A Magyarországi Református Egyház jövő szeptemberben hihetetlen kihívás előtt áll, ugyanis hosszú vajúdás és belső harcok után, a Parlamentnek a katolikus és református képviselői fórumainak összefogásával végre megszületett az a döntés, hogy – Európában utolsónak – minden iskolában választani kell a hittan és erkölcstan vagy az erkölcstan között. Erre fel lehetett volna készülni. Azonban sajnos, a református és a többi keresztyén egyház is igen elmaradt e tekintetben, attól kell félnünk, hogy az erkölcstannal ki fogják szorítani a hitoktatást nagyon sok iskolából, a világnézetileg motivált keresztyén és egyházellenes körök.

Az igazi probléma az, hogy legutóbb, éppen Balatonszárszón a kihelyezett zsinati ülésen is elmondtam, hogy el kellene gondolkodnunk, ugyanis egy abszolút nemzedékváltás következik be a társadalomban, nemcsak a magyarországi, hanem a környező országbeli magyar társadalmakban és az egyházban is. Azaz, nem lehet a hagyományos módon hittant tanítani a gyülekezetekben és az iskolákban sem, olyan gyermekek körében, akiknél a családi háttér hiányzik. Sok esetben azért fognak hittanra járni, mert a szülő még arra sem veszi a fáradtságot, hogy bemenjen az iskolába és azt mondja, hogy az ő gyermeke ne hittanra, hanem erkölcstanra járjon, s ez persze fordítva is igaz.

Problémának látom, hogy az új típusú hitoktatásnak a tartalma nincs végiggondolva, de ugyanezt lehet elmondani az erkölcstanra vonatkozóan is, amely persze nem az egyházak gondja elsősorban, de hihetetlenül fontos lenne, ha tisztázhatnánk, hogy mi az „evidencia etikája” a mai magyar társadalomnak, mely része az, amelyben mindenki egyet tud érteni. A mi világunkban az evidenciák összetörtek, s nem egyértelmű, hogy az iskolákban mi töltse ki az erkölcstan órákat, a hitoktatásról nem is szólva. Javasolnám minden egyházrésznek, hogy olyan hittankönyveket és egyházi, felekezeti erkölcstan könyveket állítsanak össze, amelyekben egy bibliai kérdésfeltevés, illetve egy bibliai szöveg után, a polgári etika bizonyos fajta normáit fogalmazzák meg a második részben, a harmadik rész pedig konkrét, aktuális, mai élethelyzetek leírását tartalmazza. Ezeket össze kellene kötni. Természetes, hogy a keresztyén etika az alap egy egyházi iskolában, vagy az egyházi nevelésben, de már nem tekinthetünk el a szintén bomló polgári erkölcsnek a követelményitől és attól sem, hogy milyen konkrét helyzetben vannak a gyermekek és a felnőttek a mai Magyarországon.

A nevelésnek – nem véletlenül nevelést használtam – ma sajnos Európában egyetlen, hagyományos, kipróbált olyan nevelési mozzanata, illetve nevelési rendszere van, amely továbbra is őrzi a hagyományokat. Ezen kívül működik az angol magániskolák rendszere, ahol egyértelműen megfogalmazódott már több száz éve, hogy a nevelésnek első renden a személyiségalkotás, a személyiség tartalmainak a meghatározása a feladat. Ez ma Európában sokkal fontosabb, mint bármikor. Azaz, amikor minden felbomlik, minden relativizálódik, akkor legalább a személyiségnek stabilnak kell lennie. A nevelésben két-három alapvető mozzanatnak a tartalmi közvetítése lenne fontos, nemcsak az iskolákban, hanem a családokban is, ahol egyáltalán még foglalkoznak a gyermekekkel. Mert ne gondoljuk, hogy önmagában egy tisztes keresztyén, vagy tisztes polgári család mechanikusan a gyermek fejébe tudja begyűrni a hagyományos erkölcsi értékrendet! Nem, mert a mai családok, ellentétben a régiekkel – sokszor elmondom, csak ismétlésképpen, gondolják végig –, főleg a paraszti családokban, de még a polgári családokban is a családtagok a nap jórészét egymással töltötték el. A mi világunkban pedig a modern munkamegosztás miatt a családtagok sokkal több időt töltenek el idegenekkel, akik adott esetben teljesen másképpen gondolkodnak. Ezt figyelembe véve kellene a családi nevelés intenzitását növelni.

Melyek ezek az alapvető, központi mozzanatok, amelyek szerintem a nevelésnek azt a magját alkotják, amely köré természetesen majd ismereteket, tudást és sok minden mást kell tenni?

Mielőtt elindultam a konferenciára, most készülő könyvemben Kornis Gyuláról írtam egy portrét. Kornis Gyula nagyon sokat foglalkozott a két világháború közötti nevelés problematikájával. Többek között éppen azt írtam le ma reggel, hogy ellentétben azzal, amit a mai kommunisták által gründolt szakközépiskolákban látunk, ahol a szakbarbárság uralkodik – ez egy kicsit durva dolog tudom, nem minden szakközépiskolában tanító kollégának ez a célja –, gyakorlatilag az intézmény elhanyagolja az általános műveltséget, egyszerűen csak a szakmát akarja elsajátíttatni. Kornis Gyula és a Horthy-rendszer közoktatási politikája még tudott valamit, még pedig azt, hogy a szakbarbárság nem megengedhető, csak egy nagyon széles általános műveltség bázisán szabad a szakmát kialakítani úgy, hogy a személyiség ne csonkuljon. A személyiségközpontú nevelésben fontos lesz ez is, amit most hirtelen előreszaladva mondtam el.

A legfontosabb, hogy a gyermeknek legyen identitása: tudja, hogy hová született, tudja, hogy kicsoda, kik a szülei, milyen az a világ, amelybe őt az Úristen elküldte (hiszen nem véletlen az sem, hogy éppen oda született, ahová született). Ez az első olyan mag, amely ha nincs, akkor a személyiség folyamatosan, egész életében libegni fog, bizonytalan lesz, nem tudja magát elhelyezni, pedig az ember célja, persze általánosságban, filozófiailag, hogy megtalálja a helyét. Az az ember lesz képes egyáltalán a boldogságra, az az ember teljesíti a küldetését, aki a helyére kerül, oda, ahová őt az Úristen küldte.

A másik nagyon fontos dolog, hogy azt a világot ismerni kell, amely világban és korban az ember elindult. Azt a világot Isten teremtett világaként konkrét technikai és civilizációs szervezetként ismerni kell. A megismerési folyamat ott kezdődik – ez a koncentrikus régi, konzervatív nevelés –, hogy a gyermek először a családban helyeződik el és helyezi el saját magát, majd a szomszédságban, a településen, egy nagyobb régióban, a nemzetben, majd pedig az egész emberiségben is. Nagyon fontos, hogy egymásra épüljenek az emberi létezés meghatározó követelményei és szabályozói. A lényeg az, hogy mind azt, amit elmondtam, a gyermek törvénynek, szabályozásnak ismerje el, mert amikor az első mondataimban arról beszéltem, hogy összeomlott az evidencia, a társadalom, az azt jelenti, hogy összeomlottak a törvények, a szabályozások.

A mai világ nem ismeri el azt, hogy nem az egyéniség a minden, hogy az egyéniség nem tehet meg mindent az úgynevezett önmegvalósítás jegyében, hanem csak a törvények és a szabályok összefüggésében, az értékelvűségnek a közegében mozoghatna az egyén. Attól nyomorúságos és szerencsétlen a világunk, hogy nem ebben az összefüggésben mozgunk, egyre több ember figyelmen kívül hagyja a szabályokat, a törvényeket. Ezért történik meg az, hogy magukra maradnak gyermekek, idősek, gondozatlanul maradnak a betegek… Nem találja a helyét az ember, pedig szeretné, hogy valamilyen formában otthon legyen valahol, hiszen még a családjában sincs otthon, a nemzetében sincs otthon, mert nincs kötődése, nem tudja, hogy mi vonatkozik rá.

A nevelésnek a központjában mindig értékelvek vannak. Ugyanis – már sok helyen elmondtam, hiszen nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy – az ismeretek, a tudás, a tudomány, minden, ami a világunkban van, nagyon fontosak ahhoz, hogy az ember tudjon dolgozni, boldogulni, hogy megkeresse a megélhetését, csak hogy egy baj van az ismeretekkel, a tudással, a technikával és minden mással – az eszköz, amellyel jóra és gonoszra lehet törni. Az az ember, aki nincs tisztában azzal, hogy hogyan használja az ismereteket, a képességeit, a technikát, önmagának, de még inkább az embertársainak hihetetlenül sokat árt. Az ember az értékekkel veti össze mindig a saját tudását és az ismereteit, és ha megpróbálja őket nem csak önző módon használni, hanem a keresztyénség, „szeresd felebarátodat” elvét is nézi, akkor a maga érdekei mellett másokét is szem előtt tudja tartani. Ennek kialakításában lehetne óriási szerepe az európai keresztyénségnek. Sajnos ez a keresztyénség már száz évvel ezelőtt elkezdett felbomlani, akkor, amikor nem Jézus Krisztus evangéliuma, hanem az emberi jóakaratot az ember erkölcsiségének az összefüggésében kezdték el tekinteni a keresztyénséget – a maihoz képest az is magasabb szintű állapot volt. Ez volt a híres liberális teológia, vagy a kultúr-protestantizmus ideje.

Mi már ettől régen lejjebb vagyunk. Már az is örvendetes lenne, ha legalább a liberális teológia és a kultúr-protestantizmus etikus világa lenne egyeduralkodó, akár csak a keresztyének körében is. A mi világunk már régen alatta van mindannak, amit értékelvűségnek nevezünk. A profitnak, a sikernek és a hatalomnak, illetve az összes többi materiális emberi összefüggéseknek rabjává kényszerül sokszor az ember, ha nem akarja, akkor is. Egyszerűen azért, mert ha nem akar lemaradni, ha nem akar „lúzer” lenni, ha nem akar perifériára kerülni, akkor versenyre kényszerül. Ebben a versenyben már nem az ő java, főleg nem a személyiségének a szellemi, lelki javainak az összefüggése van. Ha azonban nem akar eszközzé válni, akkor magának ugyanolyan erővel és eszközökkel kell harcolnia az ellen a világ ellen, amelyik már régen nem hogy az Úristenről nem tud, de még a másik ember méltóságáról sem – noha tele van a világ az emberi javakról szóló ócska beszédekkel.

A nevelésnek a középpontja az értékelvűségnek a meggyökereztetése. Az értékelvűség nélküli ember hihetetlenül árt magának és kártékony másokra nézve. Azért kellene egészen másképpen viszonyulnunk a neveléshez a családban, az iskolában és a nemzet összefüggésében is, hogy a világ valamiképpen otthonosabb legyen. Ne legyen egy ellenséges közeg. Ne legyen olyan hely, amelyben az emberek többsége nem érzi jól magát. A mi világunkban sajnos az erősek diktátumával, a gyengéknek, a veszteseknek a kemény kiszorításával, megalázásával élhetetlenné tették a világot, az Istent „kilakoltatták”; az erkölcsöt, a jót, a közjót semmivé tekintik. Minden arról szól, hogy hogyan legyen valaki sikeres. S hogy ezt a sikert milyen eszközökkel és hogyan éri el az ember, az iránt nem szabad érdeklődni, mert az magánügy. A mi világunk a magánügyek halmazának a világa lett. Nem létezik már az a fogalom, hogy „közjó”.

Azonban a meggyengült és a kisebbségbe szorult értékelvű közösségek és emberek reakciói nagyon sokszor túlzásokba torkollanak. Olyan reakciók születnek, amelyek nem életszerűek, amelyek nem azt akarják bemutatni, hogy másképpen is lehet élni, mint ahogyan azt a mai világ diktálja, hanem e helyett negatív eszmékkel tiltakozik mind az ellen, ami körülöttünk van. Negatív eszmékkel nem lehet értelmes világot berendezni! Egy példát említek. Ha magyarellenes butaságok tömkelegét halljuk, akkor nem lehet azt magyaros túlzásokkal kiegyensúlyozni. Tehát amikor arról beszélnek, hogy miért nincs magyarság, se keresztyenség, se Úristen, se semmi – a válasz nem lehet az, hogy gyakorlatilag olyasmiket fogalmazzunk meg, amelyeket mi magunk sem tudunk betartani.

Arról van szó, amely már a XVIII.-XIX. századtól kérdés. A mi világunk az észnek a világa. Arról az észről van szó, amelyet ötszáz évvel ezelőtt már Luther is érzékelt: az Úristen ajándéka – az ész – az emberek által rosszul felhasználttá válik. Az Úristen ajándéka az ember ellenségévé válik. A mi világunkban az ész felülírja az érzelmeket. Felülírja a kötelességeket. Felülír minden mást. Ezért szükséges egy régi típusú, mégis új iskolát, nevelést és olyan intézményrendszert létrehozni, ahol a másféle létnek az egyensúlyai, a boldogsága, a szerénysége, régi szóval a puritanizmusa valósulna meg.

Nem olyan régen kérdezték tőlem egy alkalommal, hogy a mi világunkban mi lesz a keresztyénségnek és a magyar nemzetnek a feladata. A kérdésre adott válaszban kiemelt hangsúlyt kap az Úristentől kapott világ természeti környezetének a megőrzése. Azonban nem mindegy, hogy ez mi módon történik, hiszen a „zöld ideológia”, a környezetvédelmi ideológia igen sokszor maga is problematikus, mert üzletté válik. Aláhúznám, az üzletté változtatott környezetvédelmi ideológia is a modernkor bűne, mint sok minden más. Ha a nemzeti közösségünk, az egyetemes magyar nemzet a Kárpát-medencében és a szórványokban nem lesz annak a híve, hogy meg kell őrizni a tiszta termőföld, a tiszta levegő, a tiszta víz világát – e nélkül ugyanis nincs élet –, akkor katasztrofális helyzet fog kialakulni. Meg kell őrizni a természeti táplálkozási láncokat, és mindazt a csodálatos isteni teremtési rendet, amely nélkül nincs élet. E szempontból a materiális élet megőrzése a spirituális szemléletű keresztyénségnek az egyik elsődleges feladata. Ismét egy tétel, amelynek a nevelés központjába kell kerülnie. Hiába érünk el sikereket, hiába lesz a GDP magas, ha nem megfelelően élünk.

Véleményem szerint a GDP egy butaság, ezt a fiataloknak mondom, az idősebbek már hallották tőlem néhányszor. A GDP nem más, mint az üzletesített életnek a mérlege. Egy példát mondok. Növeli a GDP-t , ha a rossz feleség és anya nem főz a családjára, hanem étterembe küldi őket – hiszen növeli az üzlet forgalmát. A jó feleség és anya, aki a férjét és a gyermekeit étellel várja otthon, nem növeli a GDP-t, mert nem „üzletesített”. Nem véletlen az sem, hogy annak idején a Gyurcsány-kormány miért akarta eltörölni a kalákát, s azt hogy az ember besegíthessen a barátainak a szüretbe és más tevékenységekbe, hiszen ezek sem növelik a GDP-t. Egy másik példa, hogy mennyire abszurd ez a dolog: ha Magyarországon kitörne egy nagy járvány és háromszázezer ember meghalna, az hallatlanul növelné a GDP-nek a mércéjét. Miért? Mert háromszázezer koporsót kellene gyártani, ezen túl a temetési költségek is hihetetlenül növelnék a GDP-t. Ez is mutatja, hogy milyen abszurd az a világ, amelyben élünk. Ezt szépen eladják nekünk. Különböző üzleti ideológiákat gyártva felhívják a figyelmünket a fontosságára, miközben az emberi életnek az értelme máshol van.

Meg van hamisítva a létezésünknek az értelme. Ezért kellene a nevelésünk központjába helyezni azt, hogy kritikailag viszonyuljunk mindahhoz, amit „modernség” címen adnak el nekünk, töményen és oly’ módon, hogy az ember elcsodálkozik. Sőt felvetődik a kérdés, hogy mi az életnek az értelme – erre a válasz az, hogy üzletet kössünk. Az üzleti világ szempontjából például a szülők és a gyermekek közötti pénzviszonyokat is piacosítani kellene, mert az is növelné a GDP-t… S további abszurditásokkal lehetne folytatni ezt a sort.

Visszatérve, kritikusan kell szemlélni azt a világot, amelyet nem a keresztyén életszemlélet határoz meg. A polgári világnak még volt valami köze, a posztkommunista világnak már semmi köze nincs a kereszténységhez. Bármennyire is furcsának tűnik, reformátusként azt kell, hogy mondjam, hogy a középkor logikája közelebb állt az isteni rendszerhez. A magyar paraszti világ 1960-1961-es kolhozosítással véget ért korszaka közelebb állt az Úristenhez, mert önellátó világ volt, az emberek elsődlegesen azért dolgoztak, hogy maguknak, a családjuknak és a környezetüknek teremtsék meg az életfeltételeket. Gondoljuk el, hogy milyen minőségi különbség van, amikor a piac válik mindenhatóvá! Aki önellátó, az minőséget termel, hiszen nem akar silány termékeket adni a saját családjának. Aki azonban a piacra termel, azt nem érdekli az árú minősége, számára az a fontos, hogy mindent eladjon. Ilyen a mai világunk, az ember mindent gyanakodva fog meg, mert nem tudja, hogy egy termék miből van és mi mindent tartalmaz. Nézzük csupán a konzerveket, rengeteg káros tartósítószert („E”, E245, E392, stb.) tartalmaznak. Elképesztő, hogy mi mindent megeszik az ember!

Kritikai szempontúan kell nevelni a jövőben a következő generációkat. Ez azt is jelenti, hogy önvédelemre kell nevelni őket, hogy képesek legyenek a saját maguk, a családjuk és a környezetük életét megvédeni. A mi világunk ugyanis nem erre van beállítva, hanem arra, hogy az ember elsődleges feladata az, hogy sikeressé váljon, minél nagyobb profitot termeljen, s hogy ezt hogyan éri el, az másodlagos és érdektelen. Ismét a jelenlévő fiatalok kedvéért mondom, az idősebbek már hallották tőlem néhányszor: kérem, egy ilyen világ, milyen alapon mondja, hogy sötét volt a középkor, hogy a régi emberek butábbak voltak? Mi ömlik a reklámokból? Vegyél fel hitelt a tunéziai nyaralásra! Értik? Ha van aljas és az emberi észt megcsúfoló reklám, akkor ez az. Lehetne tovább sorolni mind azt, amit megpróbálnak az embereknek eladni, hozzáteszem, teljesen lelkiismeretlenül. Mert az eladókat nem érdekli az, hogy adott esetben egy fogyókúra reklám következményeképpen az ember akár meg is halhat…

Ez a világ a XX. századtól kezdve lassan-lassan alakult ki így. Ma van, aki úgy vélekedik, hogy nem kell, hogy lelkiismeret furdalást érezzen a múltja miatt, mert ő régen parancsra cselekedett. A másik azt mondja, hogy neki semmi köze az esethez, mert a bíróságok függetlenek voltak… A mi világunk olyan, hogy mindenki meg tudja indokolni, tudja igazolni, hogy miért cselekedett erkölcstelenül, miért nem vette figyelembe a másik érdekét és a teremtő Istennek azt a rendjét, amelyhez hozzátartozik az is, hogy az ember nem viselkedhet önző módon, csupán a saját szempontjaimat figyelembe véve.

A nevelés középpontjába olyasfajta tartalmakat, összefüggéseket, módszereket és szemléleteket kell állítani, amelyek következtében a következő generáció nemcsak hogy figyel az Úristen Igéjére, hanem a szerint is él. A szekularizált világ nagyobb része nem hallgat az Igére, de ha legalább betartaná az erkölcsi parancsokat és a másik ember érdekét is szem előtt tartaná, akkor az már előbbre lépés lenne – mert milyen alapon várná el az ember, hogy figyelembe vegyék, ha ő nem vesz figyelembe másokat… Sajnos, ez a világ miközben az emberi jogokról beszél, éppen ellenkezőleg cselekszik. Kérem, az emberi jogok a legnagyobb hazugságok! Az emberi jogok helyett a hívő keresztyén és a tisztességes embernek, aki legalább az erkölcs szerint él, az emberi méltóságot figyelembe kell vennie. Az emberi méltóság pedig az istenképűségből fakad. Az kötelező.

Az emberi jogok? Az 1938-as szovjet alkotmány a világ legdemokratikusabb alkotmánya volt, abban minden benne volt, ami jó. De semmit sem ért a gyakorlatban! Az 1949-ben elfogadott magyar kommunista alkotmányban is minden benne volt, ami jó. De semmiféle szabadságot, semmiféle jogbiztonságot, semmiféle tisztességes világot nem jelentett. Tehát önmagáról az emberi jogokról beszélni nagyjából annyit jelent, mint amit régen a kommunista egyetemeken tanítottak: a kapitalizmus szabadsága az, hogy mindenkinek joga van a híd alatt aludni. Az emberi jogok is körülbelül erről szólnak manapság. Mindenkinek emberi joga van többek között a híd alatt aludni. Ha pedig valaki tényleg odakerül, arra azt mondják, hogy „lúzer”, rosszkor volt rossz helyen, és ezzel el van intézve. De hogy valakinek ebből kötelessége fakadna, az nincs ebbe benne…

Elérkeztem egy olyan fontos mozzanathoz, amely a nevelési középpontnak lényegében egy olyan meghatározottsága, amelyet nagyon egyszerűen lehet hitvalló keresztyén személet és hitbeli meggyőződés nélkül is vizsgálni. Ez pedig a jogoknak és a kötelességeknek az összhangja. A jogok és a kötelességek összhangja nélkül az emberi élet ugyan lehet fizikálisan, zsigerileg emberi élet, csak éppen így kevésbé értelmes az élet – érzékeny emberek ezt jól jelzik. A modern világban egyre több az öngyilkos. Ez egy ódon történet. Régen öngyilkossággal tiltakozott valaki a világ számára való értelmetlensége ellen, ma már nem erről van szó. Ma elég, ha csak az elmúlt három évet nézzük, látjuk, hogy mennyi tömeggyilkosság történt: egy norvég őrült, vagy a közelmúltban egy amerikai őrült – aki állítólag a denveri egyetem legokosabb orvostanhallgatója volt –, egyszerűen lelő embereket, s a világ, mintegy igazságtévőként, az Isten helyére tolakszik.

A mi világunkban az erőszak egyre inkább megjelenik. Miért? Ahol elvész az értelem, ott megjelenik az erőszak. Ezt nyugodtan lehet törvényként megfogalmazni. Mert az erőszak az olyan a politikában és a hatalomban, s egyáltalán a hétköznapi életben is, mint amikor valaki látszólag teszi rendbe a dolgokat. Az elveszett evidenciák helyett önzően, egyénileg vagy csoportosan, adott esetben állami erőszakkal próbálnak egyesek rendet tenni, miközben egyet nem tudnak, még pedig azt, hogy az ember nem menekülhet el, sem az erőszakkal, sem a szenvedélybetegségekkel, sem az ilyen-olyan elköltözésekkel és a világból való kivonulással sem. Önmaga üressége elől senki sem tud elmenekülni.

A nevelés középpontjába az emberi lélek, szellem és személyiség megtelítése, a tartalommal való kitöltése a cél azért, hogy az ember képes legyen sokféleképpen, alkalmazkodóan a világban helyet találni. Látszólag ez egy nagy általánosság, és főleg a fiatalok ezt így elvontan nem is nagyon tudják értelmezni, pedig ennél fontosabb dolog nincs, minthogy ne üresen viszonyuljunk a világhoz. Ezt az én szülőföldemen, a régi paraszti világban úgy fogalmazták meg, hogy valaki „tarisznyahiten” él. A tarisznyában mindenkor az van, amit éppen beleraknak. A modern világ tele van üres lelkű emberekkel. Üres lelkű és tartalmú emberekkel, akik nem tudják magukat abban a véges időben sem elhelyezni, amelybe az Úristen az élet ajándékát számukra kiszabta. Ezért szükséges, hogy ezek a tartalmak értelmes módon álljanak viszonyban a világgal. Nem kivonulni, nem elfutni, nem elutasítani kell, hanem mindent megpróbálva kell végezni a feladatainkat. Aláhúznám, hogy nem kipróbálva, hiszen a modern társadalom az „kipróbálos társadalom”, ha pedig tönkremegy bele az egyén, akkor rettenetesen meg van sértődve. A Szentírás is azt mondja, hogy mindent megpróbáljatok, és a jót megtartsátok. Nem pedig „kipróbáljatok”. Megpróbáljatok abból a szempontból, hogy mi a tartalma, mennyire értelmes dolog az, nem csak a saját magam, hanem mások számára is.

Amikor arról beszélünk, hogy a nevelésnek hol van, és mi a jó nevelésnek a középpontja, akkor azt kell látnunk, hogy ez egy olyasfajta, bonyolult dolog, amelyet természetesen másképpen kell a XX. század második évtizedében megfogalmazni és gyakorolni, mint az olyan idősebb generációhoz tartozók körében, mint én, aki a magyar történelem egyik legsötétebb évében születtem és később mindenféle hazugságok közepedte felnőtt – meglehetősen nehéz így utat találni, hogy az ember ne menjen fejjel a falnak… A mi világunkban a szabadság jelenti azt a rossz falat, amelynél a legtöbb ember összeesik. A mi világunkban az elnyomás, a terror, a kényszereknek az összefüggése volt az, amelyben nagyon sok embernek az élete összetört.

Meg kell tanítani a gyermekeket és az ifjakat – ismét nevelési középpont – hogy a szabadság mire való. Egyáltalán mit jelent a szabadság? Ez egy hihetetlenül összetett kérdés. A legnagyobb hazugságok tere, hogy a modern ember szabad és szabadságra kell nevelni. A szabadság ugyanúgy, mint a technika, a tudás és más egyéb az Úristen áldott eszköze, amivel jóra és gonoszra lehet törni. A szabadság nem abszolút! Mit jelent az, hogy „szabadság”? Adott esetben, ami nekem szabadság, az másokkal szemben kényszerként jelenik meg és mások számára éppen szabadság-nélküliséget jelent. Mit jelent az, hogy a szabadság társadalma legyen a jövendő magyar társadalom? Nem sokat! A szabadság például a szegény embernek, akinek materiálisan nincsenek eszközei, nagyon keveset jelent. Nem véletlen, hogy főleg az idősebb magyar ember – de a környező országokban is így van ez – szinte visszakívánja a kommunizmust, mert akkoriban, különösen Magyarországon, a kádári „életszínvonal” politikában adtak annyit, hogy ha nem is dolgozott az illető, volt mit ennie és innia. Hétvégén egy kis kőbányai világost inni, egy rántott szeletet enni – ez jelentette a boldogságot. Nem volt igénye többre. Nagyon sok embernek viszont ez az igénye sem teljesül a mai világban.

A problémát az jelenti, hogy a szabadsággal való manipuláció hihetetlenül nagy feszültségeket gerjeszt. Magyarországnak egy mélypontja volt, amikor egy Kuncze Gábor nevezetű belügyminiszter a megélhetési bűnözésről beszélt. A megélhetési bűnözéssel kapcsolatban egyetlen megjegyzésem van, hogy a fiatalabbak értsék. A történelemben, minthogy az emberiség történelme materiálisan mindig a szűkösség története, mindig kevesebb volt a jómódú és mindig több volt a szegény ember. Viszont a történelem során a szegény emberek többsége nem tört be, nem rabolt, nem gyilkolt csak azért, mert szegény volt. Azaz, az a fajta szemlélet, amely szerint a szegénység engem feljogosít arra, hogy elvegyek másoktól, attól, akinek több van, vagy akinek úgymond sok van, nem igaz. Ez is mutatja, hogy összeomlott az etikai világrend. A szegény embernek nincs joga arra, hogy lopjon és gyilkoljon, nincs joga bűncselekményt elkövetni. A mi világunk pedig tele van bűnözéssel. S ez egyre csak erősödik. Igaz, hogy a visszaszorításoknak különböző rendőrségi megoldása is van, ismert előttünk, hogy a Horthy-rendszerben a bűnözés sokkal kisebb mértékű volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy vidéken, ahol a csendőrség megjelent, nem támadt kedve senkinek rabolni és lopni. Ezzel nem akarom a magasba emelni a csendőrséget, mert annak a szervezetnek is meg volt a maga történelmi mélypontja, 1944-ben. Noha tudjuk, hogy az egy parancs-uralmi szervezet volt, s a parancsnak nem lehetett ellentmondani. Ez is egy kérdés, egy másik előadás témája.

A mi világunkban nagyon sok fogalmat a helyére kellene tenni, úgy mint a gazdagságét és a szegénységét is. Helyére kellene tenni, hogy mit jelent értelmiséginek lenni, mit jelent magyarnak lenni. Az identitáshoz jutottam vissza, egy kicsit nagy kört téve. Fontos, hogy az ember tudja, hogy mit miért tesz, hová tartozik, mi az, ami tőle elvárható, mi a kötelessége, a hivatása és a küldetése. Minden egyes embert – a középkori nevelés egyik alapvető központi gondolata is ez volt – az állapotbéli kötelességekre kell nevelni. Mindenkit arra kell nevelni, amit betölt a világban.

Mi a hamisság ma? Az, hogy a médiából özönlik egy felső középosztályi értelmiségi kultúra, amely erőszakosan sugallja és megszabja, hogy mit lehet és kell tenni. Az emberek többsége számára persze ez az út nem járható. Egy példa a jelenlévő fiatalok számára. Egy reklámban azt látom, hogy már 2.900.000 forintért gépkocsit lehet venni, olyat, amely minden felszereltséggel rendelkezik, azonban ha az ember egy kicsit szétnéz a környezetében, tapasztalja, hogy tíz ember közül hatnak vagy hétnek nem hogy eszébe sem jutna, hogy megvásárolja a gépkocsit, hanem ellenkezőleg, maga az egész reklám egy csúfolódás vele szemben. A mi világunk nincs tekintettel arra, hogy nem mindenki olyan „boldog”, hogy milliárdjai lennének.

Eljutottunk végül is az utolsó mozzanathoz, a mi világunk a pénznek a világa lesz. A pénz ismét csak egy eszköz – jóra és gonoszra lehet vele törni. A Biblia egyik óriási bölcsessége az, amikor azt tanítja, hogy nem a pénz a rossz, hanem az a rossz, amelyet a pénz szerelme ébreszt az emberben. A mi világunk mindent pénzzel mérhetővé tesz és értékrendje szerint, akinek pénze van, az mindent megtehet. A gazdag embernek nincs szüksége hazára, hiszen úgy gondolja, hogy a pénzével eljuthat bárhová, ahol házat, autót és mindenféle szolgáltatást meg tud vásárolni magának. S minek annak haza, aki bárhol a világon akár öt házat is tud teremteni magának, adott esetben még nyelvtudás nélkül is, ha kellő pénze van hozzá? A mi világunk a pénzzel besétál – most egy kicsit régimódi, konzervatív leszek, főleg a fiatalok számára – az ördög utcájába. A pénz általános imádat tárgya a világban. S mi a következmény? A jelenlévő fiatalok is, akik olvassák a híreket, láthatják, hogy három-négyszáz éves tisztességes bankok és intézmények megbolondulnak a pénztől, csalnak, lopnak és hazudnak.

A mi világunk a kommunizmus miatt elszegényedett, kizsigerelt világ. Hogy jelenik ez meg? Ha valaki szerződést köt valamelyik bank egyikével, a dokumentum legalján található egy apró betűs rész, amelyet valaki vagy el sem olvas, vagy egyszerűen nem ért – ezzel elemi szinten a balekség mozzanatába kényszerítik bele az embereket. Mi a balekség? Az, hogy valaki jogkövető magatartást tanúsít, és nem löki fel a társadalmi etikát, a közjónak a szolgálatát. Egyetlen probléma van, s ezt főleg a fiataloknak kellene megérteni, hogy a pénzt a bajban nem lehet megenni és attól nem lehet jóllakni. A mi világunkban – a Kárpát-medencéről és Magyarországról beszélek elsősorban, kevésbé alaposan ismerem a körülöttünk lévő országokat, de azt gondolom, ott is ugyan erről van szó, hiszen a pénzuralom, a bankuralom mindenhol ugyanaz – tehát a Kárpát-medencében, ahol Ukrajna és Franciaország bizonyos területeinek a termőhelyi minőségével vetélkedő földterületek tömegével vannak, azt hirdetik már húsz éve, hogy nem éri meg mezőgazdasággal foglalkozni. Már a nyolcvanas években azt próbálták belénk sulykolni a lassan liberálisba átmenő kommunisták, hogy az információs-kommunikációs társadalomban nincs szükség a mezőgazdaságra. A jövendő azonban azoké, akik képesek az adott feltételrendszer mellett az emberiség számára nélkülözhetetlen javakat előállítani. Higgyék el, hogy a mezőgazdaság hamarosan olyan fontos lesz, mint a szénhidrogének, vagyis az olaj és a gáz. Sőt lehet, hogy még fontosabb lesz, mint sok minden más, azon egyszerű oknál fogva, hogy a világ népessége nő, Európát leszámítva. Egyre többen szeretnének enni és tiszta vizet inni. Ennek ellenére hangoztatják, hogy nem éri meg a mezőgazdasággal foglalkozni. Kinek nem éri meg? Azok hirdetik ezt, akik megtehetik, hogy félig érett gyümölcsöket leszüreteljenek és repülővel vagy hajóval kétezer kilométernyi távolságba, hozzánk szállítsák – körülbelül még tizenöt-húsz évig van szénhidrogén és ebből származó kerozin is – és olcsóbban adják el a budapesti piacokon, mint a szomszéd faluban termelt gyümölcsöt, amely persze megérésig a növényen van. Ez is egy külön előadás témája lehetne…

A jövendője a mi népünknek, a mi kárpát-medencei térségünknek igen biztató, ha megértjük – ez ismét egy konkrét nevelés középpontú feladat –, hogy a következő generációkat úgy kell nevelnünk, hogy különbséget tudjanak tenni a között, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a fontos és mi nem az. Nem fontos az, hogy az ember ma itt, holnap Rácországban, vagy a világban bárhol másutt él, mert ott ötszáz euróval többet fizetnek – fontos a pénz, kérem, a megélhetéshez szükséges –, azonban igazából az a fontos, hogy ki, hol van a helyén. S hogy pontosan értsék a fiatalabbak, ma Európában egyetlen ország van, amely húzza magával az egész európai közösséget, az Európai Uniót. Ez Németország. Miért Németország? Azért, mert ez az ország két világháborút elveszítve, ma is Európa legerősebb országa, mert a termelésen, a javak előállításán nyugszik a gazdasága, nem pedig a pénzügyi spekuláción, ahogy az angoloknál, a franciáknál és az összes többi országnál.

Ha megtanuljuk azt, hogy mi a jó és tanulunk mások hibáiból, akkor véleményem szerint az elkövetkezendő idők magyarsága sokkal jobban, sokkal derekasabban fog megállni a lábán és képes lesz arra, hogy ennek a népnek, saját gyermekeinek és unokáinak jövőt teremtsen.