Bár mindig arra szoktam törekedni, hogy minél több időt töltsek egy hosszabb ideig tartó konferencia testvéri közösségében, és soha sem szerettem „ejtőernyőzni” („beesni, nagyokat mondani és eltávozni”); ebben az évben – szolgálataim torlódása miatt – mé­gis erre kényszerültem. Hálát adok Istennek, hogy most mégis itt lehetek; köszönetet mondok azoknak, akik meghívtak; és – mint már többen is biztosan hallották ezt tőlem – kegyelmi ajándéknak tartom azt, hogy szólhatok, bizonyságot tehetek Urunk, Istenünk nagyságos dolgairól. Azt is szoktam mondani, hogy ilyenkor valójában nekem is a hallgatóság között lenne a helyem, mert az Üzenet, az Evangélium nekem is szól, még akkor is, ha az éppen „mindennapi”.

A Miatyánk német szövegében az a kérés fogalmazódik meg, hogy adja meg Atyánk nekünk azt, „was wir Heute zum Leben brauchen”; vagyis mindazt, amire a mában – életünk viteléhez – szükségünk van. Tehát nem csak a kenyeret, amelyen mi, magyarok is tulajdonképpen a kenyérkeresetet, a mindennapi megélhetést is értjük, hanem ennél sokkal többet, így természetesen a mindennapi isteni Kijelentést, a napi evangéliumot, a jó hírt is. Mert a jó hírre igen nagy szükségünk volt, van és lenne, hiszen amióta az ember Istentől elszakadt, valójában örökös harcban áll Istennel és embertársaival. Így, kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy naponta vannak rossz híreink, naponta lehet rossz napunk, és ennek tartós megváltozásában – földi viszonylatban – alig reménykedhetünk. Ráadásul rosszabb napjainkat törölni, „átugrani”, vagy kihagyni aligha lehet, ezeket – bármennyire is el szeretnénk kerülni – meg kell, hogy éljük.

Lehet ezen a téren egyáltalán valamit tenni? Tud-e az ember ezen a helyzeten valamilyen módon változtatni? Ha keressük a megoldást – márpedig miért ne keresnénk? –, akkor amire a Miatyánk szövegében Jézus fel is hívja a figyelmünket: Atyánknál mindezt megtalálhatjuk és meg is találjuk. Tőle remélhetjük, Ő adja nekünk nem csak a kenyeret, a megélhetést, hanem a jó híreket, köztük a legjobb hírt: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta!” (Ján 3,16) Ráadásul, mivel Isten kijelentése örökkévaló, szünetlen, ezzel – szinte minden esetben – kivédhetőek lehetnek és lesznek a nem kívánatos dolgok, és kilábolhatunk abból a helyzetből is, hogy szinte állandóan rossz hírekre kell figyelnünk és reagálnunk. Gondoljunk csak napi rádió-hallgatásainkra, tévénézéseinkre; vagy arra, hogyha két ember találkozik, ahelyett, hogy örülnének egymásnak, azonnal a bajaikkal jönnek elő.

Az sem lehet probléma, ha reggeltől-estig szeretnénk jó hírt hallani, hiszen csak rajtunk múlik, mikor hangolódunk rá erre az „adásra”. Az előnyös lehet, ha ezt az isteni jó hír-forrást már reggel, ébredésünk után bekapcsoljuk és egész nap bekapcsolva hagyjuk; hiszen – mint már említettem –, Isten szava, kijelentése nincs idő- és térbeli korlátok közé szorítva, nincs kijelölt adásidő, sőt ezen „adó” térereje is – mindenkor és mindenhol – megfelelő.

Inkább az lehet a kérdés, van-e igény ennek vételére? És ha van, csak akkor, ha valami baj van; vagy ha úgy gondoljuk, hogy ráérünk erre? Igazán az lenne a jó, az lenne a legjobb megoldás, ha életünket teljesen Rá bíznánk, átadnánk Neki és így szinte automatikusan, folyamatosan „adásban” lennénk, közösségünk lehetne Vele, mindig Rá figyelhetnénk.

Mondhatná valaki: ez azt jelenti, hogy egész nap folyamatosan imádkozva, szinte másra már nem is juthatna idő? Természetesen nem. Így is lehetne, így is lehet, de meggyőződésem szerint, Isten nem ezt kívánja tőlünk. Bár tapasztalatból tudom, hogy állandóan, szinte kivétel nélkül minden tevékenységünk során lehet a kapcsolatot tartanunk Vele és lehet imádságos szívvel élni és dolgozni; de gondoljunk arra, hogy testi erőnket sem folyamatos táplálkozással biztosítjuk. Ezen a téren is jó, ha vannak kijelölt időpontok, jó ha van szabályozottság. Persze van úgy, hogy más időpontban is megéhezünk, ráéhezünk valamire. Ilyenkor az az előnyös, ha van nálunk valami harapnivaló, vagy lelki téren, valami a „mindennapi kenyerünk” kínálatából. Szépen fejezi ki ezt az életvitelt, életstílust, életmódot az „Orando et laborando” (imádkozva és dolgozva) latin mondás, vagy az a közismert ének, amely így szól:

„Velem jár utamon Jézus…”

Mennyei Atyánk jó hír „kínálata” tehát bőséges: mindig volt, van és hitünk szerint lesz is miből meríteni. Csak rajtunk múlik, élünk-e ezzel a lehetőséggel, lesz-e mindennapi evangélium életünkben, vagy nem?

Gondolkozzunk el tehát a mondottakon és ne féljünk azokat rövidebb-hosszabb ideig, megváltó Urunk életének példájával elénk adott módon, legalább megpróbálni és ha megoldást hoz, akkor hosszútávon, az örökkévalóságba mutatóan elfogadni.