Hiszem, hogy nem csak én élem át és érzem, hogy ahogyan mennek a percek és egymás után hallgatjuk meg a testvéreink nagyon értékes, őszinte és valós beszámolóját ezekről a szolgálatokról, szívünk fölmelegszik és érezzük, hogy már nem csak szónok és hallgatók vannak ebben a teremben, hanem egy közösség, amely érzi és tudja, hogy egy nagy ügyről van szó. Nem kevesebbről, mint ennek a népnek, nemzetnek szívét elérendő üzenetről és valahol arról a szolgálatról, amelyet Isten reánk bízott.

Őszintén fejezem ki tiszteletemet dr. Kis Boáz elnök úr felé, aki valóban megajándékozott bennünket egy olyan szervező munkával és egyáltalán életművel is ebben a vonatkozásban, amelynek most is haszonélvezői lehetünk itt, Sárospatakon. De hadd mondjam egy lélegzetvétellel, hogy pusztán az a tény, hogy valamiről is szólhatok, az meghatározóan a Sárospataki Református Teológiai Akadémia tanári karának a magatartása, elkötelezettsége összefüggésében születik. Kezdettől fogva, már rögtön az induláskor dékán úr kapcsolatot keresett ebben a vonatkozásban. Az induláskor meghatározó volt a tanári karnak az elköteleződése is, akik egy éven keresztül ingyen végezték a szolgálatukat, mint bejáró lelkipásztorok. A későbbiekben is, minden szabad órájuk és hétvégi napjaik folyamatosan lekötöttek, mégis készek voltak vállalni az újabb és újabb kezdeményezéseket. Nagyon hálásaknak kell lennünk, hiszen amikor a Presbiteri Szövetség részéről gondoltunk arra, hogy hogyan kaphatna helyet a Teológián egy ilyenfajta továbbképzés, akkor akik erről felelősen döntöttek, vagy munkálták ezt a döntést, segítették elképzeléseink megvalósulását. De mind a mai időkig, jelenlegi rektorunk és mind az egész professzori kar, egészen a lelkipásztori gondozásig, mind melléálltak, hogy ez a szolgálat helyet kapjon, tényleg erejüket meghaladóan, idejüket teljesen kitöltően végzik ezt a fajta szolgálatot, amiért igen hálásak vagyunk nekik. Isten áldja meg életüket, szolgálatukat, a pataki intézménynek ezt a fajta szolgálattevését!

Nagyon széles és nagyon mély szellemtörténeti összefüggésekre utalt rá Tőkéczki professzor úr és minden előadó a délelőtt folyamán. Talán egy-két olyan terület maradt, amelyekre szabad még nekem is ráutalnom.

Hogyan született, hogyan formálódott az a légkör, amelyben Sárospatakon sajátosan gyökeret verhetett ez a fajta oktatás, nevelés, amelyet a népfőiskolai keret nyújtott az ideérkezők számára, az idehívogatottak számára? Tényleg csak ámulható és kevés, hogy betöltse a szívünket az a fajta visszapillantás, és az, ahogyan Isten a mi népünk között, egyházunkon belül, itt Sárospatakon sajátosan is munkálta a szívtől-szívig való elérkezését az üzeneteknek.

Eszembe jut egyik kedves verse Áprily Lajosnak, az Ámulni még című, melynek csupán néhány sorát engedjék meg, hogy föllidézzem:

 

„Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron.”

Valószínű, hogy Árpily Lajos, amikor a „patakot” is említette, akkor nem Sárospatakra gondolt, hanem az ő erdélyi patakjaira, de annál inkább kedves dolog, hogy mi most itt elkérjük Istentől és átéljük azt, hogy nagy dolgokra utalt rá az életünkben. Mindezekkel a mozgásokkal az Ő cselekvésére gondolok, az Ő szándékára a mi népünkkel. Valóban ámulni való, amit kaptunk. Így, mint háttérmozgásokra, hadd emlékeztessek én is arra, hogy itt bontakozott ki az a fajta, már mondhatom, hogy szinte mindenki által Magyarországon, egyházi körben ismert puritánus látás és mozgalom, amely a reformáció után a már egy kicsit megmerevedett igei közlekedést, közlést megújította, testvéri és lelkigondozói szinten. Ez a lelkigondozói szint egyben tanítói szint is volt, szólt az evangélium üzenetével. Olyan friss volt ez az üzenet, hogy amikor most, évszázadok múlva, újból valahol elhangzott egy-egy egykori, például Medgyesi Pál által elmondott prédikáció, azt érezték a hallgatók, hogy ez egészen új gondolat. Én magam éppen Borbély Béla, vencselői lelkipásztornak adtam át elolvasásra egy ilyen prédikációt, hogy olvassa fel a gyülekezet előtt, megjelölés nélkül, s várja, hogy hogyan reagálnak majd egy 1640-es évek környékén elmondott prédikációra. Jó maga, aki kiváló evangélista-igehirdető volt mondotta, hogy „amikor lejöttem a szószékről és elbúcsúztam, azt mondták az Ige hallgatói, hogy mindig friss az üzenete a nagytiszteletű úrnak, de most valahogy egészen sajátosan friss volt ez az üzenet”. Az az üzenet, amely 400 éves, vagy még annál is több.

Isten tehát megadta Sárospatakon azt a fajta közlési készséget, azt a fajta megszólító készséget, amelyben szívtől-szívig terjedtek a gondolatok. Nem volt ez természetes. Frontokat kellett áttörni. Geleji Katona István erdélyi református püspök nem kicsi értékeket hordozott, s az Öreg graduál  évszázadokig élt, de számára is újszerű volt az, sőt mondhatnám alig elfogadható, hogy ennyire személyessé válhat az érintkezés a lelkipásztori szolgálat részéről a hallgatók szívének eléréséig. Magyar­országot és így Sárospatakot is utolérte az a nagy puritán hullámzás, mint a tenger nagy hullámverései a parton utolérik egymást, amely egy német pietisztikus, majd egy angolszász szellemi mozgást hozott. Mindezek valahol magyarosodtak itt, egészen sajátosan és föl­tét­lenül a lelkek megszólítása, a nemzetért, az egyház keretein belül elérhető nemzetért, sőt az azon kívül elérhető nemzetért való fele­lős­ség­­gé és mozgássá vált. Nagy ajándék volt mindez. S hiszem, hogy en­nek az örökségnek, ennek az alapmagatartásnak a megszólítottjaivá vál­tak sokan, akik azután továbbvitték és kiszélesítették mindezt a felnőttképzésben, a népfőiskolai képzésben, amelyekről a mai napon hallhattunk.

Nekem is van néhány emlékem – több személyes emlék is elhangzott a mai napon, s ez bátorít arra, hogy valamire ráutalhatok én is. Hogy milyen volt ez az attitűd, ez az alapállás ezekben a nagyon minősített férfiakban? Nem az „iskolásélet rendje” szerint hallhattam én ezekről, hanem az életnek egy-egy sajátos helyzetében.

A dolgok rendje szerint, vagy éppen sajátossága szerint, az ’56-os események után elveszítettem a lelkipásztori jellegemet, szolgálatomat, így a vendéglátásban helyezkedtem el. A vendégeink között volt egyebek között Illyés Gyula is. Egy alkalommal újból kitöltettem vele a bejelentkezési lapját – hátizsákban, kis sapkájában járta a vidéket, mintegy csendes apostola az ő üzenethordozásának. Amikor kitöltötte, azt mondtam neki, hogy: „Író úr, nem is azért kértem én, mintha nem volna Öntől bejelentő lapom, hanem szeretném ezt eltenni em­lékbe.” Az író egy pillanatra felment a szobájába, majd visszatérve így válaszolt: „Magának olyan fontos az, hogy Illyés Gyulától legyen egy bejelentő lapja? Szégyellem magam, hogy ennyire fontos vagyok egy szál­lodai portásnak. De ha már így van, s ha megengedi, hoztam a most kiadott könyvemből – Dőlt vitorla a címe – egyet ajándékba, és ha megengedi, írtam egy kis négysoros ajánlást a számára. Ha megengedi, beírtam ceruzával az egyik versemnek a végét, amelyet a nyomda következetesen mindig elhagy, mert nem tudja elviselni azt, amit odaírtam.” Így végződött a vers: „Országunk széle ponyvaként lebeg.” Ezt beírta ceruzával, mert a nyomda ezt ismételten lehagyta. Elgondolkoztam azon, hogy egy kis, szürke szállodai portás megért annyit Illyés Gyula számára, hogy ajándékozzon számára valamit. Ez volt az a népfőiskolai lelkület, ez volt az az „emeljük föl azokat, akiket fel lehet emelni” lelkület. Ma, nekünk is az a feladtunk, hogy mindenkit emeljünk fel, amíg Isten kinek-kinek a maga idejében erre erőt ad!

Egy másik eset volt a Németh Lászlóval való, szintén szállodai portán történő találkozás. Annak idején az író éppen Kodály Zoltán temetésére készült. Miskolcon volt az egyik darabjának a bemutatója. A színházi igazgatók, akik megígérték neki, hogy elviszik a temetésre, elaludtak. S míg várakozott a kísérőire, addig egy kis beszélgetésre volt idő. Megálltam távolabb, udvariasan, s mondtam: „Szabad-e az Író úrtól valamit kérdezni?” Azt mondta: „Szabad, de csak akkor, ha leül. Nem szeretek valakivel úgy beszélgetni, hogy én ülök, ő pedig áll. Foglaljon helyet!” Mondtam, hogy én szolgálatban vagyok, így helyes, hogy én állok. Így válaszolt: „Nem. Szeretném, hogy ha sokkal ember-közelibb volna a beszélgetésünk.” S akkor egy pillanat alatt néhány kis, egyszerű, ügyetlen kérdésemre megnyílt a szíve, s azt mondta: „Éppen Kodály Zoltán temetésére megyek. Kodály Zoltán kinőtt ennek a rendszernek az ellenőrző markából, nagyra nőtt. Nagyon fognak vigyázni, hogy a következőkben valaki ilyen nagyra ne nőjön, hogy nem lehet már lefejezni.” Hallgattam, hallgattam és azt kérdeztem: „Hogyan látja Író úr a mi népünknek az állapotát és helyzetét?” Ő ezt felelte: „Körbe vagyunk kötve, húzva, mint a csirkeudvar dróthálóval. Ha nem így volna, valószínű szétszakadnánk, mert elvesztettük azt a kohéziót, amely kellene, hogy éljen ebben a nemzetben.” Majd bátortalanul megkérdeztem: „Hogyan lehetséges ez Író úr, hiszen volt egy erős szellemi mozgás a reformációban, amely ezt a nemzetet formálta?” Válasza ez volt: „Igen, hiszem, hogy most is jelen van, szeretném látni, sokkal inkább a munkában, mert nem látom, hogy teljes erejével munkálkodna.” Később kedvesen kérdezte: „Magát betölti ez a szolgálat?” Ezt válaszoltam: „Ezt kaptam és örömmel végzem.” Annak ellenére, hogy szó sem volt arról, hogy én honnan jöttem, ő azt mondta kedvesen: „Igen. Lehet adminisztrálni és ugye lehet itt evangélizálni.”  Hogy ő ezt honnan vette, a mai napig nem tudom, de tény, hogy ez volt az a magatartás, amelyben ők a másik ember felé, a másik „magyarka” felé, a kis névtelen, semmiből való, kicsi emberi élet felé, az ő mértékeikhez képest fölemelték a másik embert.

Ugyanez volt a benyomásom Újszászy Kálmán professzor úr életéről is. A változások idején sok-sok méltatlan dolog történt. Ennek egyik része volt az, hogy valahol én folytathattam az ő szolgálatát, ebben a hivatali részben, így adódott. S emlékszem, hogy egyszer ott ültem a már nagyon erőtlen Újszászy professzor úr ágya mellett, szinte már az édesapámat láttam benne, lehajoltam hozzá, és megcsókoltam a kezét. Kicsi erejével rám ütött és azt mondta: „Ugyan, menj már!” Annyi szeretet volt benne, mintha magához ölelt volna, s ő is megcsókolt volna.

Ezek voltak azok az örökségek, amelyek lelkületileg mozgásban tartottak bennünket, vagy ráállítottak arra a látásmódra, érintkezési mód­ra, arra a felelősségbeli magatartásra, amelyet az ő életük hordozott.

S ha szabad, talán egy kicsi mondatban még az édesapámat felidézném, aki hálaadással és örömmel vette, ha valaki a könyvtárát, könyves szekrényét észrevette. Amikor pedig utoljára kísértem végig a lakáson, azt mondtam neki: „Milyen szép ez a bútordarab, milyen jó szeme volt édesapámnak!” Rám nézett, megfordult, amennyire még bírt, a karomon támaszkodva és azt mondta: „Fiam – magázott –, jegyezze meg magának, hogy a lelkipásztor otthonában a legszebb bútordarab az imádkozó testvér.” Azóta hálaadással szemlélem a nagyon szép és új bútorokat a lelkipásztorainknak az otthonában, de megszoktam szelíden kérdezni, hogy ültek-e már ezekben a fotelekben presbiterek, ültek-e már itt egyszerű életek? Mert ők, ezeket a szép foteleket is meghaladóan gazdagítják az otthonaitokat…   

Egy személet, egy Istentől kapott lelkület az, amelyet örökségképpen átvehettünk, vagy amelyet kaptunk, amely meghatározóvá vált. Így történt, hogy egy ilyen fogadókész akadémián, és egy ilyen elkötelezett tanári karral együtt kezdhettünk hívogatni aztán erre a szolgálatra és erre a munkára. A levelekben mindenkor emlékeztettünk arra, hogy nem kicsi dologról van szó, hogy minden közösség képviselteti magát az akadémián, mintegy gyülekezeti küldöttként. „Reméljük, hogy a sárospataki munkálkodás gyümölcseként rövid időn belül nagyobb számban fog megjelenni gyülekezeteinkben egy olyan szolgálóréteg, amelynek alapos igei, hitvallásos, egyháztörténeti ismereteit és a gyermekek, fiatalok közötti tanítói felkészültségét nem lehet kétségbe vonni. Ha ennek a rétegnek a forgolódása, szolgálata kellő alázatban történik, és kellő elfogadottságot nyer, ez áldások forrását tárhatja fel. A cél az lenne, hogy minél többen jöjjetek, de legalább gyülekezetenként egy testvérünk. Sajnos, ettől még nagyon messze vagyunk. Vajon hány helyen lett köztudomásul, hogy a tanulásra jelentkezetteket a gyülekezet a maga diákjainak tekinti, imádságban és anyagiakban is támogatni kívánja? Mégis, sőt annál inkább, ha nincs így, jöjjetek és foglaljátok el azt a történelmi erősséget, szellemi bástyát, lelki fészket, mely a ti számotokra is rendeltetett! Hozzátok hitetek, bizonyságtételetek, élettapasztalatotok, értelmetek, racionális tudásotok, ismeretetek kincset érő tárházát, és szerezzetek örömet Istennek, gazdagodást a teológiának, áldást egyházunknak, s mennyei látást népünknek, élő örökséget magatoknak és családotoknak! Engedj a hívásnak s engedd, hogy így köszönthessünk Patakon: Testvérünk, jól tetted, hogy eljöttél!” (Apostolok Cselekedetei 10,33).

Nagyon testvéri volt ez a hangvétel, amely valóban a professzori kar lelkületét és megfogalmazásait tükrözte vissza. Hiszen volt olyan levél – éppen ebben az évben –, amelyben a professzorok megfogalmazott hívogató hangja kapott helyet a levélnek az anyagában. „Gyü­lekezeti tag testvéreink is jelentkezhetnek, rendkívüli lehetőség a közelebb lakó tiszáninneni testvéreink számára, hogy a rövidebb távolságokról könnyebben érkezhetnek meg. Bennük, jelenlétük által a gyülekezetek most sajátosan is birtokba vehetik a bezárt, és most visszanyert teológiát, kollégiumot. Tájékozódhatnak, véleményt formálhatnak, itthon lehetnek a pataki teológián. Egy áldott, lelki megújulásnak, ébredésnek lehet a kezdete, ha minden gyülekezetből legalább egy személy itt lehetne ezen a nagy alkalmon.

Nem kell magyarázni, hogy nincs más erő, amely családjainkat, nemzetünket meggyógyítaná, mint az evangélium, Isten kegyelmes szava. Ennek lehetünk a hitben, ismeretben növekvő munkásaivá. Amikor testvérünk ezt a levelet olvassa, kérjük, ne csupán magára gondoljon, hanem a gyülekezetében olyanokra is, akiket egy személyes megszólítás segíthet abban, hogy elinduljanak. Legyünk munkásai a hívogatásnak, s az egymásért való imádkozásnak is! Nem a világ folyásának a változásától kell várnunk megerősödésünket az egyház életében, hanem az egyház életének megerősödésén át, reméljük a világ életének a gyógyulását is. Legyen egy nagy ügy elhívott munkása testvérünk Isten kegyelméből! Várjuk testvérünket, jöjjön, képviselje gyülekezetét, és nyerjen életre szóló megtapasztalást a Kollégium lelki közösségében!”

Akármelyik régi levelet is venném elő, mind erről szólnak. Nyilvánvaló, hogy itt aztán egészen összetalálkoztak, majd látjuk a történelmi mozgások, és annak az utolsó nagy hullámverését, amely éppen a bezáráskor teljesedett ki az 1951-es esztendőben, a nagy háború utáni ébredésben. Akkor már valóban Patak üzen dolgokban az ország számára. S majd a népfőiskolai mozgások ugyanabban a magatartásformában, azzal a hívogató hanggal, abban a látásban végezték a szolgálatukat, s végzik ma is, amelyben ez is helyet kapott.

Próbáljuk megtenni azt, ami tőlünk telik. Immáron már a második sorozatát adjuk ki annak a tanítói füzetsorozatnak, amelynek első sorozata 24 kötet volt és a presbiterképzéssel kapcsolatos kérdéseket veti fel, illetve megoldási javaslatokat is kínál. E két év tananyagát összefoglaló füzetek foglalkoznak egyháztörténettel, bibliaismerettel; olyan anyagokat is tartalmaznak, amelyek lélektani ismeretek átadására, a beszélgetésekre készíti fel presbiter testvéreinket.

A szándék az, hogy ha egyszer úgy fogjuk fel a felnőtt presbiteri továbbképzést, a gyülekezeti tagjainkat is a szolgálatban, hogy őket egy nagy küzdelembe visszük bele, és abban kérünk tőlük segítséget, akkor a lelkipásztorral együtt fogják végezni a szolgálatot. Ez nem kevesebb, mint egy nem kicsi háborúban lévő nemzet frontvonalán való küzdelem. Ez a nem kicsi háborús küzdelem, amelyben vagyunk, nem kevesebb, mint arról szól, hogy kié lesz a magyar lélek. Kié lesz? A reménytelenséggé, a bankvilág csődjévé, majd a materializmusnak a csalóka csapdáié? Vagy mennyei látásokat fog hordozni és Isten térképén, mintegy üzenethordozó közösség helyezkedünk el, amelyben majd az Úr – gondoskodásában, embereket felhasználva, politikai erőket felhasználva, gazdasági mozgásokat, vagy éppen egy egyesült Európát is felhasználva – akar bennünket üzenethordozóként látni. Ebben van a megmaradásunk és a jövőnk. Ezt kell kimunkálnunk!

Adja Isten, hogy mindenki, aki itt ebben érintést kapott valamilyen szinten, akár az egyháztörténet végiggondolásában, akár személyes találkozásokban ennek a korszaknak a nagy, kiemelkedő személyiségeivel, el ne felejtse, hogy felelősek vagyunk egymásért, s ezért a né­p­ért és annak megmaradásáért!