Rendkívül fontos szerepet játszik a modern társadalom helyzetében a média. Különösen fontos ez olyan helyzetben lévő közösségek számára, akik el vannak szigetelve más hasonló közösségektől. Csak így tudják bemutatni és saját maguk számára is kézzelfoghatóvá tenni az értékeiket. Ennek eléréséhez az eszközöket meg kell, hogy tanulják helyesen használni és alkalmazni. Fontos ez minden korosztály számára, de különösképpen azon korosztály számára, akik ezt tudatosan ki is szeretnék használni.

Határtalan lehetőségeket kínál, de élni is tudni kell vele. A társadalom nagy része már szinte csak ezen a felületen érintkezik. Most az nem téma, hogy ez káros-e vagy sem. A tény azt mutatja, hogy alapvető normává vált az elmúlt esztendőkben. Aki tudja használni sikeres lehet, aki nem, az nehezebben dolgozza fel a megváltozó viszonyokat és társadalmi átrendeződéseket.

A moldvai csángó-magyar területeken ezen kívül egy nagyon fontos szerepet is be kellene, hogy töltsön: az identitás, a hagyományok és az öntudatosság megerősítését és formálását. A guzsalyasok, a fonók, a táncházak sajnos megszűnőben vannak, tehát az értékek átadása, megtanulása ilyen formán már visszaszorulóban van. Marad a gyűjtés, a fellelés és a példamutatás. Elindult a múlt feldolgozása és a modern társadalomba való integrálása. Ennek élenjárója a média kell legyen, a helyben létrejövő, a személyesen létrehozható érték-média. A példamutató környezetet és értéktudatos világnézetet nem csak őrizni és ápolni kell, hanem meg is kell mutatni a világnak!

A modern társadalom ezeket népi életmódnak, biotermesztésnek, természetes állattartásnak, organikus, természet közeli életmódnak hívja és nagyon sokat áldoz azért, hogy ezt visszatanulja. Itt még ez élő és mindennapi. Maradjon is meg, ne legyen ez kidobva a modern értékek miatt! Fontos, hogy a fiataloknak legyen lehetőségük helyben maradni és ne menjenek külhonba dolgozni, hiszen itt sokkal több érték van, amit ki lehetne aknázni, jó módón felhasználni úgy, hogy meg is lehessen élni belőle. A felnőttoktatás a médián keresztül ezt tudja szolgálni. Példát tud mutatni. Értéket tud menteni. Ezáltal életeket tud megváltoztatni.

Értékek a hagyományokban

„Adjon Isten kendteknek! Le is veszem a cipőm kendtek előtt!”

Annyi sok fotót láttam már, ahol mezítláb vannak a moldvai asszonyok és sokáig azt hittem azért, mert szegények errefelé az emberek. Pedig nem azért járnak mezítláb, hanem mert az anyókájuk és annak minden felmenői is mezítláb jártak. Néne Klári, aki itt van közöttünk, ő is így jár otthon. Mások is. Így tisztelgek kendtek előtt, de amúgy én is mezítláb járok. Csak a városban ki es néznek emiatt!

Szokták kérdezni, mi közöm a csángósághoz? Azt szoktam felelni, hogy a Csángó utcában laktam. Most meg itt vagyok és örvendek, hogy itt lehetek.

Miért? Mert Isten ide hozott éngem. Megadta, hogy láthassam ezt és megrendüljek. Sok mindentől, attól, hogy öten vagy még többen is laknak egy kis burdécskában. Tudják, kendtek nekem is van négy gyermekem, de nem tudnánk egy szobában lakni. Összevesznénk. Itt tudnak még egymásra figyelni.

 

Adjon Isten!

Járom a falvakat és mindenki így köszön. Ez nem csak egy üres köszöntés, komolyan gondolják azt, hogy áldja meg az Isten azt, akivel szóba elegyednek. Tudják, én olyan helyről jövök, ahol a szomszéd sem köszön már, együtt lakik sok ember és soha nem beszélnek egymással.

Miért is mondom ezt most kendteknek? Mert fontos a hagyomány, a nélkül nem lehet megérteni a moldvai csángómagyarokat! A minap jártamban ismét láttam azt a plitát – kemencét –, amit hagyományosan használnak sütésre-főzésre. Egy-egy burdécskában az adja a meleget és az ételt. Praktikus! Ez szegénység lenne? Ezt szégyellni kellene? Nem, egyáltalán nem!

Tudják kendtek, én szerettem volna egy ilyet felépíteni az otthonomban, de nem tudtam! Nem tudtom, hogy kell! Pedig már a helyét is elkészítettem. Szeretném ezt is megtanulni kendtektől, nekem ez nagyon fontos lenne, mert egyszerűen elkészíthető, de én még sem tudom, maguknak megcsinálni, pedig mindennapi dolog. A nyugati világban sokat fizetnek azért, hogy ezt megtanulják és használják, kendtek se szégyelljék!

Idefelé jövet kaptuk a hírt, hogy Viorika, a tehén beleesett egy gödörbe és le kellett vágni. Egy sokgyermekes családnak nagy érték a tehén, nem jó hír ez. Mi lesz most, hogy nincs tehén? Sokáig gyűjtöttek rá, mint máshol egy autóra. Nálunk már tehenek sincsenek. A tej is csak úgy néz ki, mintha víz lenne. Errefelé még mindennapos a csorda hazaérkezése, még akkor is pontosan érkezne – és minden tehenke bemegy a saját portájára –, ha óriási vihar tombol. Mint tegnap is. Tudják mi a dolguk, hol laknak, ki fogja megfejni üket.

Itt vannak ezek a gyönyörű szőttesek, ezeken a letakart lócákon, de senki sem készíti már üket! Kicsit számoljunk csak! Ebben a faluban, hányan ismerik még a módját? A válasz: öten. Tényleg csak ennyin? És hányan készítik? A válasz: senki.

Hány csángó falu van? Harminc? Talán több? 30×5 az 150! Százötven ember ismeri az egész világon ezeket a szövésmintákat. Az egész világon! Vajon ez akkor értékes-e vagy sem? Ha már senki sem fogja ismerni, akkor már késő lesz megtanulni, nem lesz kitől, akkor már nagyon sokat fog érni egy vég szövet!

Ahogy járjuk a falvakat, egyre másra fel-fel bukkan egy cinka leanka, akinek olyan hangja van, hogy a világon párja nincs, fontos lenne megtanítani őket mindenre, amit ismernek, énekekre, táncokra. Nagyon hálásak lesznek majd később ezért. Amikor ráeszmélnek, hogy csak ők ismerik már ezt, csak ők. Ők lesznek akkor a tanítók. De most ki foglalkozik velük? Tudják-e vajon, hogy milyen értékek vannak a kezükben? Kendtek tudják-é?

Tavasszal itt voltunk egy hétig és ez alatt próbáltam rávenni néne Klárit, hogy készítsen nekem málét, szeretném lefotózni. De csak nevetett. Szegények eledele az, minek az magának? Az utolsó nap reggelén, már indultunk volna, mégis elkészült. Végig fotóztam, pozáltam a főzést. A burdécskában, ott ahol nem lehetett volna pozálni. De én mégis fotóztam, ilyen vagyok, akkor is készítem a képeket, ha nem engedik. Tudják miért? Lehet, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségem. Ez igazi érték az ittenieknek és sokaknak, legyen is értéke a létüknek, a mindennapi dolgaiknak.

De visszakanyarodom a máléhoz, azaz, hogy értsék mások is, a puliszkához. Nem lett olyan szép a málé, de én kivittem a lombok között beszűrődő reggeli napra, a zöld fal és a kék ajtó elé, egy orgonavirágot is kaptam mellé gyorsan, meg egy nagy kék lábosban növögető paprikapalánták elé is odatettem, lefotóztam és elvittem haza. Megmutattam másoknak is. És most meg is mutitom kendteknek is, tessék, a Magyar Konyha Magazin 36. évfolyamában, sztárséfek, főborászok, sonkamesterek és kiváló vendéglők, éttermek között ott van a helye a Magyarfaluban, néne Klári készítette málénak, vele együtt meg egy Luizi-Kalagorban született írónőnek, Diósi Feliciának az írása magyarul, arról, hogy készítette Mamókája a málét és menyire más, mint egy városi puliszka, amit egy szakácskönyvből készítenek el…

Itt az újság és amikor megmutittam néne Klárinak, nagyon szigorú lett: Mondtam, a plitát ne pozálja, majd megenyhült és kezdte olvasni, lassan, magyarul a cikket és mosolygott. Nem bánom, máskor is pozálhat, mondta végül másnap…

Az ételekről már ne is beszéljünk. Itt minden egyszerű dologból tudnak tartalmas étket készíteni. Csihánlevest, például. Na, arról lemaradtam tavasszal és kell jöjjek jövőre is, hogy meglessem a titkot, pedig nincs benne semmi különleges, friss csalán kell hozzá, az öreg már nem jó. Le lehet azt is szedni, de azt már csak szárítani lehet csajba (teába). Ezt sem magamtól tudom.

A következőkben hallgassanak meg egy részletet, mit ír Diósi Felicia a csángó máléról!

„Manapság egy málé avagy puliszka elkészítése úgy hangzana, végy fél liter vizet, egy kiskanál sóval forrald fel, tégy bele húsz deka kukoricadarát. Öt percig főzd fedő alatt, majd többször megkeverve főzd még tíz percig. A puliszka kérem, kész van. Erre édesanyám, kis korunkba legyintett és azt mondta, városi málé. Hisz Bákóba költözött testvérei, rokonaink, mind így készítették. A csángó málé azonban sokkal különb. Más mámám. A nük málénk az málé. Se nám igeny lágy, se nám árős, mind ámá malam kárák. Sárig, málág s jó…

Kell hozzá egy máléfőző üst. Ez egy olyan üst, amit nálunk a vándor-cigányoktól lehetett megvenni, aminek az alja gömbölyű. És csak málé főzésre használtuk. Ki kell venni két karikát a plitából, bálá rakni az üstescsét vaj három kanna vízvál, e kalán sóval, s mág káll hinteni lisztvál.  A plita az a tűzhely. Nyáron scsöcsikát, azaz kukoricacsutkát, gallyakat, hölöscsugát, a szőlőnek lemetszett részeit égették. Azzal főztek. Télen pedig, amikor fűtésre is szükség volt, akkor a városi fafeldolgózókból elhoztuk a fa törmeléket, a rumeguts és azt égettük. Néha, ha túl gyorsan leégett, tettek hozzá még fát is, amit nyáron hoztunk az erőből. Plita volt a nyári konyhában is és bent a házban is. A házban egyszerre két helységet melegített. A plita kályhája, a mi csángó nyelvünkön szóba volt a neve, össze volt kötve falon át a másik szobával, ahol volt még egy kályha. Így egy helyen tüzeltek. Ott, ahol főztek is. A kiljárba. Ami egyszerre volt konyha, fürdő, étkező és gyermek hálószoba is. Nem is kevés gyereknek. Néha az összesünknek. Mind a tízünknek. Mimi, Adri, Petri, Felicsi, Viri, Ángyi, Mari, Lili, Jáni, Lucsi. Így hívott minket anyám. Gabi nem aludt velünk soha, a szüleimmel aludt. Mindaddig, amíg meghalt. Másfél éves koráig. Ő volt a legfiatalabb. A sírján máig friss virágok vannak.

A plitán három tűzhely volt, egy öt karikás és kétszer két karikás. Annyi karikát vettünk mindig el, amennyire szerettük volna, hogy nagyobb legyen a hő. A máléfőző üstöt, három karikánál tettük be. Fogóval kellet egyenként kiemelni a karikákat és félre rakni. Vigyázni kellet. Mert sütött…”

Most a kozonák (diós kalács) elkészültét fotografáltam végig. De ez már a vályogtéglából nem régiben újonnan rakott nyári konyha tűzterében sült meg, a falunapra érkezett vendégeknek.

Mindezeket miért mondom el, így mezítlábasan? Mert ezek annyira fontos dolgok, azoknak is, akik minden nap benne élnek és nagyon is fontos lenne ezt megmutatni! Nem kell ezt szégyellni, nincs miért! Meg kell ezt mutatni az egész világnak!

A gyerekek, a fiatalok értik, használják az internet adta lehetőségeket. Akik eljönnének ide sok száz vagy akár ezer kilométerekről, azok szeretnék előre látni, tudni, hogy hová érkeznek, mi vár rájuk. De nem találni szinte semmit a moldvai csángóság mindennapjairól, hogy hol találhatóak meg, merre kell jönniük, mi történik a minden­napokban. Csak olyan dolgokat találni, amik valami mást mutatnak, mint a mindennapi dolgokat. Mindenki ki van öltözve, szép népviseletben van, pedig nem így járnak a mindennapokban.

Egy faluban elkezdtünk készíteni egy honlapot, és oda csak azok a dolgok kerülnek fel, amiket ők készítenek, fotóznak, írnak magukról. (www.kulsorekecsin.hu). Példaértékű lett az oldal, sokan nem értik, miért kell, mások meg várják már az újabb és újabb híreket, eseményeket.

Ha ide jön egy külföldi, akkor arra kíváncsi, mit esznek, mit isznak, milyen szokások vannak, látni akar egy táncot, hallani egy éneket. A turisták képesek ezekért az értékekért nagyon sokat utazni, hogy lássák. Nincs mit ezen szégyellni, ezek nagyon fontosak.

Ne hagyják veszni!

Tanítsák meg a gyermekeknek! Lehet, hogy nincs sok pénzük, de olyan értékeik vannak, amelyek sokkal többet érnek, mint a pénz, vagy egy autó, vagy egy ház.  A moldvai csángó magyarság az egész világon figyelemmel kísért nép. Képviselőik voltak már a New York-tól kezdve, Japán nagy színpadain keresztül, számos helyén a világnak. Hívják üket mindenhová. Nincs itt szégyellni való, csak értékek vannak!

Ne hagyják elveszni!