A magyarországi népfőiskola alapjai

A magyar népfőiskola eredetére nézve hangsúlyozzuk a magyar gyökereket, amelyek során úgy tekinthetünk vissza e mozgalom kezdetére, hogy az a külföldi ilyen irányú tevékenységeket is megelőzte. Nem csökkentve a dán Grundtvig evangélikus püspök e téren végzett munkájának értékét, rámutattunk a Tessedik Sámuel (1742-1820), illetve báró Wesselényi Miklós (1796-1850) példaadó munkájára.

Wesselényi 1835-ben foglalkozott először ezekkel a gondolatokkal, majd Erdélyben, Makfalván megkezdte működését a Wesselényi kollégium. Szép kőépületben helyezte el „nemzeti iskoláját”, amely a külföldi népfőiskolákat megelőzve kezdte meg munkáját, a „közrendű Nemes Székely atyánkfiainak a természettől többnyire jeles lelki és tehetségekkel megáldott gyermekeik abban a közéletre megkívántató azon ismeretekre tegyenek szert, mely az előítéletektől megszabadított lelket a csendes famíliai élet és közjó célirányos eszközei föltalálásában segítik, s egyszersmind a természeti épség állapotában megtartott testet, annak tehetségeit célszerinti kifejtése s gyakorlása útján az ügyesség azon fokára is juttatják, mely magát a föltalált eszközök helyes használásában nyilatkoztatja ki. … Olyan gyakorlatok is tétessenek egybe, melyek eszközlői egyszersmind az életre hasznos mesterségek értésének, gyakorlati megvalósításának, vagyis a magán segíteni, s másoknak is szolgálni alkalmatos ügyességnek, életrevalóságnak.” (Harsányi István: Népfőiskola tegnap, ma, holnap, Püski Kiadó, 1991.).

báró Wesselényi Miklós

Wesselényi e munkájához hasonló Tessedik Sámuel, továbbá Nákó Kristóf tevékenysége is. A XVIII. században Tessedik Sámuel vállalkozott arra, hogy egy ipari és gazdasági iskola kapuit nyissa meg Szarvason az elmaradott, képzetlen magyar parasztifjúság előtt, annak érdekében, hogy jobb gazdák legyenek, s ezzel is munkálják falvaik fejlődését. A képzésben a gazdasági ismeretek mellett fontos helyet kapott az ifjak szellemi, hitbeli és erkölcsi életének kiművelése is.

A dán népfőiskolai munka csak tíz évvel később kezdődött meg, mint a korábban említett makfalvai. A későbbiekben a dániai hatás érezhető leginkább Magyarországon, illetve német jellegzetességek is megtapasztalhatók. A magyar népfőiskoláknál azonban mindvégig előtérben volt az, amit Újszászy Kálmán, a sárospataki népfőiskola egyik elindítója így fogalmazott meg: „Magyar bajra magyar gyógyszer kell!”

Újszászy Kálmán

A dán és a sárospataki népfőiskolai mozgalom között voltak hasonlóságok, mégis a sajátosságot is látni fogjuk abban, hogy a pataki népfőiskola tulajdonképpen személyiségformáló feladatot látott el. Ezzel kapcsolatosan Újszászy Kálmán egyik dolgozatában azt írta, hogy a pataki népfőiskolán Pataktól Skandináviáig, a sajátosan pataki jegyeket hordozó pataki népfőiskolától a skandináv népfőiskolák felé, a hazai indulástól a külföld felé működtek az erővonalak és nem megfordítva. A pataki népfőiskola tananyagában legnagyobb jelentősége az általános műveltség tárgyainak voltak. Az általános műveltség hiánya volt az, ami miatt a környékbeli ifjak a pataki népfőiskolát megkeresték. Ez az egyetemes emberi műveltségre történő koncentráltság azt mutatta, hogy ezt helyezték a legmagasabb szintre, még az önismeret és a magyarság ismeret tárgyai fölé is. A népfőiskola tehát a kulturális javak átadására vállalkozott, s ezzel személyiségformáló szabadművelődést végzett. Azt tanították meg a résztvevőknek, hogy mit érdemes tudni ahhoz, hogy az életük ne robot legyen csupán. Mit kell ahhoz tudni, hogy el ne vesszenek a tömegben. Tehát az életüket értékes, színes, szép életté fejlesszék, ahogy Ladányi versében olvasható (Ladányi Mihály: Élhettem volna), hogy „gyönyörűen” élhessenek.

Tessedik Sámuel

A Magyarországon kialakuló népfőiskolák művelődési szerepükben sokkal inkább hasonlítottak a személyiségformáló népfőiskolai tevékenységhez, mint a szakoktatáshoz.

A sárospataki népfőiskola a II. világháborút követően, 1948-ig olyan művelődési eredményeket ért el, amelyek a II. világháború elvesztésében is utat tudtak mutatni mindenki számára. Az 1943-as balatonszárszói SDG konferencia előkészítése során ezzel kapcsolatban jelentek meg különböző írások, s tulajdonképpen arra biztattak, hogy minél több népfőiskola alakuljon. Az 1942-es debreceni népfőiskolai konferencia valóban a népfőiskolások nagyszámú jelenlétét igazolta. Az írók, költők, pedagógusok figyelték a népfőiskolásokat és bátorították, biztatták őket.

A Győrffy Kollégiumban tartott 1942-es tanácskozáson az írók tisztázni akarták a népfőiskolák jelentőségét, rendeltetését, működésük módját. E konferencia alaphangját a népfőiskoláról Veress Péter adta meg, amikor azt hangsúlyozta, hogy a népfőiskola az egyetlen lehetőség ahhoz, hogy a „magyarság eljusson önmagához, hogy közösségi öntudatában és magyar ízlésében megerősödjék.” (Szárszó – 1943, szerkesztette: Győrffy Sándor, Pintér István, Sebestyén László és Sipos Attila). A fő referátumot ezen a konferencián Benda Kálmán tartotta, aki hangsúlyozta, hogy Magyarországon még ma sem omlottak le a társadalmi rétegeket elválasztó falak … A hallgatókat nem szabad szellemi járomba fogni, nincs szüksége vizsgára, se feleltetésre.” (Szárszó – 1943).

Ugyanezen a konferencián, Simon Dániel unitárius teológiai tanár azt hangsúlyozta, hogy a népfőiskoláknak a magyar sorskérdésekkel kell foglalkozni.

Az 1943-as szárszói SDG konferencián az igen nagy hatással előadó Németh László hangsúlyozta: „Egyetlen veszély fenyegeti a népfőiskolák ügyét: ha valami hivatalos közbelépés próbálná kerékbe törni.” (Szárszó – 1943).

Sárospataki Teológia

Igen fontos az 1942-es debreceni tanácskozás végső meghatározása, mely többek között kimondja: „A népfőiskolás mozgalom a népi megújhodás gondolatából született meg. Célja: a nemzeti közösség szolgálata és a lelkileg megújult magyarság megteremtése.” (Szárszó – 1943). Jól látható, hogy itt felnőttképzésről nem esett szó, annál inkább viszont a hazafiság, a műveltség került előtérbe.

Az 1989-es rendszerváltást követően, valami hasonlót igyekezett betölteni a népfőiskola, amely így az 1835-ös előzmények és az 1936-os intézményesedés után, hasonló célt tűzött ki, mint az 1942-es tanácskozás. Vagyis azokat az értékeket, amelyek 45 év alatt a semmibe vesztek, vagy eltorzultak a nemzeti önismeret, a nemzettudat, hazafiság tekintetében szerette volna felébreszteni a társadalomban. Az 1996. nyarán Sárospatakon tartott MNC nemzetközi konferencián a finn újságíró kérdéseire adott üv. elnöki válaszokból megállapítható, hogy a népfőiskolának feladata, hogy megmutassa kik vagyunk és mivé lehetünk. A társadalom peremére jutottaknak lehetőséget kínál a népfőiskola, hogy úrrá lehessenek életük problémáin. Mindezt a szellemi élet építésén és a megélt hit által lehet elérni.

A 2003 áprilisában kiadott kormányzati stratégia is valami hasonlót fogalmazott meg, amikor a civil szervezeteteket kívánta segíteni. Ezt írta: „A civil szektor olyan emberi értékek megtestesítője, mint a függetlenség, az egyéni kezdeményezés, a pluralizmus és a szolidaritás…” (Burány Sándor: A kormányzat civil stratégiája és civil cselekvési programja, 2003). A kormány ezért „tiszteletben tartja a szervezetek függetlenségét, bővíti a forrásaikat, támogatásukat nem rendeli pártpolitikai szempontoknak.” (Burány Sándor: A kormányzat civil stratégiája és civil cselekvési programja, 2003).

dr. Szabó Zoltán

A népfőiskola fogalmának meghatározása az elmúlt időszakokban nem volt a szakmai érdeklődés középpontjában. Megállapítások ugyan találhatók egy-egy alapszabályban, dolgozatban, értekezésben, de ezek nem igazán ölelik fel a népfőiskola fogalmának teljességét.

A fentiekhez tartozik az 1997. évi CXL. sz. törvény 1. sz. mellékletében található kísérlet is, amely még jó, hogy a mellékletben lett meghatározva pontatlansága, önellentmondása miatt.

A törvénytervezet elfogadása előtt a Parlament kulturális bizottsága is tanulmányozta az MKM által készített anyagot.

Nem tudni, hogy felkérték-e a népfőiskolákat, hogy definiálják magukat. Tény azonban, hogy az MNC Magyar Népfőiskolai Collegiumhoz nem érkezett ilyen irányú megkeresés. Pedig szívesen elmondtuk volna azt, amit a fogalom tartalma szempontjából elengedhetetlennek tartunk. Például, hogy a népfőiskola mindenekelőtt szolgálat a nép felé; hogy egyensúlyban kell lennie a hit-, a nemzet- és hivatástudat elemeinek; s nemcsak a szakmai ismeretekre kell helyezni a hangsúlyt, hanem elsőként a személyiség formálásra.

Történtek a népfőiskola fogalmára, hazai meghatározására kísérletek a pataki népfőiskola megalakulásától kezdve, a Népfőiskolai Tanácson át, napjaink népfőiskoláinak tevékenységéig egyaránt, ezek azonban maguk sem törekedtek adekvát fogalom adására, s kísérleti szinten maradtak.

A mai magyar népfőiskola alapjainak lerakása tehát 1936-ban, Sárospatakon történt meg. Ezt megelőzően voltak népfőiskolai próbálkozások, ezek azonban soha nem értek el olyan hatást, mint a sárospataki. Ennek ismeretében beszélhetünk népfőiskolai kezdeményezésekről: Bajaszentivánon, Kecskeméten, Mezőkövesden, Ménfőcsanakon, Pilisen, Nagytarcsán, Tatán, Szatmárököritón, Pápán, Csurgón, Fóton, Sárbogárdon, Vértesacsán (ld. Harsányi István: Népfőiskola tegnap, ma, holnap).

A magyar népfőiskolák személyiségformáló munkáját vizsgálva, nemcsak a makkfalvai és a szarvasi példákat kell megemlíteni, hanem azt a tevékenységet is, amit a magyar kormányok már az 1800-as évek végétől meghirdettek az „alsóbb néposztályok” műveltségének emelésére, a Horthy-rendszer pedig az 1920-as évektől kezdve, fokozottan tette ezt.

A szakirodalomból egyértelműen megállapítható, hogy az iskolán kívüli népművelés célja az volt, hogy a tanköteles koron túl is segítse pótolni az elemi iskola esetleges hiányait, egészítse ki az iskola által nyújtott műveltséget. Ez így volt a magyar népfőiskolákban a történelem folyamán és így van ez napjaink népfőiskoláiban is.

Az 1900-as évek elején Széll Kálmán (1843-1915) létrehozta az Országos Közművelődési Tanácsot, melynek feladata a népművelődés összefogása szervezeti szempontból. Vagyis a szabadművelődés keretén belül, a személyiségformálás műveltségi alapjának megteremtése.

Széll Kálmán

Érdekes próbálkozásként feltétlenül megemlítjük Czettler Jenő (1879-1954) kísérletét, aki skandináviai útjáról visszatérve, egyetemes műveltséget akart adni a „kisgazdáknak”, de nem kifejezetten a mezőgazdasági szakismereteket kívánta számukra közölni, hanem elsősorban műveltségüket szerette volna emelni.

1936 előtt, különböző konferenciák keretében, a hitmélyítés mellett magyar sorskérdések, továbbá a falu problémája, kulturális, szociális hátrányokkal, a megfelelő iskoláztatás hiányával is foglalkoztak, Dunavecsén, illetve Balatonszárszón.

Czettler Jenő

Mindezek alapján elmondható, hogy az 1936 előtti idők népfőiskolai próbálkozásai fontosak voltak és hasznosak, tartalmukban pedig a kezdetét jelentették az 1936, illetve a rendszerváltás utáni népfőiskolák tevékenységének.         A magyar népfőiskolákkal foglalkozók gyakran esnek abba a hibába, hogy ezt az igen fontos társadalmi intézményt valójában mezőgazdasági továbbképzőnek fogják fel, amely a falusi fiatalságot, ifjúságot volt hivatva tanítani a permetezés, a növénytermesztés kétség kívül igen fontos feladataira. Akármelyik korabeli népfőiskolát nézzük meg 1936 után, egyértelműen kiderül a tananyagból, hogy azok 75%-ig magyarságtudati, hitelvi és hazafiúi nevelést tartalmaztak, s csupán a fennmaradó mintegy 25% foglalkozott szakmai ismeretekkel, melyek között nemcsak mezőgazdasági, de iparos tananyagok is szerepeltek.

A rendszerváltás utáni népfőiskolák pedig egyértelműen tanúsítják az arány-eltolódást, s valójában alig akad egy-két olyan népfőiskola, ahol a mezőgazdasági ismeretek oktatása valamilyen szinten szerepel.

Ahogy az az alábbiakban kiderül, a népfőiskola kontinuitását a szabadművelődésben megvalósuló személyiségformálás adja meg.

1988-ban alakult meg az MNT, mint az első országos népfőiskolai szervezet, melyet követően a Magyar Népfőiskolai Kamara, majd az MNC Magyar Népfőiskolai Collegium (1992) is létrejött.

Az 1988-1989-es évek a helyi népfőiskolák megalakulását is jelentették. Harsányi István: Népfőiskola tegnap, ma, holnap c. könyvében olvashatjuk, hogy a KALOT ebben az időben megalapította a II. Rákóczi Ferenc Népfőiskolai Egyesületet, ebben az időben alakult meg a Koós Károly Népfőiskola is. Az 1980-as évek végén Helvécián és 1989 tavaszán Csákváron indult be a népfőiskolai munka.

Az egykori Wesselényi kollégium napjainkban

A Magyar Népfőiskolai Kamara megszűnésével a KALOT Népfőiskolai Mozgalom fejtett ki és fejt ki népfőiskolai tevékenységet. Igen nagy jelentősége van a Lakiteleki Népfőiskola megalakulásának, melyet a kilencvenes évek elején alapított Lezsák Sándor.

A magyar népfőiskolák megalakulásában és elterjedésében jelentős szerepet játszottak az egyházi ifjúsági szervezetek: KIE, SDG, KALOT, KALÁSZ, MEKDESZ és a cserkész-szervezetek. Az imént említett szervezetek céljai ugyan eltérőek voltak, de közösen vállalták, evangéliumi lelkülettel a magyar nép legégetőbb kérdéseinek elemzését és a válaszok megadását. Személy szerint a már említett Tessedik Sámuel, Nákó Krisztián és báró Wesselényi Miklóson kívül meg kell említenünk Guttenberg Pál munkáját, aki a dán népfőiskola népszerűsítését végezte, továbbá a következőket: Szabó Zoltán, Újszászy Kálmán, Rácz István, Sztheló Gábor, Kerkai Jenő, Nagy Töhötöm, Ugrin József, Boda József, Csepregi Béla, Benda Kálmán, Veörös Imre, Szathmári Lajos, Molnár István, Magyari Zoltán. Az 1941. május 21-én létrehozott Népfőiskolai Tanács (dr. Szabó Zoltán elnök és Kerkai Jenő alelnök) újabb lendületet adott a népfőiskolák szerveződésének, 1948-ra 60 református, 20 katolikus és 10 evangélikus népfőiskolát tartottak számon a szakemberek.

1948-ban azonban a társadalom struktúrája és a politikai helyzet teljesen megváltozott, s ebben az időben egy tollvonással megszüntették a népfőiskolákat.