Dr. Hörcsik Richárd: Hit, haza, haladás

Dr. Hörcsik Richárd

Engedjék meg, hogy mint Zemplén országgyűlési képviselője, tisztelettel és szeretettel köszöntsem minden kedves előadónkat és minden kedves hallgatónkat!

Külön öröm számomra, hogy Miniszter úr elmondta a köszöntő előadását, ez azt is jelenti, hogy a polgári kormány szeretné megerősíteni a jövőben is a népfőiskolai mozgalmat, amelyre nagyon nagy szükség van, nem csak itthon, hanem határon túl is.

Ebből a 75 évből közel 30-35 évet szakítottam, hasítottam ki, mint aki a népfőiskolai mozgalomban résztvettem. Sokat gondolkodtam, hogy milyen rövid előadást tarthatnék. De olvastam azt is, hogy milyen kiváló előadók lesznek: Horváth Erzsébet, Tőkéczki László kolléga és én nem akarom elvenni az ő kenyerüket. Ezért engedjék meg – talán lassan elértem én is azt az időt –, hogy saját magamat idézzem. 1998. július 5-én elhangzott néhány gondolatom szeretném idézni, amikor is a 9. sárospataki nyári népfőiskola megnyitóján Bordás István felkérésére itt lehettem. Az akkor elmondott szavaim, azt hiszem ma is érvényesek és ma sem tudnék jobbat mondani. Az alábbiakban ezt idézem:

„Mindig öröm számomra, ha látom az évente vissza-visszatérő arcokat, de legalább ilyen öröm, ha újakat fedezhetek fel, akik éppen ezen a nyári tanfolyamon szereznek egy életre való elkötelezettséget Patak, illetve a népfőiskolai gondolat és mozgalom iránt. Kettős kötödéssel állok itt előttetek. Először is, mint olyan egyén, aki elkötelezett híve a népfőiskolai mozgalomnak. A gyökerek több, mint két évtizedre nyúlnak vissza, éppen itt a nagy diófa alatt, 1976-ban voltam a részese az első népfőiskolás találkozónak és 1994-ig aktív szervezője ezen összejöveteleknek. Újszászy Kálmán bácsival élmény volt dolgoznom. Másodszor, mint képviselő úgy vélem, a vidékért, Zemplénért kötelességem vállalni mindazt, amit az egykori és a ma működő Pataki Népfőiskola képvisel. Azt az eszmeiséget és azt a célt: „Jobb polgárt, jobb hazafit, s jobb embert nevelni, ez a népfőiskola célja.”… „Új generációt kell teremtenünk, amely képes a modern mezőgazdaságra, a mezőgazdasági iparra, a szövetkezetekre, a mai életnek megfelelően szervezett munkára.” (Kelet Népe 1940. február 15-i szám) Akár a mai Magyar Nemzetben is olvashattam volna az aktuális hírek között Móricz Zsigmondnak ezeket az 1940-ben írott sorait, hiszen ma is érvényesek.

Lassan átlépünk az új évezred küszöbén és a népfőiskolák? Felgyorsult, globalizálandó világunkban vajon van-e és lesz-e helye a népfőiskolának? Vajon az anyagi gondokkal gyakorta küzdő Pataki Népfőiskolának érdemes-e vállalni a harcot a vidék felemelkedésért és az esélyegyenlőségért birkózó fiatalokért? Ha a közelmúlt két emberöltönyi eseményeit nézem, a válaszom: igen.

Az 1936-ban létrehívott mozgalom mindig kivette részét a nemzet sorsfordító munkájából, hol jól láthatóan, hol csak búvópatakként. Az 1930-as és az 1940-es évek fordulóján segített abban, hogy a nemzet lelkiismeretét felrázza abból a tespedésből, amely a vidék Magyar­országát sújtotta. A II. világháború utáni talpraállás, megújulás munkájában láthatóan kivette részét, míg 1948-ban meg nem szüntették. De a megszűnést követően az 1950-es, az 1960-as és az 1970-es években búvópatakként, népfőiskolai gondolatként ébren tartotta a vidék Magyarországát, a másként gondolkodók szűk táborát. Az 1980-as években az akkori kultuszkormányzat az ország figyelmét többször felhívta az újjászerveződő népfőiskola a vidék fiataljainak, a perifériára szorult településeknek a problémáira. Az 1990-es rendszerváltás éveiben, mint önálló, nem kormányzati szervezet, szinte elsőként szerveződött újjá.”

Talán Önök is egyetértenek mindabban, amit több, mint tíz évvel ezelőtt leírtam és elmondtam.

Azon személyek közé tartozom, akik összekötő kapcsok lehetnek a régiek és az újak között, hiszen 1976-óta szinte belesodródtam ebbe a mozgalomba.

Nem volt mozgalom, hanem egy különleges alakulat volt, egy különleges képződmény, amit csak úgy emlegetünk, hogy „Újszászy Kálmán bácsi nagy diófája”. Akkor még nem tudtam, hogy milyen fontos szerepet vállalok azzal, hogy legépelem a meghívókat, postára teszem őket, és felhívom telefonon azon régi népfőiskolákat, akik jöttek és jöttek, és soha nem üres kézzel. Mindig hoztak egy kis bort – némelyik rettenetes volt, de az övék volt… Cserehátról például hozták a kolbászt, hozták a szalonnát és hozták a gondolataikat. Számomra ez utóbbi volt a legfontosabb. Az egyik előadásomban úgy jellemeztem, hogy „mini parlament” működött az 1970-es és az 1980-as években, ez a népfőiskola. Másutt azért nem volt ilyen nagy szabadsága a gondolatnak… Olyan másként gondolkozóak voltak azok, akik megérintettek bennünket: Illyés Gyula, vagy említhetném Pozsgay Imrét, és azon népfőiskolásokat, akik ekkor hallgatói voltak itt, a Pataki Népfőiskolának. Csak mondták és mondták gondolataikat, néha összeszúrtak a tapasztaltabbak, s hogy mi lesz ebből, azt nem lehetett tudni… De nem lett komolyabb baj, talán – biztos vagyok abban, hogy – az ÁVH-nál rendesen jegyezték, hogy mi hangzott el, de köszönhetően Újszászy Kálmán bácsinak, nem történt semmi. Így könnyű volt szerveződni, hangosan gondolkodni. De ez tanította meg számomra azt, hogy Patak valami más, mint az orzág valamely más területe, mert itt szabadon el lehet mondani a gondolatainkat. Számomra ez volt az egyik fontos gyökér, amiért 1990-ben végül is én politikai pályára léptem.

De még valamit szeretnék elmondani. Azt, hogy ez a népfőiskola és ez a diófa segített a pataki átmenetben is, hogy itt is volt rendszerváltás, vagy rendszerváltoztatás. Visszagondolok az értelmiségi körre, Balázsi Károly kollégára nézek… A mai napig nem történt meg ezen értelmiségi kör munkájának a feldolgozása. Mert már lassan mi is történelem vagyunk, egy bizonyos szeletét képezzük ennek. Jó lenne e történeteket is megírni és leírni! Meggyőződésem, hogy ez az itteni népfőiskolai mozgalom adott erőt és inspirálást sokaknak.

Végül emlékeznünk kell azokra, akik már nincsenek itt. Nem csupán Újszászy Kálmán bácsira, nem csupán Szabó Zoltánra, hanem a régi népfőiskolásokra, akik jöttek, s mondták, és akiknek az ajkain csüngöttünk, mert olyan dolgokat hallottunk tőlük, amelyeket sehol másutt. Patak ebben is kivette részét és megőrizte mindazt, amit az 1930-as években elkezdtek.

Majd biztosan elmondják a kollégák, hogy Patak mindig orrhosszal előrébb állt. Az a hármas egység, amelyet Miniszter úr is említett, s amelyet Újszászy Kálmán bácsi főgondnoki beiktató beszédében mondott: Hit, Haza, Haladás, Erdélyi János gondolata volt: „Három fáklyám ég: Hit, Haza, Emberiség.” Patakon mindig voltak emberek, akik mások voltak és akik többet adtak.

Azt kívánom a mai népfőiskolai mozgalomnak, hogy találja meg a helyét. Mert keressük a helyünket… Ne csupán egy visszaemlékező, öregedő társaság jöjjön össze egy pohár borra, hanem adjon valami újabb lehetőséget. Meg kell említenem még Benda Kálmán, Marci bácsi nevét – aki Újszászy Kálmánnal együtt – fontosnak tartotta, hogy a tudomány, az egyházpolitika és az egyéb dolgok mellett mindig legyen ideje a népfőiskolára.

Azt kívánom, hogy a népfőiskola mai vezetői találják meg az említett hármas egységet, mert fontos szerepük van az elkövetkezendő időszakban is.

Azt kérem Miniszter úrtól, hogy segítsen abban, hogy a népfőiskolai mozgalom tudjon kibontakozni. Mi, mint ahogyan a háború előtt, mindig kritikusok voltunk, mert mindig a polgári gondolkodás mentén haladtunk.