Halász Péter-Magyarok Moldovában

„A lészpedi erdőn felnőtt egy almafa…”

 

A lészpedi születésű, Mekényesen élt

 Simon Ferenc Józsefné, Ilona néni emlékének!

Lészped a moldvai magyar falvak úgynevezett székelyes csángó csoportjához tartozik. Bákótól (Bacău) mintegy 18 km-re, az Aranyos-Beszterce folyó jobb oldalán található. A falu a Gerlén (Gîrleni) nevű, többségében románok által lakott községhez tartozik. A Bákó felől, vasúttal érkezőnek már messziről feltűnik a falu templomának, ha nem is szép, de jellegzetesen kiemelkedő tornya, melyhez délnyugat felől az 500 méter magas Chicere Mare erdővel borított dombjai szolgáltatnak sötétebb hátteret. Ha kelet feélé tekintünk ki a vonat ablakából, a Beszterce tavakká duzzasztott vizét látjuk, a mögött pedig a folyó terasza alatt sorjázó román falvak – Iteşti, Ciumaşi, Gura Văii – kupolás templomtornyai csillámlanak.

Lészped lakói minden bizonnyal az 1764. évi székelymészárlás és az azt követő székelyüldözés elől Moldvába menekültek leszármazottai. Ők azonban, néhány más falu székely népével együtt továbbra is ott maradtak Moldovában, amikor a madéfalvi veszedelem bujdosóit az 1780-as években Hadik András, a katona és Mártonffy Mór, a pap fölhívta Moldvából és letelepítette Bukovinában. A lábnyikiakkal, a pusztinaiakkal, vagy a frumószaiakkal együtt a lészpediek is a bukovinai székelyek édestestvérei, csak éppen elmaradtak tőlük a menekülés és a bujdosás során.

A település neve valószínűleg román eredetű. Román források is az itt található kőbányákkal, kőomlásokkal hozzák összefüggésbe. Kiss Lajos szerint etimológiája nincs tisztázva, de utal a román lepede (= kőlap, lapos kő) szóra.

Természetesen fölmerül a kérdés, hogy az 1760-as években érkezett székely menekültek Beszterce partjára vetődött családjai vajon teljesen új települést hoztak-e létre, amit aztán Lészpednek neveztek el, vagy pedig korábban is megvolt már ez a helység?  Ez utóbbi lehetőség mellett szól az az adat, miszerint a Beszterce völgyében lévő Lészped első írásos említése tudomásunk szerint 1634-ből való1 Lispezi sau Plepoasa néven, továbbá 1752-ből is kimutatható a település.

Nem tudjuk azonban, hogy ez a két, a madéfalvi veszedelem előttről való említés magyar, vagy román lakosságra vonatkozik? A néphagyomány úgy tudja, hogy Lészped – vagy ahogyan még ejtik: Lécped – első lakója egy néma ember volt, de az nem volt katolikus. Az erdő szélén állt a háza, s előtte volt egy lécpad. innen származna a falu neve. A néma ember háza előtt elfolyó patakot a mai napig Néma patakának, Mutuj patakának nevezik. A lészpedi magyarok – folytatja a szájhagyomány – főleg Gyimesből jöttek, s az első katolikus ember Selyem Józsi lett volna. Később is megvolt a koponyája, a templomban őrizték, s olykor közszemlére tették. Az 1952-ben Lészpedről Magyarországra települt Simon Ferenc Józsefné egyszer nagyon megijedt volt ettől a Selyem Józsitól, mármint a koponyájától.  Az esetet ő maga így mesélte el: „Sejëm Pista koponyája… s én aszt eccër levertem, s úgy mëgëjettem, hoty szinte kirekëdëtt az eszëm. Mikor a temetőt mëgcsinyájják, ëty koponyát kivësznek, akit odatemettek hamarább, legelébb a temetőbe. Annak a koponyáját kivëszik, s azt tëszik a templomba bé. Hogy amikor mongyák a nagy miséket, a feteke miséket a hóttakért, akkor az a feteke gyászkoporsó ki van tével a templomban, s az a koponya ott van a tetejin. S én elmëntem a tëmplomba imátkozni, mër járagattunk a tëmplomba így nappal ës. S az ki volt téve, s amikor én bémëntem, sënki sem volt a tëmplomba, csak én mëntem akkor bé. S én ott imátkozóttam, de örökké nëztem aszt a koponyát, mer az embërnek a fejin így van, s kërësztbe ës, mintha varva lënne. S én aszt addig nësztem s addig, hogy a szëmei hogy vótak, s nësztem, hogy az óra hogy vót, s fëlvëttem a kezembe. De ahogy fëlvëttem a kezembe, én aszt visszaszalasztottam. Akkor az leesëtt, hát akkorát koppant…, s én úgy mëgëjettem… bátran2 fërragattam, vissza oda, s ki a tëmplomból. Jaj, de mëgëjettem!

Úgy monták, hogy amikor az új cintormot3 mëgcsinyájják, aki előbbcör odakerül, hát amikor a fejiről lerohad a hús, akkor kiveszik a s odatëszik a tëmplomba.

Elképzelhető tehát, hogy a madéfalvi vérengzés menekültjei találtak már románokat ezen a helyen, hiszen a falu lakosságának mintegy 10 %-a ma is görögkeleti vallású román. Ennek azonban kevés a valószínűsége, hiszen a falu határának részeit a lészpedi magyarok túlnyomó részben magyarul nevezik4.

Lészped mai magyar lakosságának megérkezését követően a település 1772-ben Lespezile néven fordul elő5, 1844-ben Leszpecznek nevezi Jerney János6, és a következőket írja róla: „I. oszt. falu a’ bákói czin. besztercei fölső okolban, Paskán birtoka, azelőtt Kalugyer’ félegyháza, attól 3 órányira sz. Anna tiszteletére szentelt templommal. 400 kath. lakosi székely eredetű magyarok. Most 1845 óta Bákó fiókja, attól 2 órányira”. Az 1851. és 1855. évi egyházi sematizmusban Lepeti néven szerepel7. A jászvásári püspöki helytartóság 1857-ben készült összeállításában Leszpecz-nek írják a nevét, s ebből a kimutatásból azt is megtudjuk, hogy temploma van és 315 lélek lakja8. Az 1875. évi sematizmusban Lecpedum, az 1901. éviben pedig Lespedi-Gârleniként fordul elő.

Viszonylag részletesen foglalkozik Lészpeddel a XIX-XX. század fordulóján megjelent Románia Nagy Földrajzi Szótára9. „Lespezi Bákó megyei falu, a felsőbesztercei járásban. Itt van a Szeret-völgyi csángók felső határa”10. 228 család lakja, összesen 881 lélek. Ebből 719 magyar (81,6 %), 137 román (15,5 %), 16 cigány (1,8 %), 6 német (0,7 %), 3 görög (0,3 %). A házak száma 215, tehát csaknem minden család önálló házban él. A Szótár megjelenésekor, vagyis a XIX. század végén a falu román temploma éppen épülőfélben volt. Ezzel szemben a magyarok már 1886-ban megépítették katolikus templomukat11, s a pap Bákóból járt ki hozzájuk.

A rend kedvéért meg kell mondanunk, hogy 1886-ban már a második templomukat építették a lészpedi katolikusok. Első temploma 1830-ban épült fából, Szent Anna tiszteletére, majd 1886-ban újat építettek téglából, végül 1974-ben ismét újba fogtak, ez 1990-ben lett kész. A XIX. század elején Kalugarpataka, 1845 után Bákó filiája, 1946-tól önálló plébánia lett. Anyakönyvét 1838 óta vezetik, ezt Ballagi Aladár az 1880-as években végignézte, s egyetlen nem magyar nevet sem találtbenne12.

A Nagy Földrajzi Szótár beszámol a lészpedi állatállomány létszámáról is, ami valószínűleg az 1890. évi állapotot mutatja. Eszerint Lészpeden volt 31 ló, 507 marha, 177 juh, 133 sertés és 40 méhcsalád. Mindez azért érdekes, mert az állatsűrűség, vagyis a különböző állatfajokból az egy családra jutó mennyiség a XIX. század végén általában is érvényes a moldvai csángó településekre. Így jellemző, hogy a lovak száma jóval kevesebb, mint a szarvasmarháké. Ez egyrészt azzal függ össze, hogy Moldvában a katonaságnál nem volt lovasság, legalábbis nem olyan színvonalú és szervezettségű, mint teszem azt a magyar huszárság, aminek alapjait még a franciák is kegyeskedtek tőlünk ellesni. Márpedig tudjuk, hogy a katonaság által fenntartott állami méntelepek, a jó minőségű remonda lovak érdekében nyújtott anyagi és szakmai támogatások mennyire megszabták egy-egy vidék lótenyésztésének színvonalát. Nos, Moldvában mindez hiányzott. Azon kívül a moldvai csángók legtöbbjéből hiányzott az az akár magyarosnak is mondható virtus, amely gyakran az ököriga előbbrevalóságát támogató észérvek elé helyezi a parádésabb lovasfogatok becsületét. A XIX. század végi hagyományos csángó gazdaság igaerejének alapját az ökör, szegényebbeknél a tehén jelentette, ami egyszersmind a tejet, a sokgyermekes csángó családok egyik legfontosabb élelmiszerét is megtermelte. Lovat akkoriban elsősorban a kisföldű, vagy földtelen csángók tartottak, akik részben, vagy egészen fuvarozásból éltek. Ezért látjuk, hogy Lészpeden jó száz esztendeje csak minden 7. Családnak volt lova, viszont egy családra 2,2 szarvasmarha jutott.

Érdemes még szóvátenni, hogy a juhok és a sertések számát nyilván az összeírás (esztendőn belüli) időpontja is megszabja, de elgondolkodtató, hogy átlagosan csak minden második családban volt sertés. Ennek megítéléséhez persze azt is tudni kell, hogy Moldvában nem ismeretes a több mázsásra hízott disznó, aminek füstölt húsa, szalonnája, egyebe szinte „újig” kitart. Ott a kisebb, hagyományosam 8o-90 kilós súlyban vágott disznót a nagy család hamar elfogyasztja, de mire elfogy – szerencsés esetben – már ott röfög az ólban a következő.

Végezetül a méhcsaládok, amiknek száma Lészpeden meghaladja a lovakét. Persze tudnunk kell, hogy ezek nem a ma használatos deszkából összerótt „szisztematik” kaptárok, hanem főként természetes fából kivágott csutakköpűk, melyekből akkor még a méhcsaládok elpusztításával vették ki azt a kevés mézet. De ez a negyven köpű nem néhány méhészé volt, mint manapság, hanem jónéhány családnál volt egy-két köpű.

Az 1907-ben Moldván keresztül csapó parasztfelkelés viharának egyik hulláma a Beszterce völgyén is végigsöpört, amikor – Beke György szavaival – „revolúciját csinált a prenc ellen”. Lészpediek visszaemlékezések szerint a parasztok azért kezdtek zúgolódni, mert a helybéli földbirtokos nem nekik, hanem egy másik birtokosnak akarta bérbe adni birtokát. A lészpediek és a blegyesti románok együtt mentek Himiusba Capri bojárhoz, hogy kérvényt adjanak át. Az fölírta, hogy ki bérelne földet, aztán a katonasággal összeszedette őket, de miután lecsendesedtek az indulatok, hazaengedték őket. Más emlékek szerint ló farkához kötötték az elégedetlenkedők vezetőit, s Bákóig kergették a lovakat. Voltak, akik ágyúkra is emlékeztek, amikkel körülvették Lászpedet.12/a

Egy ilyen kis Beszterce-menti csángó faluban természetesen évtizedeken keresztül nem történnek ilyen nagyhírű, az országos történelemhez is kapcsolódó események, ezért a falu érdeklődése, közvéleménye a „kisebb” eseményekkel, családi és személyi tragédiákkal foglalkozott. Mint például Bilibók János tragikus halálával, akit egyik haragosa lőtt meg. Az esemény viszonylag rövid idő alatt folklorizálódott, ballada keletkezett belőle, ami az áldozat húga, a Magyarországra költözött, s itt a Népművészet Mestere címmel kitüntetett Simon Ferenc Józsefné Fazakas Ilona révén ismert énekké vált.

Az 1930. évi népszámlálás statisztikai jelentése viszonylag megbízható adatokat közöl a moldvai csángómagyarokról, falunk esetében pedig szerencsénk van, a számok szinte pontosak. Lészped, és az akkor még különálló Rácsila magyarságának létszáma eszerint a következőképpen alakult14:

Lészped történelmének említésre méltó esemény volt, amikor 1932-ben fölkereste a falut Domokos Pál Péter. „Éppen Anna napja volt – írja könyvében –, s a faluban búcsú és püspökjárás. Simó Anti Józsihoz szálltam, s mondhatom, hogy a búcsús tapasztalatok szomorúságát csak házigazdám szívessége, valamint feleségének fonográfra is felvett dalai felejtethették.”15

Erre a nevezetes látogatásra a húsz esztendő múlva Magyarországra települt Simon Ferenc Józsefné az 1970-es években a következőképpen emlékezetett:

Szent Anna napja vót nálunk s akkor vót a búcsú nálunk. Nagy búcsúra készültünk, még a püspök es ott vót. Én otthon főztem s egyszer csak hazajött Józsi fijam s azt mondja:

– Édesanyám, vannak itt valami pózáló16 emberek, s kérnek szállást. Aki béereszti, hát lepózálják az életjiket17.

– Mondom: halgass te gyermek! Mennyi cigány jár az úton, mind béfogadjuk? 

Mert annyi járt akkor nálunk búcsú napján, hogy az egyik jön, a másik meen, nem tőllik szabadulni. És még hejzánk jöttek a rókonság, az idegenség, más falukból, lókocsikval. S mondom:

– Látod, milyen keskeny ez az udvar? Ha két-három kocsi béjő ide, még nem es tud megfordulni! Hát még a cigányokat es idehozod?

– Anyám – aszongya –, ezek nem cigányok, meglássa kend, hogy milyen emberek! Fogaggyuk bé!

Aszongya nekem az emberem:

– Haggy békét te neki, hojza ide!

– Na akkor – mondom – ereggy! Ha apád es mondgya, ereggy.

Józsi el es ment, s egyszer hát hojza. A kocsicska béborítva gyékényvel, hogy az eső ne verje őköt. Akkor ők imá kiszálltak vót a kocsiból, Domokos Pál Péter fogta a gyeplőjét a lónak, s vezette. Kicsi lovacska béfogva… No, béjöttek a kapun, köszöntek, hogy hínak, megkérdezték az uramat es, engemet es, aztán mondom:

– Telepedjenek le, űjenek le!

Leültek oda a tőtésre. Mondom:

– Jöjjenek bé, s terítek asztalt.

Asztalt tettem, ettek, s akkor megkért engemet s az emberemet, hogy keressünk nekik estére valami lejányokat, hogy énekeljenek nekik. Ő másodmagával vót, egy társával. Hát, kérdi az uram, hogy mejen lejányokat kerejsünk?

De én úgy felforrtam magamban! Miféle emberek lehetnek ezek, hogy ide lejányokat kérnek az én életembe, hogy azok énekeljenek? Hát én erőst felforrtam! Akkor azt mondja az én emberem:

– Van itt egy leján, Kató Marika, jól tud énekelni.

Na jól van, de én magamban haragudtam. Eccercsak béjött két mozsikás. Elkezdték ottagyan húzni – látták, hogy urak –, mozsikálni a keserveseket. Én nem szerettem, hogy melyent énekelnek. Haragomba mondom nekik:

– Ne ezt énekeljétek!

– Hát melyiket?

Elkezdtem:

– Nem zereg a falevele, ha ja szél nem fújja. Jártál hejzám kisangyalom, az Isten is tudja…

Szép nótával, nem úgy, mint most. Akkor bátran belényúlt a zsebibe Domokos Pál Péter, s kiveszen nem tudom mennyi lejt, s odaadja a cigányoknak:

– Tessék, szaladjatok.

Elmentek a cigányok, s mi ott maradtunk. Azt mondja az emberemnek:

– Józsi bácsi! Ha maga megengedi, s néni Ilana akar, akkor nekünk nem kellenek lejányok ide. Énekel néni Ilana nekünk.

Akkor szépecskén az asztalt eltakarítottuk, az ételt elraktam, elláttam a dógomat.

– Eredj László – aszondja, nem tom hogy hítták a társát –, hozd bé, ami a kocsiba van!

Mikor az béhozta s én megláttam, hogy micsoda szerszámokat hozott oda bé, én es, s az emberem es, megejedtünk. Én addig olyant sohase láttam, sohase halltam. Szépecskén odatették az asztalra, én leültem oda, s kezdtem énekelni:

Nem zereg a falevele, ha a szél nem fújja.

Jártál hejzám kisangyalom, az Isten is tudja.

Titkos a szerelem, félek az édesanyádtól,

Azt hallottam nyári babám, válunk el egymástól.

Nem válunk el babám, azt csak a falu szája mondja,

Felfogadtam Isten előtt, el nem es hagylak soha.

Ezt énekeltem leghamarább Domokos Pál Péternek. Mikor elénekeltem, akkor tette a tűt vissza a gépbe, hallgassam meg, hogy én hogyan énekelek. Osztá én egész nap énekeltem neki, estig.18

Domokos Pál Péter és Lészped kapcsolatának azonban ezzel nincs vége. Nemcsak azért, mert a Lészpeden gyűjtött népdalokból 15 belekerült a 96 csángómagyar népdalt tartalmazó Rezedába19; nemcsak azért, mert az általa gyűjtött, „A lészpedi erdőn felnőtt egy almafa…” kezdetű népdal dallamára énekelték a jobb sorsra érdemes Nékosz indulóját; és nemcsak azért mert Domokos Pál Péter gyakran és sokat emlegette Lészpedet; de leginkább talán azért, mert a lészpediek még Péter bácsi halála után is emlékeztek és számon tartották Őt. Mégpedig nem is akárhogyan: mint Magyarország királyát, aki a falu szájhagyománya szerint – az 1930-as években, álruhában járta Moldvát, hogy megismerje a csángó nép gondját-baját. Ennél szebb jutalmat aligha kaphat néprajzkutató a „témájául” választott népcsoporttól.

Lészped magyar lakosságának székely eredetére számos jel utal. Az 1930-as években Domokos Pál Péter megfigyelte, hogy „a lécpedi asszonyok fején is a jellegzetes főkötő látható. Olyanszerű, mint a lábnikiaké, csak annál sokkal díszesebb és jóval nehezebb: átlagos súlyuk fél kiló. Valószínűleg ezek a lécpedi magyarok a lábnikiakkal együtt Csíkból, a madéfalvi veszedelem idején kimenekült székelyek utódai, akik szokásaikban, étkezésükben a környezethez alakultak, csupán egy-egy jel, mint az asszonyok csepesze, főkötője emlékeztet származásukra. Beszédjük nem sz-es és š-es. Simó Ferenc Józsi beszéli, hogy őket az odavaló kalugári csángómagyarok székelyeknek hívják, a lécpediek a kalugáriakat csángóknak.”20 Hasonlóképpen Lükő Gábor is megemlíti, hogy Lészpeden a női ing szabása eltér más moldvai falvakétól és „székely típus”-nak nevezik21.

Valószínűleg Domokos Pál Péter lészpedi látogatásának is köszönhető, hogy az 1940-es évek elején, amikor a bukovinai székelyeket sikerült hazahozni az országba és ezzel összefüggésben a moldvai magyarok közül is mind többen igyekeztek, kihasználni a hazatérés lehetőségét, Lészpedről is felkerekedett 14 család. Részben Bácskán keresztül a bukovinaiakkal, részben pedig egyenesen a Baranya megyei Mekényesre kerültek. Itt többen is megkapták a Népművészet Mestere címet.

1947. XII. 21-én 170 gyermekkel és 3 tanítóval a román mellett megnyílt a magyar iskola. 1951-ben 4 osztállyal magyar iskola működött 4 tanítóval, magyar nyelvű óvoda is volt: 1 óvónővel és 25 gyermekkel22. A lészpedieknek abban a szerencsében volt részük, hogy Minuc Ioan (1947) és Gyergyina János (1951) személyében olyan papjuk is volt, aki a nép kérésére olykor magyarul is prédikált. Szerencséjüknek tekinthették továbbá, hogy több éven át náluk tanított Kallós Zoltán, Lészpeden ugyanis egész Moldvában a legtovább (1949 – 1959) működött a magyar iskola. Kallós ebben az időszakban gyűjtötte össze a lészpedi énekes népzenei anyaga túlnyomó részét.

Gyergyina pátert azonban hamarosan internálták, az 1950-es évek végén a magyar iskolát is megszűntették, Kallós Zoltán pedig bebörtönözték. Ezt követően Lészped magyarságának az élete semmiben sem különbözött más moldvai csángó falvakétól. 1990 után azonban történt egy s más Lészpeden. A magyar nyelv oktatását és az anyanyelvű vallásgyakorlatot ugyan a „fordulatot” követően sem engedélyezték, de akadt a faluban két bátor és népéért felelőséget érző ember, akik – ha már a hivatásos pedagógusokban nem volt tisztesség – a maguk autodidakta módszerével, afféle vasárnapi iskola módján elkezdték írni és olvasni tanítani az erre vállalkozó lészpedi gyermekeket. Az állam és az egyház természetesen itt és most sem tagadta meg nacionalista voltát, zaklatni kezdték őket, de az erőszakszervezet már nem működött tökéletesen. Ha nagy nehézségek árán is, jó ideig folytatták ezt a munkát, s ilymódon felkészíthették a fiatalokat arra, hogy magyarországi, vagy erdélyi iskolákban anyanyelvükön tanulhassanak. Lészped magyarsága csak hálával gondolhat Fehér Kati és Fazakas József tevékenységére. Jórészt az ő munkájuk eredményeként 1990 után több fiatal került Lészpedről erdélyi és magyarországi közép- és főiskolákra.

A magyar nyelv kényszerűségből szinte rejtve történő oktatásán kívül, a hagyományos magyar kultúra elemeinek megőrzésére és ápolására is történtek próbálkozások. Zöld János vezetésével összeállt néhány fiatal, akik lakodalmast, urálást, guzsalyast vittek „színpadra” néhány erdélyi és magyarországi folklór-rendezvényen. Támogatás és intézményi háttér hiánya miatt azonban ezek a kezdeményezések – legalábbis egyelőre – elhervadtak. Ugyancsak kiszáradt az a nagyszerű kezdeményezés, amelynek eredményeként az 1990-es évek elején testvértelepülési kapcsolat jött létre Lészped és Egyházaskozár között. Az ilyen kapcsolatokat ugyanis mindig egy-két lelkes, közösségéért élő ember tartja életben, vagy éppen virágoztatja. Reméljük, hogy Lészpeden most vannak felnövőben az ilyen emberek!

   1Rosetti, Radu: Despre clesele agricole în Moldova. Rivista Noua, 1889. 189-191. old.

   2határozottan

   3temetőt

   4Halász Péter: Lészped helynevei. Magyar Névtani Dolgozatok 26. ELTE Bp. 1983.

   5Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Bp. 2001. 138. old.

   6Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett II. Pest, 1851. 192. old.

   7Domokos Pál Péter:  2001. 138. old.

   8Idézi Kovács Ferenc: Úti-napló. Marosvásárhely, 1868. 49. old.

   9Lahovari, G. I.: Marele Dicţionar al Romîniei IV. Bucureşti 1901. 157. old.

   10„Aci se află limita superioară a Ciangîilor de pe şesul Siretuluĭ.” Ugyanott.

   11„Unguriĭ aŭ zidit în 1886 o biserică catolică…”

   12Ballagi Aladár: A magyarság Moldvában. Földrajzi Közlemények 1888. 22. old.

   13Përesztova patakja: patak és körülötte vizes hely a Gellén felé eső határban, Lészpedtől DK-re.

   14Domokos Pál Péter:  2001. 156. old.

   15Ugyanott 196. old.

   16fényképező

   17udvar és ház

   18Kóka Rozália: Domokos Pál Péter nyolcvanesztendős. Honismeret, 1981. 3. sz, 18-20. old.

   19Domokos Pál Péter: Rezeda. Bp. 1953.

   20Domokos Pál Péter: 2001. 201. old.

   21Lükő Gábor: A moldvai csángók. Bp. 1936. 108. old.

   22Vincze GáborLujzikalagor

 

Kalugarpataka, Călugăra, Călugăra-Mare, Luizi Călugăra, Kalagor (Luizi Călugăra, Bacău m., Moldva, Ro.) Község, plébánia Bákótól Ny-ra, a Bahna patak völgyében. A település első írásos említése föltehetően a 15. sz. elejéről való, akkor Al. cel Bun vajda „Giurgiu Ungureanu”-nak adományozta Ungureni falut. A település lakói rezesek (szabadparasztok) voltak, valószínűleg katolikus magyarok, mert a 16. sz. 2. felében a török hadak pusztításai elől a bákói magyarok is ide húzódtak. A 18. sz.-ban már Kalugarként említik a források, 1743: „Kalugor Pataka”, ez időben korábbi magyar lakóihoz erdélyi menekültek csatlakoztak. „Lakói részben régtől ottlakók, részben a székelységből oda nem rég futamodtak”(Zöld). Nyelvjárása ezért észrevehetően különbözik a déli-csángó nyelvjárástól (Csűry). Az egyházi liturgia nyelve a 18-19. sz.-ban magyar és oláh, 1915-ben már sikertelenül kérik a magyar igehirdetést. 1844-ben magyar iskolája volt. 1930: a lakosság 87 %-a vallja magát magyar anyanyelvűnek, 9 % magyar nemzetiségűnek. 1949—1955: magyar tannyelvű óvoda, hétosztályos iskola; 1954—1955: internátus. A román tannyelvű tagozaton tantárgyként tanították a magyart. 1992: lakossága 90 %-a ismeri a m. nyelvet.(Tánczos) – Rk. lakossága: 1744: 500; 1776: 290; 1800: 2347; 1842: 1507; 1842: 1878 (1802 m., 76 r.); 1930: 4548; 1992: 5198 r.k., 76 g. kel., 3 egyéb vall., össz. 5277; 1998: 6041. – Tp-t először 1741-ben említik, búcsúja Szűz Mária születése napján, fából készült, szalmafödelű, mellette harangláb. 1843-ban új tp. épült a régi romjain, ugyancsak fából, Szt. Andrásra szentelve. 1864-ben tégla és kő tp. készült (Szt. András). 1928: kezdték építeni a ma álló tp-ot, 1942-ben fejezték be, s a Szt. Kereszt felmagasztalásának tiszteletére szentelték. Akkor ez volt Moldva legnagyobb rom. kat. temploma: 55×25 m, 54 m magas. Tornyában 4 harang, 2 magyar feliratú: „AZ ÉLŐKET FELHÍVOM AZ HOLTAKOT ELSIRATOM LUZI KALUGERBEN KOZAK ANDRÁS 1882” és „ISTEN DICSŐSÉGJRE LEGELEN 1903 ÖNTÖTTE AGÁL GRIMEX” A falu fölötti dombon lévő kápolna 1698-ban épült volna. A 18-19. sz.-ban pünkösdi búcsújáró helyként említik. – A 17. sz.-ban Bákó filiája. 1738: már plébánia; 1781: filiái: Barát, Alsó-Marsinén, Fund Fontinel, Blegyest, Kömpén, Tázló, Furmosa, Szalonc, János-völgye, Ungurén, Plubok, Bákó. – Plébánosai:  18. sz. közepe: Oian Frontali, Gabrielle Mazziotti, Carol Gatinara, 1807: Iosif Berardi, 1814: Brocani (megtanult m.-ul), 1838: Magrina Ferenc, 1840: Antonius Accardo, 1851: Antonius Catalano, 1863: Filusztek Mihály, 1868: Carbonelli Vincenzo, 1923: Iosif Petru Pal, 1996: Maximilian Pal, 1999: Eugen Blăjuţ– 1924/25: kezdett működni a felsőfokú ferences szeminárium, 1932: ide költözött àHalasfalváról (Hălăuceşti) a filozófiai és teológiai kurzus is, s itt volt 1948-ig. 1923—1948-ig román nyelvű kántoriskola is működött itt. (H. P.)

Zöld 1783: 420. — Gegő 1838: 46. – Jerney 1851: 183. – Lahovari II. 1900: 272. — Domokos 1987. 587. — Gabor 1995: 165.

Somoska

Somoska, Szamoska, Zamosca (Somuşca, Bacău m., Moldva, Ro.) Klézse község faluja, plébánia Bákótól D-re, a Szeret jobb oldalán. Neve a somos, ’sombokorral benőtt hely’ kicsinyítő képzős változata. – Lakói székelyes csángók, a 18. sz. 2. felében, a madéfalvi veszedelemkor menekültek ide. A szakirodalom azon moldvai falvak egyikének tartja, melyek leginkább őrzik archaikus, magyar jellegüket. Néprajzi szempontból a jobban ismert csángó falvak közé tartozik. – 1949-ben a falu magyar tannyelvű iskolát épített, 1951-ben 3 tanerővel 136 diák tanult. 2002-től alternatív módon oktatják a magyar nyelvet. – Itt született Demse Márton (1943–) csángó költő. – Lakossága: 1902: 788, 1912: 917, 1930: 907, 1992: 1666 (magyar nyelvet ismerő 1650). – Vallás: r.k.: 1842: 436, 1857: 543, 1930: 898, 1992: 1659 rk., 7 g. kel.; 2005: 1789. Gyülekezete a 18. sz. végén à Forrófalva, a 19. sz. elejétől à Klézse filiája, 1969-től önálló plébánia. Első temploma 1902-ben épült Szent. Luca tiszteletére, az újabbat 1990-ben kezdték, 2006-ban fejezték be. 1969 – 1980: itt szolgált à Gergyina János plébános. (H. P.)

Domokos 2001:143. — Hegyeli 1999:83.

 

„Szabófalva büszkén áll”

 

„A madjar nyelv már vesz el. Mi öregek vadjunk még, beszélünk madjarul, de az éfijúság, ezek a tinerek, ezek nem. A zién lejányom még beszél, de a ziszkólába sak olául tanult, nem madjarul. De tud madjarul jól. Az onkáim isz tudnak madjarul, de nem ura fórdjiccák vissza.” (Erdős Szászka Péter, 1990.)

Szabófalva az úgynevezett északi csángó települések közül a legrégebbi, a legnagyobb és a legtöbbet emlegetettek közé tartozik. Talán azért, mert róla szólnak viszonylag a leggazdagabban a források.

De miért szólnak a leggazdagabban?

Alighanem azért, mert innen került ki Csángóföld falvai közül a legtöbb neves ember. A híresek, mint az 1857-ben, a román fejede­lemség egyesülését  megelőző ideiglenes országgyűlésbe választott Rab János bíró (aki azonban mégsem lehetett képviselő, mivel „katolikus” volt); azután a XIX. század végén Rab Mihály bíró, aki a nyelvtudós Rubinyi Mózessel levelezett és megjárta Budapesten a millenniumi kiállítást és képe megjelent a Vasárnapi Újságban; Lakatos Demeter népköltő; Erdős Szászka Péter, a falu helytörténésze; vagy a Márton Áron Emlékéremmel kitüntetett tanárházaspár: Perka Mihály és Perka Margit.  Továbbá itt vannak a hírhedtek, mint a két világháború közti jászvásári püspök, a magát Mihai Robunak nevező Rab Mihály, aki az 1930-as években azt nyilatkozta egy erdélyi újságírónak, hogy legszívesebben bicskával eresztené ki ereiből a magyar vért; vagy népe megtagadásában méltó utódja, a jelenlegi bukaresti érsek, aki nevét Ion Robu-nak írja; továbbá a boldogtalan emlékű Dumitru Martinas, akinek dilettáns fércművére alapozza mai asszimilációs politikáját a jászvásári klérus. De hírét és nevét legalább ilyen mértékben köszönheti Szabófalva az anyanyelvét több, mint fél évezrede megőrző csángó népének, akik már az 1671-ben úgy írtak magukról idegen papjaikra panaszkodván, hogy amit azok művelnek „melj minden embereknek, de mü nekünk magiaroknak legh inkab nagi botrankozasunkra vagion…”.1 Már akkor azon fogadkoztak, hogy ha nem kapnak tisztességes, anyanyelvükön prédikáló papot, akkor „…inkab megh czelekedjük azt, hogij az olahok scizmaiara allunk…”2 – vagyis az ortodox hitre térnek. S noha a szabófalvi hívek az óta sem kaptak magyar papot, mégis megmaradtak a római katolikus vallásban, igaz, hogy anyanyelvüket jelentős részben elvesztették.

Az ellentétes erők összecsapásának, a jó és a rossz megütközésének színhelye tehát ez a nagy csángómagyar település. Aligha túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a csángó vidéken talán itt, Szabófalván volt a legerőteljesebb a román sovinizmus és a szolgálatába szegődött katolikus papság támadása a magyar nyelv és a magyar identitás ellen, de egyszersmind itt állt ellen a legnagyobb mértékben a csángó lakosság a románosító törekvéseknek. Egy 1868-ból való híradás szerint: „Régóta olasz papok dolgoznak itt, amit a kántorok meg tudtak menteni, az van a magyarságból épen.”3 Tehát két erő: a megtartó és a pusztító szándék nagyon is egyenlőtlen küzdelmének eredménye az az állapot, amiben Szabófalva csángó lakossága éli mai életét. Jellemző erre felemás identitásuk: többségük magyarnak már nem tartja magát, de románnak – vagy ahogyan ők mondják: oláhnak – sem, hiszen azok az ortodoxok. Lakatos Demeter csángó költő verseinek túlnyomó többségét anyanyelvén, magyarul írta, de jórészt román helyesírással és ortográfiával, hiszen nem járhatott magyar iskolába, nem tanulhatott meg magyarul írni és olvasni. A halottól a templomban románul tartott gyászmisén búcsúznak, de a temetőig tartó úton a halottaskocsi mögött haladó rokonok magyarul siratják az elhunytat.

Szabófalván az idők múltával úgy zsugorodnak a magyarságra utaló jelek és emlékek, mint ahogyan a fák ágai vékonyodnak a törzshöz képest. Minél mélyebbre hatolunk az idők rétegeiben, annál több, annál gazdagabb emlékeit találjuk az egykor teljes magyar életnek

Szabófalva Románvásártól (Roman) ÉNy-i irányban mintegy 10 km-km-re, a Szeret és a Moldva folyó összefolyása közti területen található. Első írásos említése 1453-ból való. Nevét – a helyi szájhagyomány szerint – első lakosáról, egy Szabó nevezetű emberről kapta. Román neve (Săbăoani) a magyarral párhuzamos román helynévadás terméke. Lakatos Demeter (1911 – 1974), a nehéz életű csángó népköltő, aki csak román iskolába járhatott, következőképpen szedte versbe faluja „névadójának” szájhagyományban élő emlékét:

Lakatos Demeter

Szabú János

  

Szabú Jánasnak a hírit, törtínelem nem üsmérii,

Remílem, hogy minden magyar, hogy megtudja ky elérii.

Nem vult császár, nem vult király, – magyar ember, egy darabbul,

Reszketett a füld, hul lípett, úgy hallottam a vínektül.

 

Vult a csángúk vezetűje, a szíp Moldova tájaind,

Sarkantyús szarut jű viselt télbe-nyárba lábaind.

Felcsavart nogy bajuszakval, feér luánd mindig járt,

Ű vult a csángúk kapitánya, Szabú János, míg meghalt.

 

Kereszteskônél a lűtűnd zelsű csoport letelepült,

Fele hegyend, fele banyhánd, – a rígi falunk ott feküdt.

Szabú János hegyre hozta, szip szík helyre, zerdű melly,

Hul ípített egy szíp falut, tudja, ky járt erre fely.

Legnagyobb és legszebb falu, melyik a nevit viseli

Szabú János emlíkire, de-o krónika nem említi.

El kell jôjjön az az üdü, ilyen embert megdicsírny,

És az élet nogy könvibe arany betűkvel beírny.

        

Egyelűre a my falunk a nevét büszkénd visely,

Szabúfalva – minden buba száz évek után nevezi.

S’ annak fog maradny mindig, akármy a világand lesz,

A Szabú Jánasnak a neve a csángúk szívibül nem vesz.

 

Ötszáz esztendű nem játík, mük megűreztük a nevit,

Nevivel bennünk maradt muii napig a magyar hit.

Zavaras századak folyomán „Szabúfalva” büszkénd áll,

Itt a Moldova szívibend, mind gyönyörű virágszál.4

Első telepesei valószínűleg a XIV. században érkeztek a Nagy-Szamos völgyéből és az erdélyi Mezőség más vidékeiről, a helység névadásának módja is XIII-XIV. századi gyakorlatra utal. Újabb betelepülés történt a XV. század végén, amikoron Erdélyből Báthori Istvánnal elégedetlen kivándorlók érkeztek. 1597-ben „nagy kőtemploma” volt, Szűz Mária mennybemenetelének tiszteletére szentelve, és öt filia tartozott hozzá. A templomot a hagyomány szerint Losonczi Margit, föltehetően Jó Sándor (Alexandru cel Bun) moldvai fejedelem katolikus felesége építtette. Ha ez igaz, akkor keletkezése a XV. század elejére tehető. 1599-ben már meglehetősen rossz állapotban volt, a teteje erősen megrongálódott, ezért az akkori vajda (Movila Jeremiás) elrendelte a megjavíttatását. Szabófalván ez időben nem volt pap, a románvásári plébános járt ki néha misézni. 1606-ban még mindig nem volt papjuk, csak 1636-ból van hírünk, hogy pap került Szabófalvára, és ő látja el a románvásári katolikus híveket is.

Feltehetően a XVII. század folyamán költözhettek át Szabófalvára a közeli Berendfalva lakói is, egykori templomuk helyét ma Szabófalva Miszécke nevű határrésze őrzi. Az eseményt a falu szájhagyománya úgy tartja emlékezetben, hogy így keletkezett volna Szabófalva. Ez mindenesetre nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy a XVI. század végén a település esetleg elpusztult volna, vagy legalábbis lakossága oly mértékben meggyérült (elmenekült), hogy a berengyestiek átköltözése akár újjátelepülésnek is tekinthető.

A rendelkezésre álló forrásokban két változat szerepel Berendfalva lakóinak elköltözésének okairól. Az egyik szerint azért költöztek arrább, mert 1717-ben Mihail Racoviţă uralkodó „tartozása fejében hozzájárult, hogy a tatárok felprédálják a Szeret és a Kárpátok közé eső területet”, s előlük menekültek volna a berendfalviak Szabófalvára.5 A másik verzió szerint a XVIII. században járvány miatt menekült volna el a lakosság a régi településről.6 A kétféle forrásban mindössze az a közös, hogy az átköltözés a XVIII. században történt. Ám ha meggondoljuk, hogy a hadak pusztításait járványok szokták követni, elképzelhető, hogy Berendfalva lakói a derék moldvai fejedelem által saját alattvalóira engedett tatár hordák pusztításai és a nyomukban járó járvány miatt költöztek az utaktól távolabb – mintegy 2-3 km-re – eső mai Szabófalva helyére, ahol a rengeteg erdőben védettebbek voltak, mint a Szeret terasza alatti lejtőn.

Erdős Szászka Péter (1918 – 1995), Szabófalva „amatőr” helytörténésze, következőképpen mesélt Berendfalva egykori templomáról. „Aszt a templomot vajda Szándarnak a kettüdik feleszége, jén udj holtam… Margaréta Muszeta, mintszak katolikusz vuolt, az építette. A zutā az elpusztult… írja a kereszten… ezerhaccáznyulcvannyulcba. Akor kijöt a zelső ember ide, sánt it helyet, házat. Az első ház vult edj szabóé, ke asztán jöttek a feluba rendre. Vákták a zerdőt, sz fokták a heljeket. Sze annak a miszének a patronnya Szüzmarija vuolt. Sz a zemberek jöttek ide, a misze otmaradat, sze jártak oda. Miszecke ot van, hul vuolt Berengyist, honnan mindenki elhuzakadat, de ot maradot a misze. Vuolt it edj nadj tolvoj, sz fészkelődöt oda a zelhagyot miszébe, sz azért le kellet rontszák, mert ő horta oda mit lopot. Ot djütöte. A miszénél lévő utolszó házak ezernyótszázötvenbe, hatvanba elvesztek, sz a misze maradat magára. Sántak oda háram keresztet. Moszt az a helj szántófjöld. Írja azokon a kereszteken, hodj it vuolt Szabofala, meljiket eliégetek a tatárok, az ezerhaccázkilentszvenhatba. A zutā ezerkilentszázhetvennégybe a zedjik fakeresztet kiütték a traktorok, épen melliken vuolt a zirász. A zutā tettek vaszkeresztet.

Az egykori Berendfalva templomának helyét tehát évszázadokon át megőrizte a szabófalvi nép emlékezete, keresztet is állítottak a valamikori falu helyére. A templom – vagyis a miszécke – romját az 1980-as évek második felében a románvásári múzeum munkatársai kiásták és megállapították, hogy a templom 18 m hosszú és 7,5 m széles volt. A temető körül 836 sírt tártak föl, köztük egy „magas rangú” papi személyét is. A sírokban talált csontokat 1993. november 15-án egyházi szertartás mellett újratemették. A témával foglalkozó román történészek – széleskörű egyházi segédlettel, de csak az Isten tudja milyen alapon – úgy vélekedtek, hogy a templomromok, valamint a talált csontok a csángók román voltát igazolják.7

Ezek után eltűnődhetünk, miként lehet az, hogy Szabófalván az élők magyarok, a halottaik pedig románok?!

­­­­Az 1606. május 12-én kelt oklevél szerint Movila Jeremiás fejedelem a seculi görögkeleti kolostornak ajándékozta a falut. Szabófalva a XVII. század derekán népes és jelentős település volt, 1635-ből való adat szerint nyolcvan, magyarok által lakott ház található itt, egyháza plébánia, maga a település valószínűleg városi rangot kapott. Bandinus érsek 1646-ban 300 lélekről ír, továbbá arról, hogy ismét pap nélkül él Szabófalva magyar népe. Csak 1658-ban került oda Bernardino Valentini. Nem sokáig maradt, mert a szabófalviak hamarosan ismét paphiányról panaszkodtak a Vatikánba írt levelekben. Moldvát ugyanis 1622-ben a Szentszék missziós területté nyilvánította, a Vatikánból küldtek – vagy legtöbbször nem küldtek – olasz, esetleg lengyel „misszionáriusokat”. Ám ha küldött is Róma valakit, abban sem volt sok köszönet.

Giovanni Battista del Monti Rómába írt jelentésében Moldva öt legfontosabb és legnépesebb városa között említi Szabófalvát, ami valószínűleg úgy értendő, hogy a katolikus népességű települések között. Lakói mégis elhagyatottak és elkeseredettek, mert a Vatikán által küldött misszionáriusok „nem ugi viselik magokat az mint az Regula kevanna, hanem reszegesek, azzonember utan jarok, azokkal  conversalkodnak, rut fertelmes elótet viselnek…, nem vehetünk teölleök semmi lelkünk idvöszegire valo giümeölczöt…”8

Időközben egyre inkább tönkrement a szabófalvi templom. 1661-ből való feljegyzés szerint „rogyadozik”, 1670-ben „omladozik”. A lakosság egyre többet szenvedett, hol a paptalanságtól, hol pedig a „lelek veszteő es karhoztato” idegen papoktól. Még aztán az 1670-es években újabb veszedelem érte a települést: tatár hadak törtek rá, házaikat felégették, lakosait leölték. Aki életben maradt, az elmenekült Erdélybe és Lengyelországba. 1682-ban már lakatlan helyként említik, temploma összedőlt, felszerelése elveszett. Később a lakosok egy része visszatelepült, legalábbis egy 1692-ből való jelentés szerint az egykori 600 lakosból már 45 visszajött. A templomot, úgy ahogy ismét felépítették, de felszerelése még 1697-ben sem volt.

Ezután csaknem négy évtizedig nincs hírünk Szabófalváról. 1738-ban azonban ismét plébániaként működik, 1761-ben pedig már új temploma is van, Szent Mihály arkangyal nevére szentelve a „misszió egyik legjobb temploma”. Tornya azonban nincs, a harangot különálló harangtoronyban helyezték el. A falu még a XVIII. század végén is a seculi kolostor tulajdona volt, egy 1780-ból való feljegyzés megemlíti, hogy az „országgyűlés” is foglalkozott a szabófalviaknak a kolostor adószedői ellen beadott panaszával.

1831. április 24-én nevezetes eseményre került sor Moldvában, amiben szomorú szerep jutott Szabófalva és néhány környékbeli csángómagyar település lakosságának. A történet jól mutatja, hogy a XIX. század elején a magyar nyelvüket már jórészt elvesztett katolikus csángók mennyire nem érezték magukat románnak, de hivatalos román részről sem tekintették őket annak. Az események után 13 esztendővel ott járó Jerney János úgy írja le a történteket, hogy a Moldváért folyó orosz – török háború békeszerződése értelmében a tartomány egy gyalogos és egy lovassági ezredet volt köteles kiállítani. A Szeret menti csángók azonban – főként Szabófalva és Tamásfalva magyarsága – ellenszegültek az újoncozásnak. A hír szerint azt követelték, hogy mutassák meg nekik a magyar király parancsát, s akkor örömest fegyver alá adják magukat, de különben nem engedelmeskednek. „Szerencsétlenségükre nem vala papjuk, vagy velük bizalomban élő elöljárójuk, ki a czélzat valódi mibenlétét előttük fölvilágosította volna, azon hamis hiedelemben éltek ugyanis a jámborok, hogy orosz katonákká avattatnak gyermekeik.”9 Végül is orosz katonaságot küldtek ellenük Bigidoff tábornok vezérletével, s az ásóval, kapákkal, nyársakkal felfegyverkezett tömeget 1831. április 14-én fegyveresen leverték. A különböző források eltérnek az áldozatok számát illetően: az egyik 96 halottról, a másik 300-ról beszél. Abban azonban megegyeztek, hogy a szabófalviak közül 24 volt az elesettek száma, s Erdős Szászka Péter értesülései szerint később még nyolcan haltak bele sebesüléseikbe10. „E híres mészárlást – írja Jerney – maiglan par exelence magyar revolucionak nevezik”.11 A véres eseményt egyébként később hivatalosan azzal magyarázták, hogy a hadseregszervezésről elfelejtették értesíteni a jászvásári katolikus missziót, s ezért hitték a csángók azt, hogy rájuk – mármint a katolikus hívekre – nem vonatkozik a toborzási törvény.

A XIX. század elején ismét új templomot építettek Szabófalván, ezt 1843. szeptember 29-én, Mihály napján szentelték, Szent Mihály tiszteletére. A szabófalviaknak azonban megint csak szomorúságot hozott a templom és a hozzátartozó papság. A falubeliek ugyanis még a század elején „folyamodványt” küldtek Mártonfi József erdélyi megyéspüspökhöz (1799 – 1815), s kérték, hogy az „őket oláhosodni kénszerítő olasz pap helyett magyarul tudó papot küldene. Mi lett a’ dolognak vége? – teszi fel a költői kérdést Jerney János – könnyű kitalálni. Felsőbbség elleni bűnben marasztattak el a’ nyelvük mellett buzgólkodó szegény esedezők, de nem az illetékes moldvai törvényszék-, hanem a maguk az olaszok által. Volt dolga a’ deres- kaloda- bot- és korbácsnak. Néhányan rabságot szenvedtek. E’ borzasztó diadal gúny és egyéb lealacsonyító eszközökkel tiltatott a’ magyar ének és beszéd”.12 A Szereti Egyházmegye akkor már egyetlen magyar nyelvű egyházközsége ellen a papság részéről megindult az összehangolt támadás. 1845 húsvétjától teljes mértékben eltiltották a magyar szót a szabófalvi templomban. Petrás Incze János 1845-ben így írt erről a gyalázatos eseményről: „…elsőbben csak minden második vasárnap parancsoltatván az imátkozás és éneklés oláhul, ma már a’ mult husvéti ünneptül fogva törvénnyé vált ez Egyházban többé magyar nyelven a’ népnek még Isteni tiszteletbenis  semmit sem szolgálni: itt az ősrégi énekek, oláhul el ferdítve hangzanak…”13

Nem sokkal ezután, 1845-ben Ferencz Bálint, magyar privincia beli minorita került Szabófalvára plébánosnak, s a magyar nyelv – legalábbis átmenetileg – ismét használatba került. A szabófalviak akkor még nyilvánvalóan erős magyarságtudattal rendelkeztek, mert a falu – amint az 1868-ban ott járt Kovács Ferenc írja – „oly szívósan ragaszkodik anyanyelvéhez, hogy az eloláhosítás folyton tartó rendszeres hatásának évek óta törhetetlen következetességgel ellenállt (…) A templom melletti sírkereszteken mind magyar felírás látható. Régóta olasz papok dolgoznak itt, s amit a kántorok meg tudnak menteni, az van itt a magyarságból.”14

Az 1850-es évek végén, közeledvén Moldva függetlenné válása, megélénkült a politikai élet, s ebben a szabófalviak is részt vettek – volna. A csángók „másságát”, nem román voltát azonban ismét kinyilvánították, valósággal a szemük közé vágta az a román hatalom, amely ugyanakkor igyekezett a magyarságuktól megfosztani őket. 23 falu 46 küldötte 1857. augusztus 2-án az úgynevezett egyesülési országgyűlés jelöltjei közé megválasztotta a szabófalvi Rab János bírót. A megyei prefektus és az ortodox püspök azonban ellenezte a jelöltségét, mivel Rab János nem volt ortodox, tehát nem volt román. Vagyis még létre sem jött Románia, a csángómagyarokat máris kirekesztette a közéletből, máris másod- vagy ki tudja hányadrangú állampolgárokká fokozta le őket. Nem is lett képviselő a szabófalvi Rab János.15 Ennek a rendkívül tanulságos eseménynek a szájhagyományban már kissé folklorizálódott változatát Erdős Szászka Péter a következőképpen mesélte el: „A zutā, hodj maguknál vult a revolució,16  Kogalnicseánu17 akart heljet adni a nípnek. A bojérok bedjültek a divánba, ide Jászba18. A rományok monták: nem adunk a katolikuszoknak heljet, met űk nem igaz rományok. Felkel Kogalnicseánu: hát miét ne aggyunk, mongya. Ők isz verekettek, jőreszték a heleket,19 it születtek, velünk mentek a nehesszígbe isz, jóbe esz, roszba esz. Nem tszinálunk választászt, melik románság, melik madjar. Ő vette pártjukat. Attak nekik esz. Vult a divánban edj deputát Szabófalából esz, monták neki Rab Jánosz. Aszt monta: ne bojér. Mük a háborúbe elől, dologba, klákába20 elől, sze moszt nekünk nincen jogoszunk? Ha nincen jogoszunk helhez, akkor ne vidjitek a fijainkat katonába, ne máj21 kérjetek tőlünk pénszt, ne tedzetek klákába, hadjatok békünköt. Sz akor meggondolkosztak azok a nagyok, …hogy vagyon igazuk.

Moldovában 1864-ben került sor a jobbágyfelszabadításra, akkor, Cuza fejedelem idejében kaptak földet a korábbi jobbágyok. Ennek rendjét Erdős Szászka Péter a következőképpen mondta el. „udj attak, mint a mászikaknak22. A meljiknek vult két ökörje, annak attak két hektárt, négy ökrösznek attak négy hektárt. Hatökrösz nem vult Szabófalán. Kéccáznyolcvan rudig vagyon. Az meljiknek nem vult ökre, ült kezivel sak, annak attak hektár sz fjilt.” A földosztást követően derült ki, hogy milyen kevés hely van Szabófalván, s egy nemzedék múltán már nem fértek egymástól. A falu rajokat bocsátott ki magából. A XIX. század végén innen keletkezett az Egyedhalma (Adjud) melletti Ploszkucén (Ploscuţeni), a Román és Bákó között elhelyezkedő Balázsfalva (Bălăuşeşti), valamint a szomszédos, jelenleg Trajánnak (Traian) nevezett Újfalu. A XX. század első évtizedeiben pedig néhány Jászvásár környéki csángó falu alapításában vettek részt szabófalvi telepesek.

Az román nacionalizmussal bűnszövetségre lépő olasz papok tevékenysége ellenére az 1851. évi sematizmus szerint Szabófalván a „használt nyelv” a magyar, a román és a német, az 1975. évi sematizmus szerint pedig ezeken kívül még a lengyel.23 A román viszonylatban rendkívül tisztességesnek tekinthető Nagy Földrajzi Szótár 1890-es adatai szerint 2462 lakosa „în maioritate Unguri” (nagyrészt magyar).

A XIX. század végén Szabófalva „nagyrészt magyar” népének még egyszer – de talán nem utoljára – megadatott, hogy becsületes, javukat kereső s nem ellenükre való pap legyen a plébánosuk. Gaiteán Liverottiról van szó, aki 1880-tól 1902-ig, tehát 22 esztendőn át szolgált a faluban. Öregségére híveitől tökéletesen megtanult magyarul, magyar lapokat járatott és magyarul is prédikált. Az ő lelkészsége alatt, 1894 és 1902 között építették a ma is álló szabófalvi templomot. 1905-től 1919-ig azonban már a kétszínű lelke mélyéig magyarellenes Kárpáti Grácián plébánoskodott Szabófalván. Rubinyi Mózest, sőt az 1900-as évek elején odalátogató Barabás Endrét is megtévesztette, könnyes szemmel panaszkodván neki, hogy püspöke megtiltotta a magyar nyelvű szolgálatot24. Pedig ez az erdélyi görög katolikus románból ferencessé vedlett pap (eredeti neve Săsăreanu), „a terjeszkedő román katolicizmus misszionáriusa”, aki „élete céljának tekintette, hogy fonnyassza a magyar művelődés szép szabófalvi virágait” – írja róla Domokos Pál Péter25. Nagyon valószínű, hogy az ő keze is benne volt, hogy a XX. század elején elveszett Szabófalván az újesztendőt köszöntő hejgetés ősi szokása, aminek magyarnyelvű szövegeivel az 1900-as évek elején még találkozhatott az odalátogató néprajzgyűjtő26.

Az 1896 és 1902 között felhúzott, mindmáig szolgáló templomot a falu közepén, az akkori régi temetőben építették, védőszentje – mint az előzőé –, Szent Mihály Arkangyal. Statikai okokból az alapzatát a síroknál mélyebbre kellett ásni, a lábazat faragott kőből, a fal égetett téglából készült, cinkezett bádoggal fedték. Belső hossza 53,7 méter, szélessége 22,7 méter, alapterülete 1102 m². A főoltár fehér és színes márvány. Berendezésének értékei közé tartozik négy fából készült szobor – Jézus Szíve és négy imádkozó angyal – Ferdinand Stuflese olasz szobrász művei. Orgonája egyidős a templommal, Gebuldere Driger készítette, 26 regiszteres, két sor billentyűzettel. Négy harangja közül a legnagyobbat 1903-ban Olaszországból hozták, 6 mázsa súlyú. A templom külsejét 1923-ben, belsejét 1959–1963 között és 1979-ben újították fel.27

1923-ban a ferences rend noviciátusát Halasfalváról áttették Szabófalvára a kolostorba, melynek épületét 1925-ben kibővítették. 1919 után 30 esztendeig a magyarul mitsem tudó Anton Bisoc volt Szabófalva plébánosa. Az ő románosító munkája is érvényesülhetett, amikor az 1930-as népszámláláskor a 97 %-ban római katolikus Szabófalván – ahol a lakosságnak még ma is legalább egyharmada ért és beszél magyarul ­–, mindössze 3 (!) ember nevezte (vagy merte nevezni) magát magyar anyanyelvűnek. Igaz, hogy még 2002-ben sem merték többen megvallani magyarságukat.

Nem is csoda! 1845-ben a kántor még évente 10-15 gyermeket tanított olvasni „magyarul és oláhul”, de később a magyar nyelvnek elmaradt az utánpótlása, pontosabban a családi körre szűkült. Mégis, mikor lehetőség nyílt rá, 1951-ben 662 szabófalvi csángó gyermek tanulta „tantárgyként a magyart”28.

A II. világháborút követően ugrásszerűen megszaporodott Szabófalva lakossága, ma már megközelíti a tízezret. A kevés föld miatt – egy családra alig jut egy hektár –, amit ráadásul szövetkezetbe erőltettek, az 1980-as években naponta több mint ezer ember, vagyis a családfenntartók nagyobb része, eljárt dolgozni, elsősorban Románvásárba. A gazdasági leépülés miatt az 1990-es években egyre többen lettek munkanélküliek, Izraelben, Olaszországban, Spanyolországban, Magyarországon, Erdélyben és máshol igyekeznek megtalálni a kenyérkereseti lehetőséget. A megszaporodott lakosság miatt új templomot építettek és 2002. szeptember 28-án szenteltek Szabófalván a Szent Kereszt tiszteletére.

Szabófalva művelődéstörténete az elmúlt évtizedekben összeforrott Lakatos Demeter csángó népköltő nevével és tevékenységével. Illő, hogy megemlékezzünk róla, annál is inkább, mert verseiben gyakran emlegeti Szabófalvát, a tájat, a szabófalvi embereket, különösképpen a „ljányokat”.31 Lakatos Demeter verseivel bebizonyította, hogy a párttitkárok, papok, szekusok és más, hasonló „nyelvtudósok” által oly sokat becsmérelt csángó tájnyelv tökéletesen alkalmas a legszebb emberi érzések és gondolatok kifejezésére.

Idézünk a Szabúfalva című Lakatos Demeter versből néhány szakaszt:

Messze messze, Csángú országba, Molduva isz Szeret között,

Elfelejtve egy árva falu, élet harcába ű győzött.

Anyanyelvirt dorsa32 szokcor, züdű33 járásval szenvedtünk,

De ziszten34 hírivel mük eddig csak magyarnak maradtunk.

 

Rígi dorsa a mük falunk, ez a drága Szabúfalva,

Nagytatánk nagytatája csak itt meg van halva.

Itt, hul foly moszt isz a Szeret, hul musulyag a kikelet,

Ős apáink csontoikkal hizdalják a vény füldet.

- – -

Magyar szut, meddig a világ, századok mynd repülnek,

Nem tudja ellopny szenky, eltogadja népünknek.

Aky született magyarnak, büszkénd annak maraadjan.

Szemmiirt a nogy világan nemzetitül ne szakadjon.

 

Nem számít, ha zélet máma vagy máskor mostuha vult,

Aky magyar, legyen magyar, ne legyen gyáva élve, hult.

Szabúfalába ha lakunk, ez nem nogy baj és hiba nincs,

Fő, hogy ne felejtsük a nyelvet, életben legdrágább kyncs.35

 

 

   1               Domokos Pál Péter: „…édes Hazámnak akartam szolgálni…” Bp. 1979. 77. old.

   2               Ugyanott 78. old.

   3               Kubinszky Mihály kanonok előterjesztése… Idők Tanúja. Pest, 1868. 247. szám

   4               Lakatos Demeter: Csángú országba I. (Szerk.: Libisch Győző). Bp. 2003. 44. old.

   5               Istoc. Anton: Parohia romano catolică Săbăoani. Lumina Creştinului 1992. 1. sz. 5. old.

   6               Dumea, Emil: Săbăoani. Lumina Creştinului. 1992. 12. sz.

   7               Săbăoani. Paşi în cunoaşterea adevăului (Szabófalva. Lépések az igazság megismerése felé) Almanahul presa buna. Iaşi, 1993. 68. old.

   8               Domokos i. m. 77. old.

   9               Jerney János Keleti utazása a magyarok őshazája kinyomozása végett, 1844. Pest, 1851. 109. old.

10               Erdős Szászka Péter: Emlékezés az 1831-es parasztfelkelésben elesett szabófalviakra. Korunk, 1982. 222-224. old.

11               Jerney i.m. 109. old.

12               Jerney i. m. 110. old.

13               Közli Domokos Pál Péter: i. m. 1979. 1430. old

14               Kovács Ferenc: Úti naplója. Marosvásárhely. 1870. 96. old.

15               Demény Lajos: A csángók az egyesülés korában. Hét, 1982. május 7. 8. old.

16               Értsd: az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc.

17               Kogălniceanu, Mihail román politikus, Moldva és Havasalföld egyesítésének egyik jelentős szereplője.

18               Jászvásárba (Iaşi).

19               őrizték a földeket (az országot)

20               robotban (clacă = robot, rom.)

21               már

22               értsd: a románoknak

23               Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. 2001. 110. old.

24               Barabás Endre: Etelközi levelek. In.: Harangozó Imre (szerk.): „Ott hul éltek vala a magyarok…”. Ipolyi Arnold Népfőiskola. Újkígyós. 200. 35-44. old

25               Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. 2001. 217. old.

26               Wichmanné Hermann Júlia: A moldvai csángók szokásaiból. Ethnographia 1907. 287-294.

27               A templomban kihelyezett román nyelvű ismertető alapján.

28               Vincze Gábor: Csángósors a II. világháború után. In.: Pozsony Ferenc: Csángósors. Bp. 1999. 232. old.

29               Ebből 4374 római katolikus – a hivatalos román népszámlálás szerint – 3 magyar anyanyelvű, 2 magyar nemzetiségű.

30               Vallási megoszlás: római katolikus 9806 (99,3 %), görögkeleti 65 (0,6 %), unitárius 2, baptista 1, adventista 4, egyéb 1.

31               A csángó költőről bővebben a kötetben lévő A pogocsás ember című írásban olvashatunk.

32               nagyon, erősen

33               az idő

34               az Isten

35               Lakatos Demeter: Csángú országba I. Összegyűjtött versek, mesék levelek. Szerk.: Libisch Győző. Kiadja a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület. Bp. 2003. 118-119. old.