Szétszórattatásunkban élő magyarságunk számára, éppen olyan fontos, hogy a különböző területeken élő magyarok kapcsolatot tudjanak tartani egymással, melyben elengedhetetlen az anyaországi feladatvállalás. Mind a kettőnek kell tenni azért – és nem is keveset –, hogy megmaradjanak magyarnak.

A II. világháborút követő években – de azt megelőzően is – nagyon is érzékelték ennek a szükségszerűségét, az egyszerű emberek éppen úgy, mint a nagy tudású polihisztorok.

Kemény András ezzel kapcsolatban így ír: „Megrendülten bolyongtam Nyékincán, Herkócán, Sátrason és Maradékon, mint Julianus barát ama nevezetes útján, s találkoztam sorban azokkal a magyarokkal, akik lelkükben és szívükben hordozzák magyarságukat, de a nyelvünket már egyre nehezebben beszélik és értik. Két kézzel kapaszkodnak az anyaföldbe és fuldoklóként szorítják kezemet. Lám, az anyaországi látogató ritka vendég náluk!”

A bibliai látnok, Ezékiel ezt írja az elszáradt csontokról: „Embernek fia! Ez a sok csont Izrael háza, amely most ezt mondja: elszáradtak a csontjaink és elveszett a reménységünk, végünk van… Lelkemet adom belétek, életre keltek és letelepítelek benneteket a saját földeteken.” (Ezékiel 37,11)

Amikor a Népfőiskolai Collegium az anyaországtól elszakadt és távollevő magyarság történetét kutatja, akkor segítséget akar adni és életet akar adni – ahogy a bibliai Ige mondta az imént – azok számára, akik hozzánk tartoznak, akikkel együtt vagyunk magyarok.

Az MNC Magyar Népfőiskolai Collegium ezért kezdte meg a Csángóföldön nyolc évvel ezelőtt a magyarság segítését, egészségügyi, kulturális, gazdasági és más területeken.

S ezért kezdtük el munkánkat a Szerémségben is, kihelyezett ülésünkkel.

A Szerémség földrajzilag a Vajdaságban található, a Dráva és a Száva folyók által közrefogott terület keleti részén. Területén fekszik a Tarcal-hegység, melynek nevét a szerbek Fruška Gora névre változtatták.
Nagyobb városai: Zimony, Szavaszentdemeter, Karlóca, Pétervárad, Belczény.
Első alkalommal Maradékon, Sátoroson és Nyékincán voltunk, ahol előadásokat tartottunk – állatorvosi, gazdálkodási, egészségügyi, társadalomtudományi, stb. témákról.

Több településen megálltunk és a Julián-iskolák maradványait tekintettük meg. Ez az iskolatípus a magyarok tanítását szolgálta, főleg a téli hónapokban. Sokan közülük analfabéták voltak, de ebben az iskolában szükséges ismereteket kaptak. Sajnos, ma már az enyészeté lettek ezek az egykor kiváló épületek, s elszomorító látvány az össze-vissza firkált falak, a magyargyalázó szövegek; vagy éppen csak egy kőhalmazból következtetni arra, hogy egykor itt volt a település tudásvára, magyar iskolája…

Maradékon, a három éve ott szolgáló fiatal református lelkész – Halász Dániel – nagy lendülettel és reménységgel kezdett neki az ifjúsággal való foglalkozásnak. Magyar óvodát szervezett a gyülekezeti teremben és a környező falvak, valamint Maradék lakosságának figyelembe vételével, a csángókhoz hasonló Magyar Házat szeretne létrehozni. E tárgyban egy kérvényt is adott be az Emberi Erőforrások Minisztériuma államtitkárához.
Reméljük, hogy nem hiába és a szükséges segítséget megkapja.

A Népfőiskolai Collegium az óvodások számára játékokat, kifestőkönyveket vitt ajándékba.

A baj azonban az, hogy kevés ilyen lelkes, bátor, jól képzett ember van a Szerémségben. Pedig, ahogy Kemény Andrástól is olvastuk, igényelnék a hasonló segítséget, a többi településen is.

Reménykedve tekintenek az MNC Petőfi Sándor-kurzusa felé, hogy olyan személyek jönnek, akik valóban segítik mind azt, ami az itt élő magyarság magyarság megerősödését szolgálja.

Halász Dániel lelkipásztor szerémségi születésű és neveltetésű, édesapja Halász Béla, a szerbiai magyar reformátusok püspöke.
A lelkipásztor elmondta, hogy sajnos a magyarság fogy, de még van lehetőség a megsegítésükre.
A magyarságot leginkább a reformátusok vállalják fel, mert a katolikus papok horvát nyelven prédikálnak.
Elmondta azt is, hogy Nyékincán a katolikusok közül többen járnak a református istentiszteletre, mert ott magyar szót hallanak és fontos a számukra, hogy magyar nyelvüket megőrizzék.
Érdekességként mondta el Halász Dániel, hogy Maradékon az a gyakorlat, hogy a hajadonok, a nők házasságkötéskor a férjük vallását követik.

A közelmúltban jelent meg Domonkos László könyve Elsüllyedt földön – Szerémi szerelem címmel. Könyvében arról a nehéz helyzetről ír, melyről fentebb szóltunk. A könyvben található temetői fotók magyar nyelvű sírfeliratai mutatják a magyarsághoz való ragaszkodást, hiszen a szerbek többnyire nem veszik szívesen, ha valahol magyar írás olvasható.
Halász Dániel a közelmúltban temetett egy idősebb embert, akinek ravatalánál magyarul is és szerbül is el kellett mondani a gyászbeszédet. A probléma csak az volt, hogy ő volt az utolsó magyar azon a településen, ahol a temetést tartotta…

A Népfőiskolai Collegium azért vállalja fel ezeknek a településeknek is a gondozását, mert hisszük, hogy ahogy a Csángóföldön, úgy itt is erősödni fog a magyarságtudat. A szerémségi magyarok lelkesen hallatják ugyanis a magyar előadásokat. Hibátlanul beszélnek magyarul és ezt örömmel teszik.

A szakértői csoportunk egészségügyi előadója megtapasztalta, hogy mennyire odafigyelnek az egészségükre, mennyire fontos, hogy tisztában legyenek szervezetük problémáival az ott élő emberek. Ezért is volt különös jelentősége annak a mintegy 300 flakon Béres Cseppnek, amit szétosztottunk a jelenlevők között.

A szerémségi katolikusok magyar szóért elmennek a református felekezet templomába is. Szeretnék karban tartani magyarságtudatukat is. A segítséget meg kell adni a számukra. A református egyház az elmúlt nyáron is nagy gyermektábort szervezett – most Torontálvásárhelyen – ahol a hitmélyítésen kívül, a magyarságtudat erősítése is fontos volt.

A Református Élet című havilapjuk buzdító jellegű írásokat jelentet meg. Igyekeznek olyan képeket közölni, amely a magyarság egészének összetartozását hangsúlyozza.

Utunk során fejet hajtottunk vitéz Szombathelyi Ferenc, II. világháborús magyar vezérezredes kivégzésének színhelyén is.

Sajnos, azt kell látnunk, hogy igaz, amit Kemény András írt, hogy a szerémségi magyarok el vannak felejtve, a maguk próbálkozásaira, erőfeszítéseire vannak utalva, miközben a szerb-horvát lakosság nem szívleli, hogy az ott élő magyarok a „kossuth kutya-nyelvét” használják egymás közötti beszélgetésben.

Sokat segíthetnének és sokat segítenek persze, a létező magyar egyesületek. De ott jártunkkor szereztünk arról tudomást, hogy Drávaszentbenedeken és Ürögön szünetelőben van a magyar egyesület.
A következőkben szeretnénk éppen ezeket a helyeket – háromöt falut – felkeresni, hogy népfőiskolai segítségünket ajánljuk fel számukra ahhoz, hogy az egyesület újra erős legyen és betöltse küldetését.

dr. Kis Boáz