Két társammal korábban érkeztünk a faluba, mint a többiek… Meglátogatjuk Lakatos Demeter sírját. Visszateszem a leszedett magyar színű szalagokat az árva keresztre, elmondunk egy imát. Megkeresem barátaimmal a másfél hónappal korábban megismert férfit, akit a Mihály-napi búcsún fényképeztem le. Hetvenhat évesen remekül táncolt a falu szélén. Mosolygott akkor, örömmel integetett, és a hatalmas körtáncban forgolódott a lenyugvó nap sárga fényénél. Most színes fényképét nézegeti feleségével, örvend és szorgos méhei ajándékával, aranyló mézzel kínál mindhármunkat. Feleségével együtt meghívom a délutáni előadásra…

Házigazdánk – akinél heted magammal alszom majd –, szeretettel fogad. Erős pofacsontozatú, mongolos arcú, ötvenes éveiben járó férfi, és hibátlanul beszéli az éves északi csángó nyelvet. Három öccse már nem tud magyarul, szülei nem merték megtanítani őket. Valentin sziszeg, sebesen beszél, és élénken gesztikulál.

Huszonhat éve ismerkedünk, sosem volt gond barátságunkból. Évente többször felkeresem családját. Két nagybátyja egyetemre jár, a nagyobbik japánul tanul, így beszélek vele, ha találkozunk. Lassan gyülekezik a hallgatóság az előadásra. A falu neves történelemtanára, Perka Mihály is kapott meghívást. Örömmel jön.

A 13000 főnyi, hatalmas lapos falu a XV. század magyar nyelvét konzerválta, és ez a csodálatosan megőrzött nyelv a rettenetes román hatás ellenére még mindig él. 3000 ember használhatja a mindennapokban. Otthon, dugva utcán, konyhában.

1977 nyarán jártam itt először. Sárguló színes felvételeim rögzítették az akkori állapotot; a náddal, kátránnyal fedett alacsony kis házakat, a torokszorító szegénységet. Akkor nem sikerült megbízható családot találni magamnak. Féltek az emberek. A kommunista diktátor beteg víziói, és a milicisták gyötörték életüket.

Most itt ülök a család nagyszobájában társaimmal és az érkezőket várjuk. Fényképész ismerősöm meglepődve nézi a rendezett, tiszta szobát, a városias igénnyel berendezett házat, a szépen csempézett fürdőszobát.

Szinte semmi nem utal a csángó múltba! A falon bekeretezett, szeretettel őrzött régi fényképek a nagymamáról szólnak, és az első jászvásári püspökről – Mihai Roburól – aki csángó népe elárulójaként és a beolvasztó román politika kiszolgálójaként ismeretes. Mosolyog elhízott, szakállas arca a barnálló fényképen.

Jönnek az emberek. Leülnek a székre, magyarul – románul beszélgetnek. Barátom – aki először jár itt –, alig érti csángó beszédüket, oly gyors és idegen számára.

Nézem az arcokat. Széles pofacsontú, kendős asszonyok, vörösre cserzett arcú férfiak, apró, metszett gyermek, ázsiai vonások mindenütt.

Megnyitom az estet. A népfőiskolai programról szólok, annak fontosságáról. Északi csángó nyelven beszélek, itteni fordulatokkal, udvariasan, hogy mindent megértsenek. Elmondom: a magyarországiak segíteni szeretnék őket; kulturális, gazdasági, egészségügyi előadások megtartásával bővítenék ismereteiket. Ingyenes orvosi vizsgálatokkal óvnák egészségüket.

Nézem a szemeket. Mindent értenek, még a magyarul már kínlódva beszélő ötvennégy éves Emil is.

Elmondom, hogy számtalanszor jártam falujukban, és arról is beszélek, hogy erről az ősi nagy településről már csak lemondóan és szomorkodva nyilatkoznak magyarországi kutatók.  Most óriási az öröm, hogy végre itt lehetünk és a dr. Kis Boáz által irányított népfőiskolai előadáson szólhatok hozzájuk.

Húsz évvel ezelőtt kellett volna elkezdeni ezt! Azonnal, a diktátor halála után kellett volna magyar jelenléthez szoktatni Szabófalva népét, és a megrettent, a visszarendeződésre képtelen akkori román hatóságot. Most itt vagyunk. Megkésve, de talán nem végleg lemaradva.

Beszélni kezdek Lakatos Demeterről (1911-1974). Azonnal mosolyognak. Az inas szívós Anton bácsi munkatársa volt a költőnek, egy gyárban dolgoztak és mesélni kezd élményeiről. „Dorsó bogocsász ult!” Nagyon tréfás volt.

Lakatos verseit mondom a falu tájszólásában. Mindent értenek! Nézem az áthevült arcokat, a csillogó szemeket. A szépen hömpölygő csángó szövegben felbukkanó helynevek után bólogatnak. Elmesélem, hogy Budapesten verseskötetei  jelentek meg a híres népköltővé fejlődő szelíd férfinek, akit 1936-ban Dzsida Jenő fedezett fel.

Perka tanár urat kérdezem Lakatos életéről. A félénk, visszahúzódó nyugdíjas tanár örömmel beszél a költőről, Szabófalva történelméről. Mivelünk, magyar utazókkal irodalmi nyelven, a helyiekkel csángó – magyarul érintkezik.

Könyvét mutatja büszkén. Románul írta, románoknak. Ferdítés nélkül írta meg a történelmi igazságot – a csángó magyar származását – 760 oldalon. (RÁDÁCINI Despre maghiarci din Moldova (clangáii) Perca, 2012.) Önerőből adta ki, egyesületi-á alapítványi támogatás nélkül, 200 példányban.

Ez ismerős. Számtalanszor éltem át a munkám iránti közönyt én is. Perka Mihály most mosolyog, szelíd óvatossággal beszél. Dr. Kis Boáz és még ketten azonnal vásárolunk munkájából. A könyv legfontosabb része a különböző könyvtárak mélyéből, ismeretlen helyekről csokorba gyűjtött, az elmerült, ma már románul beszélő faluk valamikori magyar folklóranyaga.

Jugán, Kelgyeszt, Tetcani, Ploszkucény és persze Szabófalva hangja szól kongva a tenger alól. Perka tanár úr és az áldozatos gyűjtők megmentettek valamit a végleges elmerüléstől.

Bogdán Tibor turisztikai, Kalmár Júlia csákvári főnővér egészségügyi előadása után Gondos Béla könyvterjesztő a csíksomlyói Búcsúról tart diavetítéses előadást. A hallgatóságból többen jártak ott és boldogan mosolyognak.

Dr. Kis Boáz, a csángóföldi népfőiskola vezetője bejelenti, hogy Húsvét után visszajövünk és újra meglátogatjuk őket…

Mennek az emberek szép szavakkal eltelve, örömmel viszik ajándékaikat, a Béres-cseppeket. Egy szép fiatal lány – 17 éves lehet – fellelkesülve magyar nyelvkönyvet kér, hogy megtanulhassa ősi nyelvét. Azonnal kap és boldogan távozik Ő is.

A felelősségről gondolkozom: arról a tapintatról és szeretetről, amivel közelednünk kell moldvai testvéreinkhez. Fontos, hogy figyelmüket, érdeklődésüket politikai céljaink önös érdekeink miatt ne veszítsük el, hogy újra és újra visszamehessünk közéjük. Amíg még lehet…

Csángú országba 

Csángú országba be vannak temetve

A legszebb magyar kincsek a világon,

De nincsenek senkitül megkeresve,

Ritka ékszerek, öröksig ágon.

 

Itt az ős apáink primitív hangja

Elmaradt az évszázadok folyamán,

Ippsend mind a napnak örök szent lánja,

Dét szüt szentületol templom tornyán.

 

Üdü járásval el fognak puszulny,

Örök nem szemmy ezend a világand,

A kyncseket nem míg lehet megkapny,

Ha megfizetnéd, minden drága árand.

 

A csángú nép szívibe betemetve

Magyar kíncsek noprul nopra pusztulnak,

Ha nem lesznek sokáig felkereve,

S’ azután magyarok hiába búszulnak.

 

A csángúországba míg lehet kapny,

Amit magyar iradalom nem üszmér,

Azt is a magyar stafirunghaz rakny,

Mert jövű századoknak ez sokat ér.

 

Nem kerestik, mikor az üdüe vult,

És mikor már késű vult, megpróbálták.

Nagy kár! Ha lelkiismeret míg nem szúlt,

Régi magyar kyncseket megutálták.