„Akkor tanakodtak egymással az Úrnak tisztelői, az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv íraték Ő előtte azoknak, akik félik az Urat és becsülik az Ő nevét.” (Malakiás 3:16)

Ezen a napon emlékezünk, Testvéreim! Emlékezünk azokra, akik előttünk voltak. 1936-ra, amikor megalakult a magyar népfőiskola Újszászy Kálmán és Szabó Zoltán professzor urak kedzdeményezésére. Ők nem azért tettek valamit, hogy a nevük ismert legyen, hogy valakik legyenek, hanem valakiknek akartak tenni valamit. Ma, a 75. jubileumi évfordulón elmondhatjuk, hogy mi, mai népfőiskolások az ő vetésükbe álltunk be.

Emlékezünk az alapítókra, hiszen kell, hogy legyen valaki, aki leteszi a fundamentumot, kell, hogy legyen valaki, aki – ahogy Nehémiás idejében – hordja a követ és a homokot, keveri a maltert… De egyszer a kőfal Jeruzsálem körül fel fog épülni, amelyet Nehémiás kezdeményezett. Így ma is építőmestereknek kell lennünk, hogy a Népfőiskolai Collgeium húsz éve megkezdett munkája továbbra is gyümölcsöző legyen, határon innen és határon túl.

Névtelenek is voltak mellettünk. Jó lett volna, ha feljegyezték volna mindazok nevét, akik a népfőiskolai mozgalomban résztvettek, de tudjuk azt, hogy Istennél minden számon van tartva.

Hálás vagyok Istennek, hogy megengedte számomra, hogy részt vegyek ebben a mozgalomban. Már ifjú koromban hallottam a népfőiskoláról, még édesapámtól, Horkay István lelkipásztortól, aki szintén népfőiskolai tag volt. Sárospatakon nem csupán a teológián tanult, hanem a népfőiskolai mozgalmon keresztül megismerkedett például a mezőgazdasággal, a méhészettel, a selyemhernyó-tenyésztéssel, mindazzal, amelyre abban az időben meg akart bennünket is tanítani. Néprajzot tanult, népdalokat gyűjtött és kiment falukutatásra. Majd Kárpátaljára kerülve elszakadtunk az anyaországtól úgy, hogy egy ideig át sem tudtunk jönni, Édesapám 1971-ben jött át először. De Szernyén is meg volt a magunk köre, diófája, amely alatt leülhettünk és tanulhattunk. A határon túl is kaptam mindabból a szellemi gazdagságból, amelyben az anyaországiak részesültek.

Így tudom hasonlítani a népfőiskolát egy olyan facsemetéhez, amelyet 1936-ban elültettek. S amely növekedett és növekedett – ahogy Józsefről mondta édesapja áldásában: „Termékeny fa József, ágai túlhaladnak a kőfalon”. A határok nem tudtak bennünket elszakítani, az a fa felnövekedett, ágai túlnőttek Záhonyon, Nagyváradon, túlnőttek Szabadkán és Kassán. Lassan az egész világon ott lesznek a népfőiskola ágai. Elérnek Szentpétervárra is, ahol Vass Károly testvérem végzi szolgálatát. Az ottani reformátusokat már több alkalommal meglátogattuk Kis Boázzal és Szabó Dániellel. Vass Károly is többször hozott már népfőiskolai fórumokra és konferenciákra szentpétervári reformátusokat. S mivel ez a népfőiskolai mozgalom olyan ragályos, mint az influenza, már az oroszok is azon gondolkoznak, hogy Oroszországot fel kellene emelni a mélységből. Ott is szükség lenne egy hasonló mozgalomra, mint a Népfőiskolai Collegium. Magyarország felemelkedését is abban látom, hogy ha a népfőiskola betölti a maga feladatát.

„Hit, haza, haladás” – e hármas egység mellett fontos, hogy Isten Igéje áthassa az egész társadalmunkat. Lelki megújulás nélkül ugyanis nincs semmi, sem erkölcsi megújulás, sem pedig gazdasági felemelkedés. Az Európai Unión belül sok mindent tervezünk, de ott kezdődik minden, hogy visszatérünk-e Isten Igéjéhez?! Isten Igéje az az erő, amely nem található semmi más szervezetben. A Népfőiskolai Collegiumnak is az volt az ereje mindig, hogy ahányszor összegyűltünk egy konferenciára, reggel áhítattal kezdtük, énekeltünk és este is áhítattal fejeztük be a napunkat. Jelen volt az Isten Igéje, mert nincs olyan könyv a világon, amely annyira meg tudná formálni az ember életét, mint a Bibliában kijelentett Ige.

Tegnap az áhítaton szóltam arról a kettős, nagyon fontos kapcsolatról, hogy: „Imádkozzál és dolgozzál!” Ez legyen a célunk! Imádság nélkül ne kezdjünk bele semmibe, még a kapálásba se, ugyanakkor legyen számunkra a munka egy imádság, amelyet Isten dicsőségére végzünk!

Sárospataknak meg van a kisugárzása ma is, az egész magyar világra, amióta megalakult a Sáropataki Kollégium. A gimnázium is újra lett alapítva. Azóta ennek a helynek egy világméretű fontos szerepe van. Már Csángóföldre is eljutott ez a hajtás. Számos országban és több kontinensen jártam már, de Csángóföldre sajnos még nem jutottam el. Itt, ezen a jubileumi ünnepségen viszont lehetőségem volt igazi csángókkal találkozni. Kis Boáz már munkálkodik azon, hogy Csángóföldön is hirdetve legyen Isten Igéje. Az ügyvezető elnök több népfőiskolai szervezetett alapított már ott, az elmúlt esztendőben.

Van egy közös örökségünk, az ezer éves múltunk és történelmünk! A reformáció óta van egy közös evangéliumi örökségünk. Van egy nemzeti örökségünk, a nyelvünk, a kultúránk, népdalaink, népmeséink. Hozzátartozik az a magyar rátermettség is, a munkaszeretet, a becsületesség, amely ma kihalóban van ugyan, de szükséges újra helyreállítani a munkabecsületét, helyre kell állítani az erkölcsöt. Össze kell fognia az anyaországban és a határon túl élőknek. Nem vetélytársakat kell keresni egymásban, hanem munkatársakat. S ebben látom, hogy a Népfőiskolai Collegium nagy segítségére szolgálhat népünknek, ha össze tud fogni.

Az első találkozásom a Népfőiskolai Collegiummal 1991-ben volt. Kis Boáz testvérem meghívott egy konferenciára – akkor még nem voltam püspök sem –, igehirdetésre kért fel. Az Ige ez volt: „Nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené... Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.” Ezen a konferencián találkozhattam régi népfőiskolai vezetőkkel, például Dániából is volt jelen egy népfőiskolai vezető. Láttam akkor, hogy milyen fontos, hogy a népfőiskolai mozgalom beinduljon. Kis Boáz nagytiszteletű úr felajánlotta, hogy Kárpátaljára is ki fogjuk terjeszteni a népfőiskolai mozgalmat. Ahogy lehetőség lett rá, 2004-ben, Szojván létrejött az első ilyen találkozó. Köszönöm azoknak, akik akkor megtiszteltek bennünket, például Orbán Zoltán, a Hegyközújlaki Népfőiskola vezetője, Barabás Zoltán költő, az Erdélyi Népfőiskola vezetője. A Fóti Népfőiskola énekkara is szolgált ezen az alkalmon, résztvettek a Csákvári Református Népfőiskola tagjai is. Az előadók között volt Kiszely István professzor úr, aki a magyarságkutatás történetében nagy munkát végzett és végez ma is. Olvastam korábban a Sírok, csontok, emberek című könyvét, s szerettem volna élőben meglátni az antropológus professzort. Előadása után a szojvai diaszpórában élő magyarok azt mondták, hogy nem is vagyunk olyan utolsók, olyan alávalók. Mert addig, amikor kimentek az utcára, szégyelltek magyarul megszólalni, mert rájuk törtek, hogy „madzsari”, úgy néztek a magyarokra, mintha fasiszták, nacionalisták lennének. Az előadáson elhangzottak által a kárpátaljai magyarok megérezték, hogy azon a helyen mi nem véletlenül vagyunk, feladatunk van és most már van célunk is. Azóta Szojván magyar iskola és óvoda van. 24 magyar gyermek jár az óvodába, a nagydobronyi gimnáziumot azóta négy olyan diák fejezte be, akik előtte magyarul sem tudtak és a csákvári népfőiskolai ifjúsági táborban sajátították el a magyar nyelvet, nyaranta. S ezeken a diákokon keresztül egész Ukrajnára ki fogjuk terjeszteni a Népfőiskolai Collegiumot. Mondtam az egyetemistáinknak, hogy úgy tanuljanak, hogy mindenkinél többet tudjanak, hogy majd felelős pozícióba kerülve, akár az ukrán államapparátusba, segíteni tudják majd a diaszpórában élő magyarokat, tanítsák majd ezt a népet arra, hogy hogyan kell dolgozni, szeretni és Isten Igéjét hirdetni.

A szojvai közösségben elég nehéz körülmények között voltunk akkor. Még a vereckei-hágói ünnepségre sem tudtunk eljutni, nem volt rá lehetőségünk. De valami már megszületett, egy elhatározás, hogy kapcsolatot fogunk tartani. Láttam, tapasztaltam, hogy mennyi olyan ember van a világon, akik szeretnének valamit tenni a mi né­pünkért. A határon túliak közül például – mindenkit nincs lehetőségem most felsorolni – Gábor Lajos Szepsiben élő esperes úr a Felvidékről, nagyon sok munkát végzett a kapcsolattartásban. Például amikor árvíz volt Kárpátalján, ő érezte, hogy egy családhoz tartozunk, s többek közt összegyűjtött egy kamionnyi élelmiszert, 350 száz pár gumicsizmát, s ezeket eljutatta hozzánk, Nagyszőlősre és minden adományt és segélyt sikerült is kiosztanunk a rászorultaknak.

A népfőiskola nem csupán tudományt akar átadni, hanem testvéri szeretetet, tenni akarást is – ebben is megnyilvánul speciális volta. Erdélyből is segítettek bennünket; volt olyan lelkipásztor asszony, aki gyógyszereket hozott. Megindult a kapcsolattartás. Köszönöm, hogy a Szendrőládi Népfőiskola vezetője, Béres Lászlóné szintén elmondta, hogy a múltban milyen kapcsolatban voltunk. S náluk is egy konferenciai alkalommal sok tapasztalatot szerezhettem, a partiumi Orbán Zoltánt és Barabás Zoltán költőt azon az alkalmon ismertem meg.

Arról is szeretnék még szólni, amit én kaptam. Lelkipásztorként szakbarbár voltam sok mindenben, úgy gondoltam, hogy nekem „csupán” annyi a feladatom, hogy prédikáljak – ez volt a legfontosabb. Majd láttam, hogy nem csak kenyérrel él az ember, Isten Igéjével, mely az Ő szájából származik. Megismertem a feladatot, amelyet Isten reám bízott. Azt szeretném a jövőben elérni, hogy Kárpátalján még jobban kiterjesszük a népfőiskolai mozgalmat, ha lehetséges, minden gyülekezetre.

Meg kell említenem azokat a kárpátaljai lelkipásztorokat is, akik kezdettől fogva támogatták ezt a mozgalmat, résztvettek a balatonszárszói, balatonfenyvesi és az idei balatonlellei konferencián. Szernyén él egy Béres László nevű lelkipásztor például, aki minden alkalommal részt vesz a konferenciákon és buzgón munkálja a népfőiskolai mozgalom tevékenységét, segíti a népét, hogy tudjon szervezkedni.

Én Szernyén születettem. Ott már régebben is volt népfőiskolai moz­galom, 1938-tól 1944-ig, amíg be nem jöttek az oroszok. Ma is meg lehet találni azokat az embereket, akik kapcsolatban voltak a népfőiskolai mozgalommal. Eszenyben – ahol szolgáltam – volt egy pénztárosunk, aki azt mondta, hogy Sárospatakon tanulta a könyvelést Szabó Zoltánnál. Hogy-hogy? Népfőiskolai tanfolyamon vett részt, mindenre megtanították őket, még a számolásra is, arra is, hogy képesek legyenek költségvetést csinálni, s ezért lehetett pénztárosunk az egyházban. Nagydobronyban él egy Hídi András nevezetű idős bácsi, s ha valakinek szaktanácsadásra van szüksége: fa ültetéssel, permetezéssel, vagy bármivel kapcsolatban, akkor Bandi bácsihoz fordulnak, mert ő is népfőiskolai tag volt valamikor a háború előtt és számos fontos dologra tanították meg őt a tanfolyamonkon.

Ne gondoljuk, hogy mindez nyomtalanul elmúlik! Ahogy Móricz Zsigmond is megírta, ha valaki a családban tanító volt, akkor még a rokonságban is észre lehet azt venni. A népfőiskolai mozgalom ereje is kisugárzik. A népfőiskolások fel vannak töltődve egy olyan energiával, amelyet át kell adni. Azért lehetünk a „világ világossága”, mert Jézusból sugárzik ez reánk. Azért adhatunk szeretetet, mert mi is szeretetet kaptunk.

Meg fog fordulni az egész történelem, ha összefogunk, a Csángóföldtől kezdve a nyugati határokon túl, egészen a szórványokig, sőt, a tengeren túlig, ahol szintén működik népfőiskolai szervezet a magyar reformátusok között. Minden egyes magyarnak meg lesz a diófája, amely alatt tanulhat és taníthat másokat.

Kárpátalja kapcsán szólnom kell még az intézményeinkről, ahol magyar nyelven folyik az okatás. 81 magyar nyelvű elemi iskola van, négy református gimnázium és működik Beregszászon a II. Rákóczi Ferenc Főiskola, ahol tanárokat is képeznek. Tervem az, hogy az oktatási intézményekbe is bevigyem a népfőiskolai mozgalmat, mert azok a diákok, akik ezzel megismerkednek, kiviszik majd a tudásukat és tapasztalataikat az életbe, és tanárként tovább tudják adni azokat az ismereteket, amelyeket ott szereznek.

A Malakiás próféta könyvéből azért olvastam fel ezt az Igét, mert mi hamar felejtünk. A Bibliában fel van jegyezve nagyon sok olyan embernek a neve, akiket az Úr kiválasztott, feladattal bízott meg. Nekünk nem szabad megfeledkeztünk embertársainkról, testvéreinkről! Idén júniusban jelent meg egy könyv a magyar reformátusokról, akik a nagyvilágban, szétszórtságban élnek. Ezen minta alapján érdemes lenne elindítani egy népfőiskolai emlékkönyvet. Nem csak Újszászy Kálmántól kezdve, hanem Tessedik Sámuel neve is kell, hogy szerepeljen. Pápai Páriz Ferencről is szólni kell, s azokról, akik népüket „nem középiskolás fokon” tanították. Szerepeljen e könyvben az életrajzuk, lehetőség szerint fényképpel. S nem csupán a vezetőket kellene kiemelni, hanem a népfőiskola egyszerű tagjait és támogatóit is, s azokat, akik előadói voltak hosszú éveken keresztül napjainkig a népfőiskolai konferenciáknak, fórumoknak és tanfolyamoknak. Hiszen én is annyi mindent tanultam, például csángó népmeséket, erdélyi népdalokat, verseket hallottam, színdarabokat láttam; történelmi, jogi, gazdasági előadásokat hallgattam a népfőiskolai konferenciák alkalmai során. S ezeket a szerzett ismereteket és tapasztalatokat otthon továbbadtam, melyek a határon túl élő magyaroknak jelzőtáblaként szolgáltak, segítették az életben való helyes irány megtalálását s segítettek a világban való tájékozódásban, illetve reális képet adtak az aktuális anyaországi helyzetről. Az emlékkönyve írjuk be mindazok nevét, akik félik az Urat, becsülik az Ő nevét.

Töltéssy Zoltánt is meg kell megemlítenem, akinek a nevével szintén egy népfőiskolai konferencián találkoztam. Utánanéztem az életrajzának s egy mondatot nagyon megjegyeztem, hogy „Kötőből evett és gereblyén aludt, hogy minden idejét munkával tölthesse”. Ő és munkatársai önkéntesen tudtak létrehozni egy kollégiumot, deszkából barakkokat csináltak, sütöttek-főztek kint a szabadban, egész nap dolgoztak, imádkoztak és tanítottak. Ezért létezik ma az SDG Konferenciaközpont Balatonszárszón…

„Élő hitű emberek tudnak igazán lemondani az egyéni érdekükről” – ahogy ezt Horváth Erzsébet professzor asszony előadásában is hallhattuk. A legfontosabb tehát, hogy élő hitű emberek vagyunk, Isten Igéjéből meríthetjük a Szentlélek ajándékát, s ezért kell, hogy imádkozzunk szüntelen. Imádkozzunk azért, hogy a népfőiskolai mozgalom munkáját áldja meg az Isten, s imádkozzunk azért, hogy ne szűnjön meg, és a jövőben is jó kezekbe kerüljön, mert mi jelen pillanatban itt vagyunk, s a jelen később történelemmé fog formálódni. Ha mi elmegyünk, akkor el ne felejtkezzünk arról, hogy olyan kezekbe adjuk a stafétát, akik élő hitű emberrekként vezetik majd a népfőiskolai mozgalmat. S ahogy a Bibliában is írva van, ha ketten egy akaraton leszünk, bármit kérjünk az Atyától Jézus Krisztus nevében, Ő azt meg fogja nekünk adni azt.

A Huszt című költemény idézetével fejezem be: „Hass, alkoss, gyarapíts s a haza fényre derül”.

Isten áldja meg továbbra is az MNC Magyar Népfőiskolai Collegium minden munkatársát és tagját! Köszönjük a Sárospataki Református Teológiai Akadémia rektorának és tanárainak, hogy helyt adtak ebben az épületben, s ők is segítették a munkánkat, hiszen Sárospatak a bölcsője a népfőiskolai mozgalomnak, s reméljük, hogy a jövőben is innen fog kizendülni majd az Úrnak Igéje, és innen fognak kiindulni majd azok az emberek, akik Mózesként népünk élére állnak és átvezetik őket a pusztaságon, a mennyei Kánaánba.

Egyetlen nevet szeretnék még kiemelni. A mai jubileumi ünnepség alkalmával elismerték azoknak a munkáját, akik a népfőiskolai mozgalomért fáradoztak és fáradoznak a mai napig. Kis Boáz nevét kell megemlíteni, bár ő nem kapott kitüntetést, azért, mert ő nem is akarja ezt, de nélküle nem haladt volna a munka, ő volt, és a mai napig ő a motorja a népfőiskolai szervezetnek. Kárpátalján ő segítette beindítani a népfőiskolai mozgalmat. Köszönöm az eddigi fáradozását és Isten áldását kérem az ő életére, szolgálatára és munkájára!