dr. Nyisztor Tinka-Hagyományőrzés Pusztinán a XXI. században

Kendtek bizonyára jól ismernek engem, tudják, hogy itthon Pusztinán, Lábnyikon és Magyarfaluban szeretek prédikálni – ahogy az itteniek mondják…

Amiről szólni szeretnék – a hagyományőrzés – kapcsolódik Bogdán Tibor előadásához, amelyet a turizmusról tartott.

A legnehezebb a saját kultúránkat megőrizni, ápolni és továbbadni. Olykor még saját környezetünkben is, de különösen azok felé, akik látogatóba jönnek hozzánk. Mondok egy példát. Általában, ha vendégek jönnek hozzánk, akkor a málét eldugjuk, hogy ne lássák, hogy mi „csak” málét eszünk. Ez az egyik dolog, amit szégyellni szoktunk, pedig nem kellene. Nekünk ez az élelmünk. Mi minden nap megfőzzük a málét, vagyis a puliszkát, mert szeretjük, mert jó. Nekünk a málé egy nagyon finom étel. Nem kell tehát félretenni, szégyellni, ami a miénk, mert ha eljön hozzánk egy turista, akkor nyilván azt akarja látni és arra kíváncsi, ahogy mi élünk. Legalább nekünk értékelni kell azt, ami a miénk. Fel kell készülni és olyan lelki állapotba kell kerülni, hogy büszkén tegyük azt a puliszkát az asztalra. Mondta egyszer közülünk valaki, hogy nagyon szereti a családja a túrós puliszkát, féltek az asztalra tenni, ha érkezett hozzájuk egy vendég. Meg lehet azt is tanítani, hogy mi mártogatunk és a vendégek is igazodni fognak hozzánk. Budapesten is van egy étterem, amit próbálnak visszaállítani olyanná, amilyen a középkorban volt. Próbáljuk meg, nem kell szégyellni azt, amiben élünk! Visszatérek a puliszkához. Amikor elmentem Svájcba tanulni, megtapasztaltam, hogy ott is esznek málét, nem pont úgy, mint mi, de ott is esznek és eszükbe nem jut, hogy ezt szégyelljék.

Mi lassan már a katrincát sem vesszük fel, mert szégyelljük. Mi itt már tudjuk, ha valahol megjelenünk népviseletben, akkor kitüntetett szerepet kapunk. Ez a mi kultúránk, tanuljuk meg megmutatni!

Az első csoport, amelyik Pusztinára jött – ezt még Svájcból szerveztem –, 17 tagú volt. Vajon mit kértek enni? Aki városból jön az itteni tojást és sajtot akar enni és tejet akar inni, nem pedig üzletben vásárolt szalámit vagy felvágottat, ami viszont nekünk ínyencség.

A faluturizmussal, ezelőtt tíz évvel az volt a gond, hogy az asszonyok nem tudták, hogy mit adjanak enni a vendégeknek. Az élelmezés okozta a problémát. Az elkészítési mód az, ami nagyon fontos. Úgy kell csinálni mindent, mint ahogy itthon szoktuk, mert a vendég is azt fogja szeretni. Ehhez nekünk hozzá kell szoknunk. Amikor Svájcból hazajöttem az egyik asszony azzal fogadott, hogy jaj, ha tudnád, hogy mennyire szerették a vendégek a galuskát, a kenyér közé tették!

Szállást adni lehet reggelivel vagy anélkül, vacsorával vagy anélkül – de az étkezés a kultúrának a része. Éppen olyan szerepe van, mint az öltözködésnek, vagy nem utolsósorban Szent István kultuszának. Előfordul, hogy csak egy ételkóstolóra jönnek a vendégek, vagy éppen csak egy előadásra. Előfordul, hogy a látogatók nem igényelnek előadást a csángókultúráról, a szokásainkról, csak éppen az ételeinket akarják megkóstolni.

Biztos vagyok benne, hogy nem csak Pusztinán, hanem Lábnyikon és Magyarfaluban is nagy gondot okoz, amiről a fentiekben szóltunk. Fontos, hogy úgy tálaljunk, hogy az piacképes legyen. Úgy kell adni, ahogy az nekünk jó, mert a vendégek is úgy szeretik. Ez a mi kultúránk. Saját magunkat kell nagyra becsülni és akkor mások is meg fognak becsülni bennünket. Ne szégyelljük hát a katrincát sem!

Sok olyan kis házat láttam, ahol már nincsen falvédő. Egy parasztházba behozni a városi kultúrát és azt gondolni, hogy attól város lesz, hogy a falra nem teszünk egy falvédőt sem, az óriási tévedés! Azok a kisházak úgy szépek, ahogy megszokták a faluban. Ha valaki elmegy a világ végére – ide, Csángóföldre –, akkor azért jön ide, hogy azt lássa, ami nekünk van, mert a mi kincsünk nekik is kincs, hiszen csak itt láthatják ezeket a dolgokat. Mert minden portának van egy sajátossága, ami máshol nem lelhető fel. Egyszer Halász Péter azt mondta, hogy az én portám sem az igazi, mert nem ilyen kellene, hogy legyen. De ez a porta most már olyan, amilyennek lennie kell. Ne svájciasítsuk a skanzenjeinket! A legtöbb láda Pusztinán üres, mert mindent eladtak belőle… Van olyan asszony, aki azt mondta, hogy nincs hagyományos ruhája, amit felvegyen, hiszen olyat kell csinálni, ami elkel. A fiatalok lenézik azt, ami a miénk.

Nekem volt olyan vendégem, aki felkelt azért reggel, hogy megnézze, hogyan hajtják ki a csordát. Máshol a világon nem lát ilyet. Nekünk pedig még vannak vadaink is az erdőben…

Amikor vendégek érkeznek hozzánk, akkor a látogatás a templomban kezdődik. Elénekeljük a Szent István énekét, meg mást is. Mi azt szeretnénk, hogy ha mindig lenne mise, és ezt a papjaink is tudják. Azt láttam, hogy más falvakban nem olyan egyszerű bemenni a templomba a vendégekkel, mint Pusztinán, Nekünk ki kell használnunk ezt a lehetőséget!

Amiről még nem szóltam, az a tisztaság. Arra vigyázni kell. Akik itt vannak, azok tudják, hogy a tisztaság milyen fontos dolog. Minden a mellékhelyiségnél kezdődik. A templomok nagyon szépek, viszont ha elmegyünk egy mosdóba a templom mellé, az világvége… Itt kezdődnek a bajok. A diákok is köpködnek az utcán Budapesten, ezt borzasztó volt látni! A tisztaság megőrzése ma nagy gondot okoz. Mindenki nagyon tisztának érzi magát, de számomra nem az a tiszta hely, ahol perzsaszőnyeg van, hanem az a ház, ahol lakunk, ha bennt és kinnt is tisztaság van. Nálunk például sár van mindenhol és azt hordjuk be. Ezzel nincs is baj, annyi a feladatunk vele, hogy fel kell tisztítani. A házat lakni kell, a tisztaságot pedig őrizni kell – itt is, Lábnyikon is és Magyarfaluban is.