Dr. Tőkéczki László: Népfőiskolai feladatok – társadalmi változások

dr. Tőkéczki László

Olyan sok minden elhangzott, hogy az utolsó előadónak egyszerre nagyon könnyű, és egyszerre nagyon nehéz is a helyzete.

Nos, én egy kicsit messzebbről fogom kezdeni, éppen azért, mert bizonyos elhangzott személyek, események nem kerültek egy szélesebb történeti kontextusba és én azt szeretném felvillantani, hogy nálunk, a két világháború között hirtelen miért pörögtek fel az események.

Elhangzott Tessedik Sámuel neve, aki elkezdett egy nagyon érdekes mezőgazdasági kísérletet, tanítást. De nem véletlen, hogy ez Magyar­or­szá­gon nem sikerült, hiszen Magyarországon ekkoriban az állam­hata­lom, az abszolutikus Habsburg hatalom és a feudális berendezkedés nem igényelte, csak a legfelsőbb szinten a hatékonyságot, például a néppel való törődést. Már az óriási dolog volt, hogy Mária Terézia korában elindult egyfajta tudatos hivatalnokképzés, vagyis elkezdődött a középiskolának az érettségig fejlesztő vonása, amelyik egy szakszerű közigazgatást akart létrehozni. A néppel kapcsolatban azonban nem gondolták Ma­gyarországon, hogy különösebb teendő lenne azon kívül, hogy javuljanak az egészségügyi körülmények, azon kívül, hogy minél több ember szülessen – mert ugye egy nagyhatalom hadseregében ez fontos volt.

Ebben az időszakban viszont már Nyugaton is, de főleg Porosz­or­szágban, elkezdődött a néppel való hatékonysági foglalkozás. Nem vé­letlen, hogy 1806-ban, Poroszországban már elkezdik a parasztságot a mezőgazdasági szakoktatásnak az elemeivel tanítani az iskolában. Ismét hatalompolitika: a porosz hadsereg Európában ekkor hatalmas fejlődésen megy keresztül, és ennek az ellátása a termelői adottságú Poroszországban csak a szakszerűség és hatékonyság fokozásával való­sítható meg. De eközben a néppel még nem nagyon kell fog­lal­koz­ni, mert a népnek meg van a hagyományos népi műveltsége és a hagyo­má­nyos keresztyén hite, vagyis az a fajta szellemi egység, amelyet még nem zavar meg a külvilág. Ez a XIX. században kezdődik el Franciaországban, a forradalom után, a szekularizációval, a városiasodással, a paraszti nép túlnépesedésével. Olyan események történnek a tör­té­nelemben tehát, amelyek felbontják a hagyományos paraszti kö­zös­sé­gek világát. Nem véletlen, hogy Grundtvig püspökék rájönnek arra, hogy valami olyan kezdődik el, amellyel kapcsolatban bizony sok feladata van az egyháznak és az államnak.

Amikor pedig a liberális városiasodás és iparosodás beindul, akkor úgy tűnik, hogy a parasztságot egyszerűen el is söpri mindaz a változásrendszer, amely gyorsan bontakozik ki, még Magyarországon is – gondoljuk el, hogy Pest-Budának, később Budapestnek a lakosság növekedése csak Amerikában látható mértékű.

Magyarországon még igazából nincs veszély a tekintetben, hogy  a nép  közösségei szétesnének, atomizálódnának. A XIX. század végén azután ez is bekövetkezik. Magyarországon sajátos módon ennek a leg­­súlyosabb mozzanata a tömeges kivándorlás, a közösségekben csalá­dok esnek szét. A közösségek szétesése folytatódik azzal, hogy gyakorlatilag egy túlnépesedés miatt rengeteg olyan ember „keletkezik”, aki nem kötődik már, nem hordozza magában a közösségnek íratlan tör­vényeit. De mindez semmi nem lenne ahhoz képest, hogy valami rossz indult el Magyarországon is. Ez egyeseknél, a politikában például antiliberális fordulathoz vezet. Magyarországon a parasztsággal való foglalatosságnak a hatékonysági mozzanatai kezdenek kibontakozni. Gróf Károlyi Sándor nevét kell megemlíteni és az agrárius mozgalmat, amellyel elindítják a szövetkezeti mozgalmat.

Persze, a gazdaságban az ilyen hatékonysági, szervezettségi dolgok hatnak az emberek szellemére is. De Károlyi Sándor, a hívő katolikus főúr, Bánffy Miklósnak és – szülei elvesztése után egy ideig általa ne­velt – Károlyi Mihálynak, még nyugodtan beszél arról, hogy a változások esetleg olyanok lesznek, hogy akár a magántulajdon létezése is megkérdőjeleződik…

Mindenesetre, nagyon sikeres a szövetkezeti mozgalom. Különösen ki kell emelni a református egyház részéről Darányi Ignácot, aki főgondnoka is volt a Dunamelléki Egyházkerületnek, valamint Bernát Istvánt, aki a Nemzeti Bank első alelnöke lesz, a közgazdasági karnak a megszervezője, több kegyességi írásnak a szerzője. Ők észreveszik azt, hogy abban a pillanatban, amikor ezek a gazdasági változások bekövetkeznek, a parasztságot elkezdik szellemileg emelni – ez azonnal a politikához vezet.

Történtek tehát olyan mozgások Magyarországon, amelyek nem kifejezetten spirituális szempontból, nem kifejezetten filantropikus összefüggésből, hanem nagyon racionális gazdasági motivációk alapján kezdtek el a néppel is foglalkozni. Nagyon sok helyen elképesztő lett a falunak a felvirágzása. Sok példát mondhatnék, de egyet említek: nem messze van Sárospataktól egy falu, Bokor, amely Trianonban elve­szítette Kassát és azok a Magyarországon maradt tejszövetkezetes falvak, amelyek a leggazdagabbak közé tartoztak az I. világháború előtt, azok teljességgel elveszítették piacukat és le is hanyatlottak, a peri­fé­riá­ra kerültek. De lehetne számos példát mondani, mondjuk Nagyváraddal és más városokkal kapcsolatban, ahol nem volt piac és nem volt háttere a városnak és ennek következtében válságba kerültek.

Az igazi változás, amely elvezet mindahhoz, amelyről itt szó volt a két világháború között, Sárospatakon is és máshol is, az az I. világ­há­ború lett. Az I. világháborúban az egész európai polgári kultúra meg­ren­dült. Irgalmatlan hatása volt: fiatal férfiak milliói voltak éveken keresztül elszakítva az otthonuktól, erőszakra szoktatva. Mert hiszen gyakorlatilag arról volt szó, hogy minél hamarabb én öljek meg valakit, hogy ne ő öljön meg engem. Ennek megfelelő következményei lettek, arra nézve, hogy az emberek egymás közötti viszonyai eldurvultak. Az erőszak legális konfliktusmegoldó mozzanattá vált. Felelős ember keresztyénként, vagy lelkiismeretes polgári politikusként nem tekinthette ezeket meg nem történtekké. Hogyan is keletkezik a kommunizmus, túl azon, hogy munkanélküli értelmiségi proletárok élcsa­patot alkottak és világmegváltó utópiát kezdtek el hirdetni? Hogyan lehetséges, hogy éppen a vallásos orosz paraszt lett fogékony minderre? Nagyon egyszerű – később Magyarországon is sokan fo­gé­ko­nyak lettek, ezért lépnek be aztán  a Vörös Hadseregbe is. Négy évig ott csücsül a korábban nagyon kemény munkához szoktatott paraszt­ember, dolgozni nem kell, ennek ellenére meg van a reggeli, az ebéd, a vacsora, adnak ruhát, folyamatosan jön a fegyver is. Nem kell kemé­nyen dolgozni, jól kell elosztani – mondták a bolsevisták. Majd jön az összes többi propagandaszöveg, s az orosz muzsik elhiszi, hogy ez tényleg lehetséges. Csak el kell venni azoktól, akiknek van és szét kell osztani azoknak, akiknek nincs és akkor jön a földi paradicsom.

Borzalmas dolog történt az I. világháborúban, összeomlik a polgári világ, vértenger keletkezik, millió a halottak, a sebesültek és a rokkantak száma. Egyszerűen elképesztő, hogy mivé lesz a világ! Szétverik a korábbi állami kereteket, összeszabdalják egész Közép-Európát. Jön a szociális demagógia. Érkezik valami, amit figyelembe kell venni a gondolkodó értelmiségieknek. Népmesei a dolog! Az ipari mun­kás­ság, mint meg­váltó erő és a szegény ember, mint a gonosz gazdagnak az ellentéte – a világot megteremtő-megmentő népmesei dolog ideológiává válik.

Csakhogy ez az ideológia kijelöli azt, hogy kiket lehet megsemmisíteni, kiket lehet likvidálni. Az embereknek megrendül nemcsak a gazdasági pozíciója, hagyományos életformája, hanem az etikája is. Gondoljuk el, hogy minden tisztességes etika, különösen a keresztyén etika arról szól, hogy az emberek közötti durva egyenlőtlenségeket ki kell egyenlíteni. Az erősebb segítse a gyengét. A fiatal az öreget. Az erős felnőtt a gyermeket… Az egész etika nem más, mint értékelvű kiegyenlítése mindannak, hogy a világban nagyon különbözőek és egyenlőtlenek vagyunk. Ehhez képest megszületik egy – úgymond – tudományos ideológia, amely leegyszerű­sí­ti a dolgot. Egyik oldalon vannak a jók és a másik oldalon vannak a rosszak. Gondoljuk el, ez most „vörös formában” van, de ugyanaz ha­ma­rosan „barna formában” fog megjelenni. Ugyanaz fog megjelenni: az egyik oldalon vannak, akik méltók az életre és a másik oldalon vannak, akiket likvidálni lehet, a burzsuákat és egyebeket. Hamarosan teszik ezt majd szociális alapon. Mit tanít a kommunizmus? Nem kell megkérdezni egy polgári származású egyéntől, hogy mit csinált, csak azt kell megkérdezni tőle, hogy milyen származású és ez már el is döntötte a bírósági ítéletet. Ugyanaz, később: nem kell megkérdezni egy zsidótól, hogy mit csinált – egy alacsonyabb rendű fajnál dönt ez az állapot.

Sok mindenről lehetne itt konkrétan beszélni, de az 1930-as évekre ez a két, ún. tudományos világnézet: a „vörös rémség” és a „barna rém­ség” Magyarország körül van.

A vörös rémség három hónapig hatalmon is van Magyarországon. S az emberek megtapasztalják azt, hogy mindent lehet. Egyszerűen agyon lehet ütni valakit csak azért, mert… Azért, mert úr. Éppen ok­tóber 31-én Tisza Istvánnak és Návay Lajosnak – mindkettőjükben az a közös, hogy házelnökök voltak – avattuk az emléktábláját a Parlamentben. Szegény Návay Lajos azon politikusok közé tartozott, akik Tisza Ist­ván keménységével szemben rugalmasak akartak lenni. Ez nem men­tette meg az életét, mert úr volt és magyar. Persze, még egy nemzetiségi gyűlölködési mozgalom is jelen van a dél-keleti országrészben.

Amikor a Magyarországi Református Egyház és a többi egyház is, és egyáltalán a restaurált polgári világ elkezdett gondolkodni azon, hogy hogyan lehet azt a világot, amely megrendült – átmenetileg meg is semmisült –, hogyan lehet új alapokra helyezni – s miután kiderült, hogy a kommunizmus révén, az ipari munkásság, mint „pótkrisztus”, mint „világmegváltó” megbukott, akkor sokak számára teljesen egy­ér­tel­műen felmerült, hogy most a parasztság jön „megváltóként” a maga őserejével. Nem véletlenül a parasztság irányába nyílik a szociá­lis érdeklődés és az a fajta elképzelés, hogy erre a romlatlan em­ber­tömegre kell ráépíteni az új társadalmat, mégpedig a hagyomá­nyos keresztyén értékrendszernek a megerősítésével.

Az, ami történik a két világháború közötti Magyarországon, az egy nagyon sürgető, kényszerű szükség. Egyáltalán nem vitatom az itt em­­lített nevek képviselőitől, és egyáltalán senkitől, hogy lehet jó szán­dékból, segíteni akarásból odafordulni a szegények, elesettek, hátrá­nyos helyzetűek felé, csak itt ennél többről volt szó. Ez messzemenően és – bocsánat a kifejezésért – vastagon politika volt. Ez természetesen nem értékeli le a dolgokat. Sajnos, a mi egyházunkban mindig voltak olyan irányzatok, amelyek arról beszéltek, hogy a politika valamiképpen „koszos, mocskos”, keresztyén ember ne menjen abba bele. Nem olyan régen, éppen a Presbiteri Konferencián mondtam – hogy ez nagy­jából olyan –, hogy a keresztyénség biblikus alapon hirdeti, hogy „só és kovász”. De kérem, ha a kovász nem mászik bele a lisztbe és nem lesz lisztes, akkor miről beszélünk?

Arról van szó, hogy igenis, ezek keményen összefüggnek a két világháború közötti magyar társadalomnak a politikai, gazdasági, eti­kai és szétesési problémáival. Arról van szó, hogy ekkor már Magyar­or­szágon is egyértelműen elkezdődik az értelmiségi körökben az az individualizáció, amely az önmegvalósítás körül járkál – csak ezt a kife­jezést még nem használják akkor, majd a nagy nyugati ifjúsági lá­zadáskor, 1968 körül Párizsban és máshol.

De megjelenik a nép körében az a fajta hagyományvesztés, amely abban nyilvánul meg, hogy elhányja a népdalait, az öltözetét, a saját rendezvényeit, amelyen a falu népe a maga társadalmi életét élte. Gondoljuk el, hogy a háborúval kapcsolatban azt jegyzik meg, hogy nagyon sok helyen a háború után a fiatal férfiak, akik frontot jártak, nem vették fel többé a népviseletet és nem voltak hajlandóak olyan jámbor dolgok­kal foglalatoskodni, mint a fonó és egyebek, mert egyszerűen olyasmiket láttak a világban, amelyhez képest ezek naiv ügyek voltak.

Megkezdődik a társadalomban a bomlás, de még azért a keretek megvannak, hiszen Magyarországon a népesség többsége még paraszti kö­zös­ségekben, önellátó agrárvilágban él. A magyar parasztságot és az önellátó agrárvilágot igazából a kolhoz számolja majd fel, 1961-ben. Mi az önellátó agrárvilág? A paraszti gazdaság úgy van berendezve, hogy a gazda lehetőleg mindent megtermeljen a családjának és csak azzal menjen a piacra – akár venni, akár eladni –, ami nélkülözhető, illetve amit ő nem tud megtermelni. A  falusi világ tehát még ép, csak már megrendült.

Éppen ennek a megrendülésnek akartak elébe menni azok, akik el­kezd­tek egy új típusú népi programot, amelyben benne van a gazdasági hatékonyság is – mert ne felejtsük el, hogy a népfőiskoláknak van egy ilyen mozzanata is, főleg a skandináv hatásra. De benne van két olyan mozzanat, amely megrendült, illetve korábban nem tartozott hozzá a népiskolai képzéshez. A népiskolai képzéshez egészen a klebelsbergi reformokig nem tartozott hozzá az általános műveltség kérdése, az az úri emberekhez tartozott hozzá, a középiskolákhoz. Nem véletlenül, csak tíz éves korig mentek a gyermekek egy helyre iskolába, tíz éves kor után egészen más lett a képzése és a nevelése a középiskolásoknak, és más azoknak, akik ott maradtak a népiskolában.

Kiderült, hogy bizony az általános műveltség hiánya sajnos, nem véd meg. Mint ahogy az ókonzervatívok Klebelsbergnek mit mondanak? Nem kell sok pénzt költeni a parasztokra, elég a parasztnak, ha annyi esze van, hogy ha esik az eső, akkor az eresz alá álljon. Erre Klebelsberg azt mondta, hogy nézzük meg, így volt az orosz muzsikkal. Pontosan ennyit költöttek rá, majd forradalmat csinált, de milyet? Nem véletlen az, hogy az általános műveltségnek a nemzeti tárgyak kere­tében, különösen a nemzeti műveltségnek, az öntudatnak a fokozása hihetetlenül fontos volt.

A harmadik mozzanat az a keresztyén kegyesség, amely egyfajta ébredési mozgalmat hozott az I. világháború után is. De igazából az ébredési mozgalom majd a II. világháború után következik be, amely­nek a rettenete sokkal nagyobb elterjedtségű volt, mint az I. világ­há­bo­rúé, mert az I. világháborúban csak a frontok közelében lakó la­kos­ság tapasztal szörnyűségeket, a II. világháborúban egyetemesen front­tá vált egész Európa.

Nem véletlen a megrendülés – mert az ember általában két nagy okból szokott megtérésen gondolkodni: vagy a megrendülés viszi Is­ten­hez, vagy a nagy öröm, a nagy szerencse, vagy éppen a nagy sze­ren­csétlenség, a nagy baj. Ezek szokták az embereket a materialitás szint­jén Istenhez közel vinni. De hogy ha egy kicsit a hagyományos egyházi stílust otthagyjuk, hiszen nem lehet elégszer mondani, hogy a keresztyénség nem pusztán ismeret, bibliaismeret, nem pusztán illendőségi és etikai valami, amely valamiképpen az embert elfoga­dot­tá teszi, hanem ennél többről van szó.

Csak hogy az „ennél a többről van szónál” többet kell egyénileg ma már foglalkozni a gyermekekkel. Egyszerűen azért, amit éppen Hor­váth Erzsébet is említett: Szabó Zoltán még azt mondhatta, hogy olyan embereket kell nevelni, akik képesek a saját érdeküket háttérbe szorítani. Ma, az önmegvalósítás és a fogyasztás idején lehet ezt ilyen direktben egyáltalán megfogalmazni, tizenéves gyermekek számára? Ma a keresztyénség teljesen kiszorított állapotban van ahhoz képest, hogy kik formálják, milyen alapon és milyen eszmékkel formálják a világot. De ha megfelelő kritikával fogalmazunk és az illetők érdekeire apellálunk… Az érdek pedig az, hogy az élhető világ, az például nem a szabadosságból fakadó káosz. Az élhető világ nem a földnek az el­látó képességét figyelmen kívül hagyó habzsolás, pazarlás, környe­zet­szennyezés – hogy csupán néhány mozzanatot emeljek ki.

Onnan kell megfogalmazni a problémát, és azt kell bemutatni, hogy igen, a keresztyénségben, a Bibliában erre és mindenre már régóta meg van a válasz. Csak azt meg kell tanítani a gyermekeknek, hogy hogyan olvassanak el egy szöveget. Egy olyan korban, amikor az értő olvasás kisebb az iskolákban, mivel a modern oktatási technikák jó része tipikusan az angolszász és holland modell, amelyeknek semmi értelme nincs, ahhoz viszont elegek, hogy buta maradjon valaki és manipulálható. Ehhez képest azt kell újra elterjeszteni, hogy igen, az okos ember nagyobb eséllyel rendelkezik. Nem pedig azt, hogy „mindent visz” és ne tekintsen másra. De hogy nagyobb eséllyel rendelkezik, erre már inkább odafigyelnek például a tizenévesek egy olyan válságos világban, amelyet most élünk.

A lényeg tehát az, hogy amikor az 1930-as években Magyarországon a népfőiskolai mozgalom elkezd tömegesedni és magához kapcsolja például a tehetséggondozást – amelyről szintén volt említés néhány szó­ban, néhány gondolatban a mai napon –, akkor valami olyasmi tör­té­nik, amely egy, még igen magas társadalmi tőkével rendelkező társadalomban visszhangot tudott kapni és visszhangot tudott verni.

Sajnos, 1948-ban megszüntették. Bár én az 1956-os forradalom leve­résére teszem azt, ami emberileg reménytelen helyzetbe hozza a magyar társadalmat. Emberileg reménytelen, kilátástalan az, hogy valami változni fog. Azért legyünk őszinték mi idősebbek, mindenki azt gondolta, például én magam is, hogy a kommunizmusba születtem és abban is fogok meghalni. A kommunizmus és a hasonló esetek például törté­nelem-filozófiailag, de a hitoktatásban is hihetetlenül jó példát adnak arra, hogy bemutassuk, hogy az Úristen a történelem ura. Egy olyan helyzetet old meg a magyar társadalom számára, amelyre maga már kép­telen volt. 1956-ban tizenkét napra csak, de a magyar társadalom kiküzdi magának a szabadságot. 1989-ben ajándékba kapja, majd mutatja a társadalmi tőke gyengeségét, hogy mennyire és hogyan tudott vele élni.

Amikor a népfőiskolák mai feladatairól beszélünk, akkor tulajdon­kép­pen csak nagy általánosságban szólhatunk, mert nagyon konkrét fel­tételrendszere van, ahogy például a termőföld is különböző helye­ken más és más, úgy a pillanatnyi társadalmi helyzet is települé­sen­ként, városonként különböző, néha még egy-egy falunak a kétféle társadalmi csoportjában, szegmensében is más és más.

A népfőiskolai mozgalomnak az lenne a feladata, hogy segítse a ma­gyar társadalmat a saját társadalmi tőkéjének az újraképzésében és növe­lésében, amely persze csak az újjászerveződő, hálózatosodó közösségek, kis közösségek mentén történhet meg. Ha ez így fog történni, akkor a népfőiskolai mozgalom azt teszi, amelyre eredetileg is szánták. Azt teszi, amit igazából igényel a magyar társadalom, a magyar politika, mindentől függetlenül. Ha ez a nép élni szeretne, akkor ez az út járható és ebben a keresztyénség óriási előnyökkel bír, csak képes legyen saját magát meg­hallhatóvá formálni és fogalmazni. Sajnos, ez néha nagyon nehéz. Bevallom őszintén, időnként elkeseredek, amikor teológiailag, dogmatikailag tökéletes prédikációkat hallok, csak nem vagyok abban biztos – akár há­nyan vannak az adott istentiszteleten –, hogy az üzenetből mennyit visz haza valaki. Nem kell kultúrprotestánsba átmenni, nem kell az evangéliumot „földművelődési szaktanácsadássá” süllyeszteni, mint ahogy ezt egyesek megtették az 1880-as években. De ahhoz, hogy az emberek a saját kérdéseikre kapjanak választ, ahhoz kell az evangéliumot úgy megformálni, hogy legközelebb is elmenjenek a templomba…

Isten áldását kívánom a Népfőiskolai Collegiumra és mindenkire, aki a magyar társadalom társadalmi tőkéjének az újraképzéséhez hozzá akar járulni és hozzá fog járulni!