséget ott, Garabón, amely nem messze van Funtinellitől. Nem a Wass Albert regényében szereplő helységről van szó, hanem arról a hegyi faluról, ahol Vasvári Pált 1849-ben kivégezték.

Ebbe a hagyományba illeszkedik, az Elnémult harangok hagyományába Az én népem is. Arról beszél, mit tehet egy pap a kisebbségbe került székely falu életében. Feltehető a kérdés és fel is teszik, hogy az író volt katolikus papként, miért nem plébánosokat szerepeltet. A válasz az, hogy egy katolikus pap nem nősülhet, és ezért a regény világában nem lehet felvetni azokat a szociális és családdal kapcsolatos gondokat, amelyeket egy református lelkésszel megfogalmaztathat – szól a szakirodalom egy része.

Az 1889. július 28-án, a Székelyudvarhely melletti Székelyzsomborban született Nyirő József azért választotta a papi pályát, mert tízéves korában meghalt az édesapja, és ez a hivatás tűnt jó megoldásnak a család megélhetése szempontjából. Székelyudvarhelyen végezte a gimnáziumot, ahol Tamási Áron is diákoskodott, Szabó Dezső pedig tanár korában írta meg a miniszterelnöknek a sokszor, sokféleképpen idézett véleményt: „Éhes hassal még a Himnuszt sem lehet énekelni!” Ha Szilágyi Istvánt a mai legkiválóbb regényíróként aposztrofáltam, akkor szóba hozom Kányádi Sándort, a volt székelyudvarhelyi diákot, véleményem szerint a legkiválóbb élő költőnket is. Nyirő József a gimnáziumot követően Gyulafehérvárra kerül, majd Bécsbe, a már említett Pázmáneumba. Ezt követően különböző közösségekben, Szebenben és Besztercén szolgál felszentelt papként. Majd az történik – egyik önéletrajzi regényében, az Isten igájában a címe, meg is írja –, hogy szerelembe esik egy leányzóval, 1919-ben feleségül is veszi, ami annyit jelent, hogy a papi pályát otthagyva „kiugrik” az egyház szolgálatából. Ekkor már az írás, az újságírás felé kacsintgat. Első cikkei abban a Keleti Újság című lapban jelennek meg, amelynek a nevét azért érdemes megjegyezni, mert baloldali volt. A ma jobboldaliként elátkozott Nyirő József egy baloldali újságban indul. Papi szerepét elhagyva még nincs igazi hivatása, foglalkozása. Útját akkor indítja végleg az írói pálya felé, amikor két folyóirat novellapályázatát is megnyeri. Az egyik folyóirat a Zord Idő. Marosvásárhelyen adják ki, Osvát Kálmán – aki foglalkozását tekintve orvos – szerkeszti, a budapesti Nyugat szerkesztőjének, Osvát Ernőnek a testvéröccse. Nyirő József a Napkelet című folyóirat pályázatán is első lesz, azaz esélye van rá, hogy író vagy újságíró legyen. Miután több cikkét közli a Keleti Újság, meghívják belső munkatársnak. Ekkor egy Kide nevű községben a papi pályát befejezvén molnár lesz, így gondolja biztosítani a család megélhetését. Megvesz egy használaton kívüli malmot, működőképes állapotba hozza – a malomtulajdonos molnár tér át az újságírói pályára.

1924-ben megjelenik az első novelláskötete Jézusfaragó ember címmel. De 1924 annak a dátuma is, amikor öten – Nyirő József, Kós Károly, Ligeti Ernő, Zágoni István és Paál Árpád – megalapítják az Erdélyi Szépmíves Céh kiadót. Az Erdélyi Szépmíves Céhnek 1944-ig több mint száz kiadványa lesz, azt lehet mondani, hogy egyeduralkodó volt az erdélyi könyvkiadás területén. A Jézusfaragó ember még a szerző magánkiadásában, saját pénzen, a kolozsvári Minerva Kiadó gondozásában jelent meg. 1926 is nevezetes dátum Erdély művelődéstörténetében: ettől az évtől kezdve Marosvécsen, Kemény János báró ma is létező kastélyában évente egy alkalommal írói összejöveteleket tartanak, a helikoni találkozót, ahol nem csak az irodalomnak, hanem az egész erdélyi kultúrának a gondjait beszélik meg. Itt határozzák el azt is, hogy 1928-ban elindítják az Erdélyi Helikon című folyóiratot, mely 1944-ig, a háború befejezéséig folyamatosan megjelenik, és az erdélyi magyar irodalom legjavát közli.

Nyirő főleg az Erdélyi Helikonban publikál. Munkahelye azonban a Keleti Újság – akkor is, amikor az az Országos Magyar Párt napilapja –: előbb a munkatársa, majd az 1940-es évek elején főszerkesztője. Közéleti pályájához tartozik, hogy behívott képviselő, tehát nem választott, hanem kijelölt képviselő lesz, miután a II. bécsi döntést követően megtörténik Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása. Képviselő marad akkor is, amikor 1944. október 15-én Horthy bejelenti a háborúból kiugrást, s ez a kiugrás, tudjuk, úgy sikerül, hogy Szálasi jön helyette. Nyilván az a dilemma Nyirő Józsefben és a parlament minden egyes erdélyi tagjában, de Nyirőben kiváltképp felmerült, hogy vissza tud-e menni Kolozsvárra, amely akkor már nem magyar fennhatóság alatt van, a front már túljutott rajta. Nyirő közéleti szereplését nem lehet érdemben értékelni, ugyanis – ismereteim szerint – nincs olyan tanulmány, amelyik parlamenti munkáját elemezné, s arról is számot adna, vajon voltak-e ellenzéki, azaz egyet nem értő felszólalásai, interpellációi. Magától értetődőnek vélem azonban, hogy az író Erdélybe nem mehetett vissza. Mint ahogy Tamási Áron sem.

Műveiről: a Jézusfaragó ember című novella középpontjában egy olyan művész áll, aki a falujába érkezvén nem tudja meggyőzni a lakókat arról, hogy teljesen épelméjű-e, vagy kicsit hibbant, a háború zűrzavarában zavarodottá lett személy. Kinézik őt, ahogy ez egy jött-mentnek egyébként is kijárna. Most Nyirő 1924-es kötete címadó novellájáról beszélek, amelyből később a drámaváltozat is készült. Az adja ennek a Jézusfaragó embernek a művészi különösségét, amivel ellenszenvet vált ki közösségében, a falujában, hogy a megkínzott s nem a dicső Jézus Krisztusról készít szobrokat. A drámaváltozatban a művész nincstelen, a család nemigen tud megélni, így a falu presbiterei megsajnálják, és elhatározzák, hogy a templomba vesznek tőle egy faragott Jézus-szobrot. Amikor azonban a szobrot be- vagy inkább megmutatja, a szemlélők elszörnyülködnek, mert a kíntól szenvedő, eltorzult arcú Jézust ábrázolja. Ezért a vásárlás elmarad. Nyirő a háborúban eltorzult lelki alkatot rajzolja meg. Fontos azonban, hogy így, torzulva is törekszik lelkiismeretesnek és jónak lenni. A gondolat, hogy a lelkiismeret valahogy mindig a jóra vezérli az embert, a későbbiek során több Nyirő-műben feltűnik. Csak egyet említek ebből a sorból, az Erdély című novella talán a legeklatánsabb példa. Háborús történet a végtisztesség megadásáról. Arról szól, hogy egy holttest akad egy magyarnak az útjába, s úgy gondolja, nem az ő oldalukon kell eltemetni, ezért áthúzza a román oldalra. Majd amikor feltámad benne a lelkiismeret, akkor visszahúzza a magyar oldalra, és a halottat három egyház szertartása szerint el is temetik. A háborúban elaljasodott vagy érzéketlenné, közömbössé vált ember lelkületének az ábrázolása a II. világháborús novellairodalomban is megjelenik. Például Déry Tibor Alvilági játékok című művében. Budapest ostromát írja le, amikor a lakók annyira beleuntak, fásultak a temetésbe, hogy kihasználták azt a rendeletet, amely szerint mindenkit ott kell eltemetni, ahol éppen meghalt. Egy embert, akit az utcán lőttek le, az ott lakók áthúztak egy másik utcába. Ennyit a háború közönyössé tevő vagy elaljasító voltáról…

Az író Jézusfaragó ember című művét a Sibói bölény követi. Sibó a Wesselényi család fészke. A regény nem az árvízi hajósról, hanem a kufsteini rabságot szenvedett édesapjáról, Wesselényi Miklósról szól. Őt és az uralkodó II. Józsefet állítja egymással szembe. A konfliktus magját a kalapos király reformjai alkotják. Elsősorban az, hogy a magyar nyelvet használja-e a magyarság, mint ahogy azt Wesselényi óhajtaná, vagy a német nyelvet, azaz a császár szándéka, terve valósulna meg, hiszen a magyar nyelvet úgyis csak a pórnép beszéli, az uralkodó réteg a latint vagy a németet használja. Ez a konfliktus színeződik egy magánéleti viszállyal: II. József ágyasa Wesselényi Miklósba szerelmes, mindent megtenne azért, hogy Wesselényi házassága tönkremenjen és a férfi az övé legyen. A magánéleti szál így keresztezi a közéleti szálat.

A Sibói bölény azért is érdekes, mert azoknak a történelmi regényeknek a sorába tartozik, amelyek a Trianon utáni jelen kiszolgáltatottságában, erőtlenségében a múlthoz fordultak erőt meríteni, mintát találni. Ezek között van például Kós Károlytól a Varju-nemzetség, vagy ami a maga idejében pornográfiának számított, pedig egy püspök írta – bár később lett püspök –, Makkai Sándornak az Ördögszekér című munkája. Érdemes elolvasni ezt a regényt. Azért is, mert kiderül, a húszas években mit tartottak szeméremsértőnek, és azért is, mert egy testvérszerelemről, a „nagy fejedelem”, Báthory Gábor és testvére, Anna kapcsolatáról beszélve emlékezetbe idézi Móricz Zsigmond Erdély-trilógiáját. Itt lehet megemlíteni még Tabéry Géza alkotásait, köztük a Vértorony című regényt, de Berde Mária enyedi történeteit is.

Azért emeltem ki ezeket a műveket, mert olyan csoportot alkottak, ami alapján az erdélyi magyar irodalomban az 1930-as évek legelejére kialakult az a nézet, hogy ’elég a történelmi regényekből!’ Volt egy vita is, Berde Mária indította az Erdélyi Helikon hasábjain: Vallani és vállalni. Felvetésük lényege: ’Vallani kell most már, hogy itt, Romániában élünk, kisebbségi magyarként, és vállalnunk is kell ezt a helyzetet. Ki a szalonokból az ugarföldekre!’ – adták ki a jelszót, javasolva, az írók a parasztság, a falu felé fordítsák a figyelmüket. Vagyis igyekezzenek a valósággal szembenézni. E követeléssel szemben okkal vetették fel némelyek a maguk idejében is, hogy – és a cenzúra? Az megengedi a tárgyilagos helyzetelemzést, valóságábrázolást? Az új viszonyok bemutatását? A történelmi regény a múlt köntösébe bújtatva nem a jelenről szól, érvényesen példálózva? S ezt a történelmi regény-sort akarták beszűntetni.

Mindenesetre ennek a vitának a nyomán született például Nyirő József az Isten igájában című, önéletrajzi jellegű regénye, ahol mindazt, amit említettem, hogy miért ugrott ki Nyirő, és mit jelentett neki a molnárkodás, majd hogy hogyan lett újságíró stb., mindezt, mint eseményszálat összecsomózza. Úgy ám, hogy nem vállalja a vallomásos megszólalást. Nem ő maga, Nyirő József mondja el a történetet, főhősét Hargitay Józsefnek nevezi el. Távolít, azáltal, hogy noha felismerhetően a saját életét mondja el, de nem Nyirőként beszél, hanem Hargitayként. Ez azért is érdekes, mert a későbbiekben is, mintegy az Isten igájában folytatásaként, hasonló módon jár el.

Visszatérve, a ’Le a történelmi regényekkel és jöjjenek az aktuális társadalmi események beszámolói!’ felhívás eredményeképpen ott leljük az erdélyi irodalom egyik legkiválóbb alkotását is, az Ábel-trilógiát. Köztük találjuk a szerző legrettenetesebb művét – bár nem ócsárolnám Tamási Áront –, a Czímereseket, illetve Kacsó Sándor Vakvágányon című munkáját. Ennek a regénynek beszédes a címe is, nem kell elmondani, hogy mit fejez ki. Ezeken kívül a ritkán emlegetett – noha nem akarok szentségtörő lenni, de Wass Alberttel és Nyírő Józseffel legalább azonos értékű szerzőnek – Daday Lorándnak a Zátony és a Csütörtök című munkáit emelném ki. A címek itt is magukért beszélnek: zátonyra jutott az erdélyi magyarság, csütörtököt mondott az, amit reméltek. Daday többek között Székely Mózes néven jelentette meg műveit, Székely Mózes erdélyi fejedelem volt közvetlenül Bocskay István előtt. Nyirő az Uz Bencével, Ábel halványabb rokonával kapcsolódik ide. A székely kópé sikereire árnyékot vet, hogy ellenfeleit néha nem tekinti szellemileg magával egyenrangúaknak, leleménye, furfangja, észjárása meg sem közelíti Tamási hősét. Cselekedetei, tettei közül a báránybőrszedő zsidóval, Róth Sámival való találkozását ma fontos kiemelni. Nemcsak azért, amiért egykori méltatója, Tompa László tette, hanem azért is, mert eleven bizonyság rá: Nyirő József nem volt antiszemita. Ha az lett volna, akkor a II. bécsi döntést követően, a zsidótörvények életbe léptetése után megtilthatta volna a ponyvaként árult regény terjesztését, vagy megkurtíthatta volna a szegénységben és elhagyatottságban egymásra találó, egymást gyámolító zsidó és székely ember történetével.

Az előbb emlegetett alkotások tehát lehet, hogy a történelmi regényekkel való leszámolás szándékának köszönhetik létüket. A Csütörtök, a Zátony, a Vakvágányon, akárcsak az Ábel és az Uz Bence már a Trianon utáni Erdélyről beszélnek. Arról, hogyan sikerült vagy nem sikerült beilleszkedniük az új, román államkeretekbe a magyaroknak. Igaz, erről szólt Ligeti Ernő korai regénye, a Föl a bakra is, mindjárt a maga beszédes címével. A főalak egy jogi végzettségű családfő, aki Trianon után nem teszi le a vizsgát, s mivel nem dolgozhat ügyvédként, arra kényszerül, hogy kocsis legyen. Önbecsülése szempontjából, a szégyent elkerülendő fontos neki, hogy Pestről hazalátogató barátja ne ismerje fel a vasútállomáson, ne jöjjön rá, hogy ki az, aki fent ül a bakon… Ennyit az aktualitásról.

Az Isten igájában is lényegében arról beszél, hogy mit jelentett és hogyan változott meg az élete Trianon után Hargitay – azaz Nyirő – Józsefnek. Legendák sorát is előtárja, például a Szabó Dezső Az elsodort falujában már megörökített 1916-as román betöréshez kapcsolódóan. Eszerint a menekülő magyar nép a csíksomlyói boldogságos szűz Máriát is viszi magával, pedig a hitük szerint tudják, ha a szobor nem marad a helyén, akkor nagyon nagy baj van. S ahogy felérnek a Tolvajos-tetőre, a lovak (merthogy szekéren viszik a szobrot), megállnak, nem mennek tovább. Mintha várnák, mintha tudnák, a Tolvajos-tetőről a boldogságos szűz Mária még visszafordul, még egyszer visszanéz Csíkba, Szeredára – a jelenlévők pedig észreveszik, hogy a szeméből könny csordul ki. A legendákon túl fontos megjegyezni, hogy az Isten igájában a hit erősítésére is szolgál.

Ezt a regényt Az én népem és a Néma küzdelem követi, mind a kettőnek református lelkész a hőse. Ezeket megelőzi Nyirőnek a Kopjafák című munkája. Nem sorolom el, filológiai szempontból mennyire bonyolult a helyzet, hogy nem egy kiadás van, a magyarországi kiadásban hány novella szerepel és a novellák számozottak, tehát nincsen címük. Mindenesetre egy-két novellára fel lehet hívni a figyelmet. Különösen arra, amelyik a magyar filmművészetnek is jegyzett darabja. 1942-ben, a velencei filmfesztivál fődíját Szőts Istvánnak az a műve nyerte el, az Emberek a havason, amelyik alaptörténete a Kopjafákból ismerős. Arról szól, hogy meghal Kolozsvárott egy székely asszony, és nincs pénz a halottaskocsival való hazaszállítására. Ezért – mintha élne – jegyet váltanak neki és felültetik a vonatra – amit az utasok megértéssel és együttérzéssel fogadnak. A novellát Németh László, aki a kötetről elég kritikusan írt, dicsérte. Szerinte Nyirő József sok esetben a giccs felé hajlik, úgymond a végletekbe ficamodik, a hatalmasból dagályos, a fenségesből keresetten rémes lesz a tolla alatt. Ennek a Németh Lászlónak már csak azért is hinnünk kell, mert a szocializmustól, a szovjet megváltóktól óvó beszéde, a híres szárszói beszéd 1943-ban itt, a szomszédban hangzott el. A legnagyobb jelentőségű fellépése volt az ő életében is, de a magyar eszmetörténetnek szintén egyedül álló fejezete, nemcsak ebből az időből. Németh László tárgyilagosan ítélkezett, amikor Nyirőt a túlzásoktól akarta megóvni, kompozícióinak esetlegességét tette szóvá. A Kopjafák című kötetből több novellát lehetne megemlíteni, de a lényeg az, hogy mindegyik a halál szempontjából szemléli a világot. A kopjafa mint síremlék tűnik föl, ezért ez a kötet címe. Mindegyik figurát, mindegyik sorsot a halála felől idéz fel, hogy miért halt meg, önkéntes volt-e a búcsúzás, tragikus volt-e stb. Ady szelleme kísérthetett itt, az ő gondolata, hogy élet s halál együtt mérendő. Nyirő József is úgy nézte a halált, mint ami egyszersmind az életnek is mérőeszköze.

A Kopjafák után következett a már emlegetett Az én népem. Magyarországon látott napvilágot, azon munkák egyikeként, amelyeket abban az időben nem mertek, nem tudtak Erdélyben kiadni és vállalni. A nép, amelyről szó van, a székely nép. Nem a magyar, hanem a székely – és ez is egy hosszabb magyarázatot kívánna. Egy mellékmondat erejéig megemlítem, hogy még az 1800-as évek elején is a mai Románia erdélyi területén a három államalkotó nép a székely, a magyar és a szász volt. A székely népet külön népként tartották számon – a románt nem. A történet középpontjában a református lelkész, Botár Béla áll, aki úgy akarja visszatéríteni a maga hitére azokat, akiket a román pópák már a maguk szertartásaikkal elvarázsoltak, hogy közben magára marad, nem kap támogatást, sem az egyházától, sem pedig az államtól. Ez a gondolat majd főleg a Néma küzdelemben csúcsosodik ki.

Ez a regény azt mutatja be, hogy mennyire magára maradt Erdélyben a hit megtartásáért az elkeserítő és lélekszomorító körülmények között is küzdő református papi sereg. Amikor a pópák erőszakos hittérítést végeznek, a bankok – elsősorban a román állam jóvoltából – felvásárolják a földeket stb. Ez az a magyar regény, amely meggyőzően mutat rá azokra az okokra, amelyek nem a világpolitika tévedéseiből, áskálódásaiból vagy összeesküvéseiből, hanem a magyar politika hibáiból fakadó okok. Eszerint a magyarság maga veszítette el magát, maga veszítette el Erdélyt, ahogy Ady írta: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” A Néma küzdelmet azért ismerhetik kevesebben, mert 1944-ben jelent meg, a háború utolsó évében. Nyilván nem lehetett gazdag fogadtatástörténete, a későbbiekben során pedig azért nem volt, mert az író politikai megítélése negatív lett. A Néma küzdelemben Nyirő sok olyan dokumentumot használ fel, amelyeknek a szerzői egykori s korabeli presbiterek, püspökök és különböző egyházi tisztségviselők voltak, s akiknek az emlékiratait gyakorlatilag szóról szóra iktatta be a regénybe. Arról például, hogy hogyan pusztul a magyarság – nem csak a reformátusok – Hunyad megyében és másutt. Nem csak arról beszél tehát, hogy az erdélyi magyarság száma miként fogyott a Mezőségben – mert a Néma küzdelmet, mint a Mezőség regényét tartják számon –, hanem az egész romániai magyarságra kihat érvényessége, olyan megyék, területek felsorolásával, amelyek messze esnek a mezőségi tájaktól. Ha a Mezőségről van szó, akkor ismét Makkai Sándort tudnám idézni, a Holttenger című regénye játszódik ott. Ennek is egy református lelkész a hőse, aki végül ugyanúgy elmenekül a maga gyülekezetétől és a vidéktől, mint ahogy az előbb emlegetett művek főhős papjai. Minden főszereplő futásra kényszerül – kivéve az Elnémult harangokat, mert ott meghal a lelkipásztor.

Van ennek a regényvonulatnak két olyan vonatkozása, amelyről még nem ejtettem szót. Az egyik a Madéfalvi veszedelem, későbbi történelmi regény. Mária Terézia azzal a rendelettel állt elő, egészen jó szándékkal, hogy a székelyeknek a határőrséget meg kell szervezniük, ne törhessenek be se a tatárok, se a különböző járványok, mint például a pestis. A Madéfalvi veszedelem 1939-ben jelenik meg, akárhogyan is olvassuk, nem német-barát íze van, hanem németellenes a beállítása, hiszen annak idején kik vezényelték az ágyúzást, kik lövették le az egész falut? Buccow generálist, vagy Bruckenthal bárót említem, de mindegyik vezér azokhoz a német szászokhoz tartozott, akiknek romániai leszármazottjai, „képviselői” Hitler 1933-as fellépésekor a magyarokat vádolták meg irredentizmussal a nagygyűlésükön. A román állam hűséges alattvalóiként fogalmazták meg saját maguk sorsát, miközben a magyarokat vádolták, veszélyeseknek ítélve őket.

A Madéfalvi veszedelem tehát – miután úgy tűnt, hogy a történelmi regények kora Erdélyben leáldozott – ismét egy történelmi témát vett fel. Ez az egyik vonatkozás. A másik pedig, hogy ugyanebben az időben, tehát az 1930-as évek második felében mintha e regényeknek divatjuk is lenne itt, hiszen például Makkai Sándornak a Táltoskirály vagy a Sárga vihar című alkotása is ez idő tájt íródik. Kós Károly Az országépítő című munkájának is megvan a párja, ugyancsak Makkai műve, a Magyarok csillaga. Össze lehetne vetni őket, milyen képet rajzolnak az ország építő István király ürügyén az 1930-as évek Romániájáról, a hazateremtés és a megmaradás esélyeiről.

Nyirőnek az emigrációban írt művei közül megemlítem Zöld csillag című regényét, és az eredetileg Bujdosó című, majd a későbbiekben Íme az emberek! címmel megjelent munkáját. Ez a mű érdekes azok számára is, akik az író politikai beállítottsága iránt érdeklődnek. Azt idézi fel a regény, hogyan menekültek Magyarországról a soproni országgyűlés tagjai, azaz a képviselők. Mennyi megrázkódtatásban volt részük az útjuk során, milyen volt a fogadtatásuk – először táborokban helyezték el őket, majd később magánházaknál –, mennyire voltak összetartozóak, a barátság vagy ellentét mennyire határozta meg a kapcsolatukat stb. Ami különös számomra – nem protestáns szóval szólva, hanem a katolikus gyónás egyik fogalmát használva –: nem elég töredelmes itt az elbeszélő. Arról nagyon sokszor beszél, hogy miért nem jöhetnek haza, hogy a háborús bűnösök listájára tették őket. Tud róla, hogy Marosvásárhelyen az írótársai közül többen nyíltan elhatárolódtak tőle. Kifejti, részletesen, hogy 1945 után Magyarországon és Romániában mennyire nem demokratikus viszonyok közé kerülnének. Ír a félelemről, félelmükről. De arról, hogy mennyire volt demokratikus a viszony korábban vagy hogy mit cselekedtek ők mint parlamenti képviselők, egyáltalán a magyarságnak a háborús szerepéről, benne az ő szerepükről nem szól. Az Íme az emberek! nem a szembenézés, nem a számvetés, hanem inkább a számon kérés regénye. Számon kéri, hogy mi van 1945 után Magyarországon, de nem vet azzal számot, hogy mi a saját szerepe, vagy egyáltalán Magyarországnak a szerepe abban, hogy az ország ilyen helyzetbe jutott. Pedig ennek szinte külön irodalma lett.

Az írók azonnal, frissiben megírták, milyen tragédiáknak volt a szenvedője Magyarország, és hogy ezért a tragédiáért mennyire felelős az egyén. Példának említem Asztalos István: Író a hadak útján, Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére, Nagy Lajos: Pincenapló és Darvas József: Város az ingoványon vagy a már szóba hozott Déry Tibor Alvilági játékok című művét. Nos, ennek a felelősségvállalásnak a hangja, az önmaga szerepe firtatásának a szenvedélye hiányzik Nyirő József Íme az emberek! munkájából – főhőse nem jut el az öngyötrésig.

A Zöld csillag ugyanígy a bujdosás, hányattatás körülményeit meséli el. A zöld csillag nem egyéb, mint a halál jele. Ha felcsillan a másik ember szemében, akkor az készülhet az elmúlásra. Szerepel a regényben – kuriózumként említem – egy létező személy, Kele János, aki annak idején Kosztolányit is elbűvölte különös képességével, tudományával.

Végezetül: Nyirő József munkásságával kapcsolatban el kell még mondani, hogy sajnos azok a publicisztikái, amelyek Erdélyben, a két világháború között jelentek meg különböző újságokban, az életmű-sorozat köteteiben még nem láttak napvilágot. Ezek ismeretében teljesebb kép rajzolható majd a szépíróról is.