A csángók sorsának megértéséhez a múltból kell a jövőbe tekintenünk. Ha bár a 350-es évet kevesen fogadják el a moldvai magyarság létezéseként, Moldvában az ez utáni időket nyugodtan úgy tekinthetjük, mint a csángómagyarok kezdeteinek idejét. Itt csak megemlítem: hunok, avarok, besenyők, kunok keveredtek ezen a tájon, ahol aztán megjelent az Etelköz magyarsága. Ez után hosszú idő múlt el a nyolcszázas évekig és az Árpád-házi királyság idejéig, ami nagy erősödéseket hozott Mátyás Király uralmáig.

Ám ez után azt mondhatjuk, hogy a moldvai magyar sors inkább a telepítettek és a menekültek sorsaként jelent meg. Különböző magyar kulturális csoportok kockázták ki a moldvai magyarságot és ezt, lassan de biztosan, apróbb és még apróbb részekre darabolta a római-katolikus egyház, a szakadárság és az elrománosodás.

Mindezek megteremtették a politikai feltételeket a csángók sorsának megpecsételésére és a magyarság részéről azt a politizálást a csángóság iránt, amely mindig csak a próbálkozásnál maradt. Kijelenthetjük, hogy a tömb-magyarság részéről kevés konkrét lépés történt megmentésünkért, ugyanakkor nagyon konkrét lépések történtek azok részéről, akik asszimilálni akarták a moldvai magyar népet a románságba.

Ezek tények, de ezekre nem térek ki részletesen, mert az MNC Magyar Népfőiskolai Collegiumnak nem az a célja, hogy politikai kísérletet végezzen, hanem hogy infrastruktúrát hozzon létre. Azt gondolom, nem vallási és politikai területen akar segíteni, hanem konkrét lépéseket akar tenni a moldvai magyar infrastruktúrák kezdeményezésében. A kérdés az, hogy mennyire látja tisztán az egész helyzetet és milyen utakat választ a megvalósításra?!

A csángó-sorskérdés tényezői 

A moldvai magyarságnak a sorsa egyben több szempontból az össz-magyarságnak sorsa is. Elsőként említsük meg a magyar nemzet keveredését, másodikként az elszigeteltségét. A moldvai magyarok  is el vannak szigetelve a magyarság többségétől, az össz-magyarság pedig szét van szórva és el van szigetelvbe a világ népeitől, hiszen a magyarországi magyarokat világszinten a székelység és a csángóság tudja gyarapítani, valamint a Trianonban szétszórt magyarság.

Nagyon fontos a magyarság számára a gyermekeinek a jövője. Ha Magyarországon nem növekedik a gyermekek száma, a magyarországi nép kevesebb lesz, így zsugorodik a nemzet. Moldvában a gyermekek száma még mindig nő, ezek nagy része azonban egy más kultúra részesei lesznek, elsősorban a román nemzetet gyarapítják, másodsorban a gazdag nyugati országok gyermekeiként fognak felnőni. Ez a közös sorsunk: vagy testünket, vagy lelkünket veszíti el a tehetetlenségünk.

A magyarság politikájának világos a képe, a csángóknál egyáltalán nem tapasztalható ilyen jelenség. Mindenki oda bújik politikai szempontból, ahol érzi az árnyékot. Többségük a román politikának, itt is a baloldalinak, de nem ritkán a román jobb oldali politikának is dolgoznak, hiszen nincsenek felkészülve, nincsenek felkészítve kellőképpen arra a helyzetre, ami a moldvai magyarságra vár, ám a tudatlanság nem tőlük való.

Magyarország politikájának sokat kell küzdenie a nemzetközi politika irányzataival szemben vagy mellette, így kevés ideje és lehetősége jut a moldvai magyarságra. Mi több, fogalma sincs, mi történik Moldvában, a moldvai magyar lélekben és ennek a népnek az utolsó reményeiben, a moldvai magyarokkal, akik ezért remegnek Moldvában vagy máshol. De arról sincs szó, hogy valamilyen konkrét politikai lépést tett volna meg valamelyik romániai magyar politikai irányzat a moldvai magyarság érdekeiért. Az utolsó időben csak az RMDSZ volt valamennyire jelen a moldvai politikai színtéren, ez azonban nagyon kis századát fedezi a moldvai magyarság érdekeinek. Az utolsó időben azt tapasztaljuk, hogy elsősorban a sok-sok dilettáns ötleteit és tanácsait fogadják el a moldvai magyarsággal kapcsolatos döntésekben, és nem az érintettekre hallgatnak, azokra, akik itt, Moldvában élnek és dolgoznak a megmaradásukért. És bizony a rossz tanácsadók között vannak csángók és erdélyi vagy magyarországi magyarok is.

A gazdasági válság nemzetközileg is meggyengítette a magyarság gazdasági helyzetét, ám itt, Moldvában hiányzik a moldvai magyarok világának gazdasága, pedig ez az itt élő magyarok éltetésének és a megmaradásuknak a záloga. Mit tudna tenni ez ügyben a magyarországi magyarság, a magyar politika? Jelenleg a Moldvában működő magyar civil szervezetek támogatása is megszakadt, vagy annyira minimalizálódott, hogy létezésük is kérdéses. Ezek után nem is beszélhetünk arról, hogy milyen módon tudna segíteni ezen a téren a mindenkori magyar politika.

Remélhetőleg öröm lesz számomra, ha azt tapasztalom, hogy az MNC Magyar Népfőiskolai Collegium megpróbálja bevonni a moldvai magyarság szervezeteinek nagyobb részét saját programjaiba, kérdés azonban, hogy ez milyen réteget fog érinteni, milyen szintű lesz ez a kapcsolat és lesz-e ennek infrastruktúrája? Hiszen itt nagy lehetőség kínálkozik a szakmai minőség megteremtéséhez, s ha ezt az utat vállalják, akkor a Szeret-Klézse Alapítvány is szívesen részt vesz a munkában. Ha pedig még nem gondolták ki részletesen a moldvai programot, akkor a jó eredmény érdekében készek vagyunk részt venni a részletek konkrét kidolgozásában.

Kik és mi tudja legitimizálni, törvényesíteni a moldvaiak jövőjét és mi irányíthatja sorsukat?

A magyar bölcsesség régen kimondta, hogy egy nép csak saját maga tudja intézni sorsát, csak a maga erejéből tudja felemelni szavát és érvényesíteni jogait.

Habár sokan elismerik a magyarság hőseit, kevesen vannak, akik ismerik is az össz-magyarság hőseit és gyarapítóit, vagy éppen munkálkodnak a megismerésükért és megismertetésükért. Azt tapasztaljuk, hogy napról-napra letapossák azokat, akik tesznek és tettek magyarságunkért, nem ritkán életüket is feláldozva. Bocsássanak meg, ha gróf Széchenyi Istvánt hasonlítani akarom a mi Petrás Incze Jánosunkhoz, de hiszen, mindkettőnek ugyanolyan volt a sorsa. Ha az előbbi nem bírta viselni saját népének sorsát és ennek terhét lelkében, ez utóbbi idegen kezekre volt elhagyatva. Bizony, Petrás Incze Jánost Ferenc nevű édesapja nem azért áldozta fel papot növelve belőle, hogy felfedezze nemzetét, hanem hogy többet tudjon meg róluk ugyanúgy, mint annak idejében Juliánusz Atya próbálta.

Az 1800-as évek után, minden kapcsolat megszűnt a moldvai magyarság és a kárpát-medencei ország között. Elég későn, a XX. század közepén, a Magyar Népi Szövetség idejében hoztak létre a csángók számára több mint száz magyar nyelvi iskolát, ami aztán a parányi moldvai magyar értelmiség és az erdélyi magyar vidékekről érkezett gyengén felkészült értelmiség közreműködésével működött, de az akkori politikai helyzet miatt megszűnt a XX. század hatvanas éveinek végén.

Ha bár az utóbbi húsz évben sok minden történt, megint azt kell, mondjam, sajnos azzal a ténnyel állunk szemben, hogy a törvényes magyar civil szervezetek ereje napról-napra nem csak gyengébbek, de annál elhagyatottabbak lesznek.

Mindig annak voltam híve, hogy elsősorban moldvai magyarokból álló tömegszervezetek tudnak tenni a moldvai magyarságért, amelyek Moldvában élve és dolgozva tudják megvédeni jogainkat, kiemelni népüket. Meggyőződésem, hogy ezeket egyenlőképpen kell segíteni, nem pedig egyiket-másikat kiválasztva és a többivel szembeállítva.

Szeretetet kell nevelnünk a moldvai magyar emberbe, hogy magyar nyelvét átadja gyermekeinek, akik majd a felnőttek szervezeteiben csoportosulva törvényesítik létüket.

Ezek a civil csoportosulások élvezzék egymás segítségét és ne egymás ellen legyenek kényszerítve. Ebben segítsen a magyarság többi része: szeretettel, megértéssel közeledjenek a moldvai magyarokhoz, hogy ne bújhassanak apró érdekeik mögé, amik szétverik az itt született magyarokat, hogy aztán idegen érdekek szerint, „janicsárokat” tudjanak belőlük nevelni, akik aztán szervezetekbe tömörülve, számban gyarapodva, az össz-magyarság ellen uszíthatók.

Ha az össz-magyarság nem tudja felmérni és megérteni a moldvai magyarok helyzetét, és nem képes szembeszállni a gyengítéssel és a megosztottsággal, máris meg van pecsételve a sorsa, hiszen a magyarság többsége határon kívül és belül a csángók sorsára lesz kényszerülve. Hivatkozhatom a csángók apostolára, Domokos Pál Péterre, aki mindig arra figyelmeztetett, hogy azért fontos megismerni a csángók helyzetét, mert megláthatjuk benne, hogy milyen sors vár minden magyarra, ha nem teszünk meg mindent azért, hogy ne így legyen.

Azt hiszem, hogy az utolsó húsz évben sok minden elhangzott a moldvai magyarságról. Voltak, akik mint bábukról szóltak felőlük, bábuként mutatták be őket és gondolkoztak róluk. Remélem, hogy eljött az idő, amikor magyar lelkünk el tud ezen gondolkozni és tud azzal törődni, hogy jobb sorsra kerüljön a moldvai magyarság, s így erősíteni tudja majd az egész magyarságot.

Parányi népcsoportról van szó, de ez a parányi nép nagy szám lehet a magyarság számára. De ha a magyarság egésze nem a nép részeinek megmentésével törődik, akkor már meg is fullasztatta. Nagy költőnk, a száz esztendeje született Lakatos Demeter megírta, hogy „egy nép nagyon nehezen pusztul el”. De ha ő maga nem tudja kézbe venni a sorsát, akkor kevés reménye lehet a megmaradásra.

Biztos vagyok benne, hogy lehet és kell is józanul cselekedni az ügy érdekében!