„Azokért élünk, akiket szeretünk,

azokért, akik igaznak tartanak.

A jövőnek élünk, a szépért, s jóért,

amit tehetünk!” (Széchenyi)

Az MNC Magyar Népfőiskolai Collegium (továbbiakban: MNC) Alapszabályában rögzített célja a magyar-magyar kapcsolatok erősítése. A szervezet ezen munkálkodik több, mint húsz éve, sokszor ellenszélben. Akik gátoltak bennünket az elmúlt húsz év során ebben a munkában, azok szószólói a napjainkban zajló diák-megmozdulásoknak, mint például Hiller István is.

Persze, az általa támogatott népfőiskolának nem is lehetett célja a magyar-magyar kapcsolatok erősítése, mert a „23 millió román” Magyarországra jövetelével voltak elfoglalva ezek a politikusok… Nem véletlen ezért, hogy az ő népfőiskolájuk célja a „szocialista ember-típus” kinevelése.

Egy népfőiskolai konferencián 2004-ben, Kóka Rozáliától bővebb ismertetést hallottunk a csángókról. Nagy érdeklődéssel fordultunk hozzá, aki maga is csángónak vallotta magát, s egy magyarfalusi csángó fiú – Bogdán Tibor – keresztanyja is volt egyben.

Kóka Rozália után Bogdán Tibor volt az a személy, aki a csángókról tájékoztatást adott számunkra. Elnökségünk el is határozta, hogy először egy felderítő utat tesz Csángóföldre és feltérképezi azokat a településeket, amelyek jelentőséggel bírnak magyarországi szempontból.

Az MNC tulajdonképpen az Újszászy-Kurzusban a határon túli felnőttképzést végzi, míg a Szabó Zoltán-Kurzusban a hazai, anyaországi felnőttképzést munkálja, a Karácsony Sándor-Kurzus az ifjúságot tartja szem előtt, míg a Ravasz László-Kurzus az egyházi, teológiai ismereteket szándékozik átadni a hallgatóságnak.

Tudtuk, hogy Csángóföld nagy költője Lakatos Demeter volt, aki Szabófalván született és ott is van eltemetve. Összefoglalóan, ezért a csángóföldi felnőttképzési kurzusnak a Lakatos Demeter nevet adtuk.

Felderítő útra 2011-ben indultunk Csángóföldre, mely úton Gondos Béla segített bennünket, akinek Csángóföld tekintetében nagy helyismerete van, vele együtt Bogdán Tibor, Zink Vilmos és e sorok írója képezte az első felderítő csapatot. Jó néhány szakkönyvet és térképet is beszereztünk, hogy minél többet tudjunk a titokzatos Csángóföldről.

Első állomásunk Magyarfalu volt, ahol Tibor édesanyja, Klári néni nagy szeretettel és meleg szobával fogadott bennünket a téli időben. Ő maga is sokat beszélt a csángómagyarokról és Csángóföldről is.

Klári nénitől indultak ki útjaink, először Pusztinára, ahol dr. Nyisztor Tinkával találkoztunk. Tinka nagyon sokat aggódott már akkor is hitének magyar nyelven való megvallásának tiltása miatt, mert Csángóföldön a misét csak románul vagy latinul lehetett mondani. Ezért „titkos” miséket szervezett saját házánál, ahová magyar nyelvű, székely katolikus papokat hívott meg a mise megtartására. Még így is voltak zökkenők, amikor a hatóság előtt bepanaszolták olyanok, akikre nem gondolt. Máskor némelyek meggondolatlanul mutatkoztak olyan helyen, ahol tilos volt magyarnak lenni…

A pusztinai katolikus templomban magunk is meggyőződtünk arról, hogy a plébános szándékosan nem beszél magyarul, holott Pusztinán sok magyar van, akiket az ún. Magyar Házban oktatnak, képeznek. Történt azonban, hogy egyikünk nem éppen kedves megjegyzést tett a plébános személyére magyarul, aki erre rögtön tudott magyarul válaszolni és kikérte mind ezt magának.

Tinkával hosszan elbeszélgettünk, s elhatároztuk, hogy felnőttképzési munkánknak egyik fő állomása lesz Pusztina.

Ugyan ezen alkalommal kerestük fel Klézsén Duma-István Andrást, aki egy alapítványt működtet és igen nagy érdeme van abban, hogy kicsik és nagyok egyaránt szépen beszélnek magyarul. Amikor pedig egy felnőtt elfeledkezett arról, hogy mit tanult Andrásnál és gyermeke is magáévá tette ezeket az ismereteket, András mindjárt megrótta a szülőt, hogy ő hiába tanítja a gyermeket, ha a szülő nem magyarul szól a gyermekéhez, ahogy azt nála, az iskolában tanulja.

Klézséről Csíkfaluba mentünk, ahol a kedves Celestinnel, a Csángó Rádió munkatársával beszélgettünk. Ő egy interjút is készített velünk, amiből többen értesültek az MNC munkájáról.

Felderítő utunk következő állomása Külsőrekecsin volt, ahol Gyurka Valentin fogadott bennünket. A fiatalember kedves családjával előretekintő és reménykedő szolgálatot végez a szép erdőben, a kis patak partján.

Külsőrekecsinből Forrófalvára vezetett az utunk, ahol Antal Vajda János igen szimpatikus családjával találkoztunk. János igen agilis ember, aki sok hátrányt szenvedett el magyarságának megvallása miatt. Sokszor fizikai munkával kereste meg a mindennapi kenyeret.

A csángóföldi tájékozódás után, a Budai Várban tartottunk egy csángó-napot, melynek fővédnöke dr. Tőkéczki László egyetemi tanár volt. Az alkalmon a csángó sorsról, a lehetőségekről és a szükségszerűségekről volt szó, amelyet jól összegzett Iancu Laura csángóföldi (Magyarfalu) költő, aki a Magyar Írószövetség alelnöke is egyben.

Azt tapasztaltuk, hogy sokat tudunk segíteni a csángómagyaroknak mezőgazdasági, egészségügyi, gazdálkodási, életmódbeli, irodalmi és jogi ismeretek átadásával. Ennek megfelelően kértük fel a képzésre az előadókat: a csíkszeredai Pál Lászlót mezőgazdasági, Kalmár Júlia főnővért egészségügyi, Takácsné Árva Katalint pénzügyi, Katona Kittit egészségmegőrző, Gondos Bélát művészettörténeti, Bogdán Tibort faluturizmus, Kelemen Gábort kommunikáció, Takács Juditot informatika, Varga Istvánt csángó énekgyűjtés, Nyisztor Tinkát életmód témakörökben, a jelen sorok írója pedig előadásában az Európai Unió jogrendszerét ismertette.

Első népfőiskolai felnőttképzési utunkon (2012. január 9-15.), éppen az imént elmondottak figyelembevételével, Klézse, Forrófalva és Külsőrekecsin településeket kerestük fel, amiről az első kötetben már írtunk. Elszállásolásunkat Klézsén Duma-István András a Magyar Házban szervezte meg, ahol a reggelit és a vacsorát magunk oldottuk meg, az ebédet pedig családoknál kaptunk. Duma-István András kiválóan és lelkiismeretesen szervezte meg a népfőiskolai foglalkozásokat, ezért igen sok köszönetet mondunk neki, jelen sorainkban is.

Második utunkon, amely 2012. július 9-15 között zajlott, Lábnyikot, Magyarfalut és Pusztinát kerestük fel. Erről részletesen A Népfőiskolai Collegium Csángóföldön II. című kötetünkben számolunk be.

Mind az első, mind a második kötetünk szerkezetileg hasonlít egymáshoz, az előadásokon kívül, az énekek és sok-sok fotó is bepillantást  ad az ottani életvitelről.

A harmadik utunkra 2012. november 26-tól december 1-jéig került sor – Lészped, Somoska, Lujzikalagor és Szabófalva településeken. Ezt a kurzust jelen könyvünkben archiváltuk, s szerkezete eltér a megelőző két kötetétől. Mind ezt azért tettük, mert nagyon fontosnak tartottuk, hogy többnyire Csángóföldön élő kutatók, szakemberek is szóljanak a kedves Olvasóhoz és megismerjék Halász Péter, dr. Nyisztor Tinka, Duma-István András, Antal Vajda János, Benke Pál és Paulina, Szász Csilla gondolatait is, a csángó sorsról.

Mindegyik felnőttképzési program a Lakatos Demeter-Kurzus jegyében zajlott. Terveinknek megfelelően, célunk az volt, hogy a felnőtt korosztályt keressük meg és magyarul adjuk át nekik azokat a fontos információkat, amelyeket az adott időpontban a mezőgazdaságról, az egészségügyről és annak megőrzéséről, a falusi turizmusról, a kommunikációról, a társadalomtudományokról fontosnak tartottunk, hogy ismertek legyenek. Mind e mellett kastélyokról, várakról és templomokról hangzottak el művészettörténeti előadások. Továbbá megismertünk sok-sok csángómagyar nyelvű éneket.

Szándékunk az volt, hogy ne idegen kultúrát vigyünk a csángó­magyarok közé, hanem az ott élőket akartuk erősíteni abban, hogy hitüket és csángómagyarságukat megőrizve, soha ne felejtsék identitásukat, sőt azt tovább adva gyermekeiknek, biztosan tudják láttatni a jövőt.

Az előadások forgószínpad-szerűen történtek, amelyekre a házigazdák szervezték meg a résztvevőket.

Ezen az utunkon örömmel tapasztaltuk azt a változást, ami az oktatás területén biztató az ott élők számára. De ott voltak a gondok is, mert elszomorított bennünket, hogy a legészakibb település – Szabófalva – tanárembere milyen nagy nehézségekkel küzd a terület magyarságának megtartása érdekében, pedig ez az a település, ahonnan Lakatos Demeter csángómagyar költő származott. Ugyanakkor, reménységünk volt abban, hogy az általunk meglátogatott tíz faluból két olyan központi településen is megfordultunk, ahol az apák átadták csángómagyar identitásukat fiaiknak. Így például Duma-István András fia – Dani – maga is több helyen tanít, magyar iskolában. Vagy Antal Vajda János fia – Edvard –, aki Budapesten tanul. Persze, még mindig áldozatot kell hozniuk, oly annyira, hogy a tanteremként használt szobában el tudtuk viselni a téli kabátot is, a fűtés ellenére.

Utunk során is elmentünk új településekre, például Bogdánfalvára és Bukilára. Ezekről a falvakról jelen kötetünkben Gondos Béla ad tájékoztatást. Meglátogattuk a korábbi településeket is, ahol népfőiskolai képzést tartottunk: Forrófalvát, Pusztinát és Magyarfalut.

November 26-án, kora hajnalban indultunk Budapestről, egy személyautóval és egy mikrobusszal, s még ugyan ezen a napon, éjfél előtt érkeztünk Lészpedre, ahol Márton Attila tanár szállásolt el bennünket, három családnál. Lészped volt a kiindulási hely, amikor Somoskára, illetve Lujzikalagorba mentünk, a Lakatos Demeter programmal.

Nagyon nagy élmény volt Márton Attilával, a lészpedi tanárral való találkozásunk. Megtudtuk, hogy kezdetben 6-8 diákkal indult a magyar oktatás, ma pedig 240-en járnak óráira és ebben a munkában két tanítónő is segítségére van. Márton Attila írása is olvasható kötetünkben.

Első Lakatos Demeter-Kurzusunkat november 27-én, Somoskán tartottuk, ahol Benke Pál és Paulina fogadott bennünket, majd egy általuk bérelt házba mentünk, ahol jó meleg volt. 14 órától 18 óráig tartottuk itt a népfőiskolai foglalkozást úgy, hogy az első négy előadó este 6 órára már Lészpedre ment a népfőiskolai kurzusra. A somoskai találkozásról olvashatunk Benke Pál és Paulina írásában, jelen kiadványunkban.

Lészpeden is jól sikerült a felnőttképzési program, melyre mintegy 30-35 személy jött el. Ezt a kiváló szervezésnek köszönhetjük. A fórum befejezése után, Kalmár Júlia főnővér az egészségügyi tanácsokon kívül, cukorszintet és vérnyomást mért, s hasznos tanácsokkal látta el a jelenlevőket. A fórum végén Béres Cseppeket kaptak a jelenlevők itt is. Emellett, sportszereket – mezeket és labdákat, papírárut is adtunk ajándékba a jelenlevőknek.

November 28-án délelőtt Magyarfalun, Klári néninél, Tibor édesanyjánál voltunk és felkerestük a korábbi népfőiskolai alkalmaink résztvevőit.

Elmélyítettük az előző anyagokat és újabb kérdéseket is megválaszoltunk. A figyelem középpontjába mezőgazdasági-kérdéskör került, valamint a vérnyomás és a cukorszint mérés. Délután Forrófalván találkoztunk Antal Vajda Jánossal, aki szomorúan mondta el számunkra, hogy egy versenytárgyaláson volt, ahol a kocsmáros többet tudott fizetni a teremért, ahol János korábban tanított. Neki ezért onnan el kellett hurcolkodni, s most a lakásának egyik szobájában, két csoportban foglalkozik a felnőttekkel és a gyermekekkel egyaránt. Ugyancsak vele történt meg, hogy az idén ősszel, először 41 gyermek jelentkezett a magyar oktatásra, majd a hivatalos személyek a gyermekek szüleinél elérték, hogy ma csupán 11-en járnak a magyar foglalkozásaira. De reménykedik és kéri segítségünket, ami persze az lenne – amire nincs lehetőségünk –, hogy egy termet ott, Forrófalván bérelnénk vagy vásárolnánk számukra.  János nagy örömmel mutatta be munkájának az eredményét a gyermekek szerepeltetésével, majd ezt követően, délután 4 órakor a korábbi népfőiskolai képzés résztvevőivel találkoztunk, akik közül szinte mindenki eljött. Ez a találkozás is biztatást és reménységet sugárzott a forrófalvaiak számára és főleg János felé, hogy azt a munkát, amit végez, segíteni fogják az ottaniak is és Népfőiskolánk is.

János nagy öröme, hogy fia Budapesten, a Márton Áron Szakkollégiumban tanul és gyógytornász szeretne lenni. János fia, Edvard igen sok áldozatot hozott, hogy Budapesten tudjon tanulni és reméljük, hogy olyan szakember lesz belőle a magyar felnőtt-, illetve gyermekképzés területén is, mint amilyen az édesapja. A magam részéről havonként találkozom Edvarddal és biztatom tanulmányai végzésére.

A képzés végén Kalmár Júlia főnővér Béres Cseppeket adott át a jelenlévőknek és tájékoztatta őket arról, hogy hogyan kell azt használni.

November 29-én Pusztinára és Klézsére mentünk. Pusztinán Tinka nagy örömmel tájékoztatott arról, hogy a katolikus templomban – ahol eddig magyar szó nem hangozhatott el – hetenként egy órás magyar nyelvű könyörgést tartanak. Erre az alkalomra bennünket is meghívott és örömmel láttuk és hallottuk a mintegy negyven fő magyar nyelvű könyörgését. Mind erről Tinka jelen könyvünkben bővebben is ír.

Ezen a napon régi barátunkat is, Duma-István Andrást is meglátogattuk, aki jókedvűen beszélt a közelmúltban megtapasztalt, klézsei eredményekről, s arról, hogy fia, Dani milyen nagy lelkesedéssel tanít Klézsén és Pokolpatakon egyaránt.

November 30-án, pénteken kora reggel indultunk Lujzikalagorba Szász Csilláékhoz és innen Szabófalvára Perka Mihály tanár úrhoz. Lujzikalagorban Szász Csilla nagy szeretettel mutatta be a környezetet, az embereket, a gyermekeket, akikkel a magyar nyelv megóvásán szorgoskodik. Nagy készülődésben is voltak egyben, mert az esti órákban egy külön busszal indultak Csíkszeredán keresztül, Magyarországra.

Külön értéke volt ennek a népfőiskolai kurzusnak az a beszélgetés, amelyet a résztvevőkkel folytattunk. Egy tíz év körüli kisfiú, név szerint Solomon Péter Lakatos Demeter versével köszöntött bennünket, amelyet nagy élménnyel hallgattunk.

Csoma Gergely itt is – mint Lészpeden és Somoskán is – hangsúlyozottan hívta fel a figyelmet Lakatos Demeter csángó költőre. Az ismeretterjesztő előadásokat itt is megtartottuk és a Béres Cseppekből, papíráruból és sporteszközökből adtunk ajándékot a jelenlevőknek.

Utolsó állomásunk Csángóföldön Szabófalva volt, ahol Csoma Gergely szervezésében tartottuk meg a felnőttképzést. Nagy élmény volt számunkra, hogy egy fiatal, 18-20 év körüli lány magyar nyelvkönyvet kért tőlünk, hogy minél jobban meg tudjon tanulni magyarul. Át is adtuk számára a Limba Maghiara című, az ENSZ támogatásával készült tankönyvet.

Korlátozott számban ugyan, de ebből a kiadványból mind a tíz faluban sikerült néhány példányt otthagynunk.

Azt kérdezhetné valaki – ahogyan meg is kérdezték –, hogy miért éppen Budapesttől 1000 km távolságra megyünk el, népfőiskolai kurzusunkkal. Népfőiskolánk Elnöksége alapos tájékozódást követően azt tapasztalta, hogy a határon túli magyarság közül a csángómagyarok élnek a legnehezebb helyzetben. Hármunk szállása éppen egy olyan helyen volt Lészpeden, ahol a családfő már nem kapott munkát Németországban és féléves tétlenséget követően, felakasztotta magát. Azt tapasztaltuk, hogy az általunk adott ismeretekre leginkább Csángóföldön van szükség, hiszen a férfi lakosság – aki teheti – Spanyolországban, Németországban vagy Írországban vállal munkát, míg az otthon maradt nők, gyermekek és idősek a mezőgazdaság nem éppen könnyű munkáját végzik, s minden hónapban izgalommal várják a Nyugat-Európából érkező pénzt, amit a családfő külföldön megkeres.

Nagyon fontos tehát, hogy a mezőgazdasági ismeretekkel segíteni tudjuk (fóliázás, vetésforgó, öntözési rendszer stb.) a csángóföldieket, továbbá az egészség megőrzésére, a helyes életmódra, lakáskultúrára is tudjunk javaslatokat tenni.

Az életmódbeli információkra már csak azért is nagy szükségük van, hiszen örömmel írhatjuk le, hogy nem ritka Csángóföldön a hét-nyolc gyermek, egy-egy családban. Meghallgattuk panaszaikat is, például a magyar orvosi küldöttséggel kapcsolatosan, akik két napi tartózkodás után, a higiéniai hiányosságokra hivatkozva, visszajöttek Budapestre. De megsértette az a tangóharmonikás is a meleg szívű csángómagyarokat, aki két-három napra érkezett Csángóföldre, de a  fürdőszoba hiánya miatt azonnal visszafordult Magyarországra.

Elnökségünk, a fentiekhez hasonló okok miatt választotta Csángóföldet, a Lakatos Demeter-Kurzusra.

Elmondhatjuk azonban azt is, hogy e kurzust megelőzően, a Felvidéken (Szepsi központtal), Kárpátalján (Nagydobrony központtal), Erdélyben Marosvásárhely, Hegyközújlak és Nagyvárad központokkal végeztünk és végzünk hasonló munkát, az Újszászy-Kurzus szerint.

A csángóföldi népfőiskolai munkánk értéke, az elmondottakból nyilvánvalóan adódik. Azok az általunk nyújtott mezőgazdasági jellegű információk, azok a faluturizmussal kapcsolatos tájékoztatások, az egészség megőrzésével, valamint a jó fizikai állapot megtartásával, az Európai Unió jogrendszerének megismertetésével adott információk igen sokat jelentettek a csángómagyarok számára – s ez az ismételt kérdésekből is kitűnt. Természetesen, a megkapott Béres Cseppek, papírtermékek, sportszerek, könyvek – mind-mind manifesztált dolgok számukra.

A magyar tankönyveknek már csak azért is nagy jelentősége volt, mert a felnőttképzés speciális jellege abból adódik, hogy magyarul tudnak a csángómagyarok beszélni, de írni és olvasni csak románul. Mint egy 100 darab román nyelvű magyar tankönyvet osztottunk ki számukra. Forrófalván mostani tartózkodásunk során is kértek még 20 darab könyvet, amit sajnos csak részben tudtunk teljesíteni, mivel más helyekre is adnunk kellett belőlük.

A Népfőiskolai Collegium felnőttképzési programban elsőként jelentkezett Csángóföldön, erről a Magyar Demokrata, a Tarsoly, a Magyar Nemzet, a Moldvai Magyarság című újságok számoltak be, továbbá a Duna Televízió, a Kossuth, a Katolikus, a Csángó és a Mária Rádió.

Szeretnénk tovább végezni ezt a munkát 2013-ban is – hiszen csángó barátaink ismét várnak bennünket –, amennyiben ehhez anyagi lehetőségeink lesznek. Mindenesetre, a forrófalvi csángókkal március 15-e körül immáron másodszor fogunk Csákváron és Budapesten találkozni 2013-ban és jó lenne, ha a 2011-es sárospataki népfőiskolai jubileumi ünnepséghez hasonlóan, a balatonszárszói népfőiskolai konferenciahéten is köszönthetnénk csángó barátainkat, amely természetesen további támogatásból áll.

December 1-jén, hajnalban indultunk haza, Budapestre. Gondossal meglátogattuk Alsócsernátonban Haszmann Pál népfőiskoláját, valamint Gelencét, a legtávolabbi székely falut. Utazásunk során igen megbízható gépkocsivezetőnk Zink Vilmos volt, aki otthonosan mozgott a csángó utakon. Ezért érhettünk gyorsan és épségben haza.

Valljuk tehát a csángómagyarokért végzett munkánkban is, amit fent idéztünk Széchenyitől:

„A jövőnek élünk, a szépért, s jóért, amit tehetünk!”