Cserép László főosztályvezető: A népfőiskola a magyar kultúráért

Cserép László

Tőkéczki László professzor úr azzal kezdte az előadását, hogy milyen nehéz utolsóként megszólalni egy két órás program után – akkor képzeljék el az én helyzetemet… Így, ha megengedik és az ünnep méltóságát nem sértem, akkor én most csak vázlatosan ismertetem Önökkel az előadásom tartalmát.

Mindenek előtt, az ünnep komolysága és méltósága megköveteli tőlem, hogy őszintén és nyíltan beszéljek. Szeretném elmondani Önöknek, hogy ebben a vázlatban az én véleményem és a Közművelődési Főosztály véleménye nincs dekára kiporciózva. Az a legtisztességesebb tőlem, ha azt mondom, hogy ez a gondolatsor, amelyet most vázolok, a magán véleményem.

Egyértelműen ki kell mondani – bár nagyon sok helyen mondogatják és beszélnek is róla –, hogy válság van. Nagyon komoly válság van. Hadd mondjam el Önöknek, hogy a munkám során, nagyon sok vidéki fórumon részt vettem, ahol találkoztam a közművelődésben dolgozó, számos népművelővel. Azt is hadd tegyem hozzá – bár lehet, hogy demagógiának ítélik, de vállalom –, hogy a legtöbb helyre vonattal utazom, ahol az emberek véleményét közvetlenül hallom, és „érzem” őket – a maguk valóságában.

S egyáltalán nem kényelmes dolog és nem jó úgy odaállni, nyolcvan, száz, százhúsz ember elé, hogy tudom, azt gondolják: nos, itt van valaki a minisztériumból, vajon mit fog, mit tud mondani?!

Óriási a várakozás. Azt hiszem, hogy a kormányzattal, az egész kormányzati munkával szemben óriási a várakozás. Mindezzel együtt, szeretném elmondani, hogy két, majdnem végletes szituációt tapasztalok. Van olyan, amikor már-már depressziós, időként a hisztéria jeleit mutató reakciókkal találkozom. Sok mindent passzívan várnak. Várják azt is, hogy mondjuk meg, mi lesz ezzel vagy azzal a törvénymódosítással, mire számíthatnak, mi lesz velük? Azt is tőlem várják (én vagyok ott), hogy mondjam meg, hogy a költségvetési törvényben most mennyi pénz lesz, mire számíthatnak az önkormányzati törvény módosítása után? Ezekről az éppen csak most az országgyűlés elé terjesztett javaslatokról nyilván nem tudok konkrétan mit mondani. A másik részről pedig azt tapasztalom, hogy van egy olyan pozitív várakozás, hogy a szakma szeretne segíteni, szeretné magát egy közös munkában megmutatni. Ebben igyekszünk mi most majd segíteni.

A válság okairól hallottunk Tőkéczki professzor úr előadásában, bőségesen. Ily módon én most erre nem térek ki. Az azonban biztos, hogy a diagnózist nekünk mindenképpen tudatosítanunk kell magunkban, hiszen az kell, hogy kiinduló alapként szolgáljon bennünket feladataink végzésében.

Ebből a helyzetértékelésből engedjék meg, hogy egyetlen dolgot emeljek ki, amiről azt gondolom, hogy valójában minden más erre vezethető vissza. A gazdasági válság mögött valójában kulturális elbizonytalanodás, erkölcsi válság húzódik meg. A materializmus uralkodó szürke pragmatizmusa, s minden érték relativizálása az, amit lépten-nyomon érzékelünk. Ebben a szituációban, ebben a válságos helyzetben állítom – bármennyire is elkoptatott most már minden szava ennek az állításnak –, óriási szükség van a kultúrára, ezen belül a közművelődésre és a közművelődésnek a még meglévő, megmentendő értékeire, intézményrendszerére, az intézményrendszerén belül pedig a népfőiskolára.

Amit most szeretnék elmondani, az is nagyon egyszerűnek látszik, hisz mindennapi tapasztalatunk, hogy a csetepaték és sokszor az ál­problémák okozta konfliktusok nagyon sok energiát elszívnak az életünkből.

Ezért aztán nem vesszük észre, s ezt tudatosan sarkosan fogalmazom meg, hogy háború van. Tudjuk jól, hogy a klebelsbergi kultúrpolitika egy a maihoz nagyon hasonló, az első világháború utáni helyzetre adott válasz volt,– s ezt nagyon tudatosan mondom itt, Tőkéczki professzor úr jelenlétében. Nyilvánvaló, hogy azt a kérdést, s a rá adott feleletet nem lehet lemásolni, de hogy foglalkozni kell vele és gondolkodni kell rajta, az biztos. Mert úgy gondolom, hogy egyetlen egy megoldás van: a nemzetnek a szellemi és erkölcsi megújítása. Ez pedig véleményem szerint a kultúra megerősítése nélkül, ezen belül a közművelődés megerősítése nélkül nem megy.

Engedjék meg, hogy a továbbiakban arról szóljak, hogy mit próbálunk mi tenni, a magunk eszközeivel. Ahogy Miniszter úr a köszöntőjében erre már utalt, létrejött a tárcán, a kulturális államtitkárságon belül egy olyan munkacsoport, amely azon dolgozik, hogy újragondolja azt a stratégiát, amelynek előzményeként már létezik egy dokumentum, a Közművelődési Főosztály 2007-2013-ig szóló programja.

S ebből megtartva a legjobb dolgokat, most arra törekszünk, hogy ezt megújítsuk. Arra gondoltunk, hogy egy egész országot lefedő közművelődési programsorozat végén 2012. január 22-én, egy konkrét, kidolgozott közművelődési stratégiát teszünk le az asztalra. S most, miután több előadást és Miniszter úr beszédét is hallhattam, egyre inkább formálódik bennem a gondolat, hogy Németh Lászlóról kellene elnevezni majd a programot.

A konzultációk során az említett szakmai gárda kilép a nyilvánosság elé, megkeresi az érintett szakmai és civil szervezeteket és minden megfontolásra érdemes véleményt, tudást beépít a programba.

A stratégiai munkálatok során nagyon fontosnak tartom az elvi, ha úgy tetszik filozófiai (nem ideológiai!) alapozást. Azt tapasztalom ugyanis, hogy nem csak a magánbeszélgetésekben, de a tudományos diszkusszióban is a legnagyobb probléma majdnem mindig az, hogy nem egy nyelvet használunk, a fogalmakat nem tisztázzuk. Így aztán csak fecsegünk és beszélgetünk, véleményeket fogalmazunk meg, amelyekből soha nem lesz tudás. Rendkívül fontos tehát az, hogy az alapelveket, a prioritásokat meghatározzuk. Egyet emelnék ki, amely itt most azt hiszem, fontos lehet: ez a vidék kulturális fejlesztése. Nem véletlen, hogy egy ilyen kiváló alkalmon és jubileumon ezt említem, hiszen ebben a munkában a népfőiskolákra feltétlen támaszkodni szeretnénk.

Mindenképpen az egyik legfontosabb feladatunk az lesz, hogy egy olyan jól strukturált intézményrendszert – amelyben nem a „vagy-vagy”, hanem az „és” a meghatározó – próbáljunk újra meghatározni, amely képes a pontosan meghatározott feladatrendszer ellátására. Ebben a rendszerben, véleményem szerint a népfőiskoláknak óriási szerepe lesz. Nem véletlen az sem – ahogy Miniszter úr erre is utalt –, hogy ebben a stratégiai munkabizottságban a népfőiskolai szövetségek mellett a hozzájuk kötődő szakembereknek is meghatározó szerepük lesz.

A kormányzat tehát nem mondhat le arról, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon, de önmagában nem fogja tudni megoldani ezt a feladatot, és nem is lehet ezt várni tőle!  Hiszen ha igaz az, amit az előbb mondtam, hogy egy erkölcsi-lelki megújulásra, kulturális megújulásra van szükség, akkor az is igaz, hogy „az állami eszközök önmagukban nem elégségesek a „lelki rekonstrukcióhoz” (Klebelsberg Kunó).

A közművelődésnek az egyik legfontosabb intézménye a népfőiskola. S miért nélkülözhetetlen? Mert a népfőiskolák céljai között a legfontosabb az, hogy összefogják mindazokat, akik a magyarság szellemi-lelki és gazdasági felemelkedésén munkálkodnak. Ezt hallottuk már korábban néhány előadásban, s számomra nagyon fontos, hogy hallhattam és nem akárkiktől hallhattam! Ez megerősít abban, hogy a népfőiskola gyökerei mélyen be vannak ágyazódva ebbe az erős magyar földbe

Rendkívül fontos az is, hogy a népfőiskola attribútumai: „értékrend, közösség és életforma”, megegyeznek a kultúra egyébként Márai Sándor szerint is legfontosabb jellemzőivel!  Nélkülözhetetlen a népfőiskola abban is, hogy a kultúra eszközével magyarságmegtartó munkát végezzünk itthon és határainkon túl is.

A tét – az nagyon nagy. Lehet, hogy ugyanaz, mint mindig, az ember története során…

Az a nagy kérdés ugyanis, hogy a válság, amelyben vagyunk, az korrumpál vagy megerősít bennünket?! Én úgy gondolom, arra kell, buzdítson, hogy kultúránkra és hagyományaikra támaszkodva megerősödve, személyiségünk, arcunk, azonosságtudatunk megőrzésével kerüljük ki ebből a válságból.

Ebben a munkában – hangsúlyozom – nagyon nagy szükség van a népfőiskolákra, nem nélkülözhetjük a munkájukat, nem nélkülözhetjük a 75 éves népfőiskolai mozgalom minden tudását és tapasztalatát.

Bízom benne, hogy a közös munkánk eredményeképpen, talán nemsokára visszazökkenünk a normális kerékvágásba és újra megtaláljuk „Szeretetfalvát”…