Hát ezt is megértük! A jó tíz esztendeje beindult fakultatív, iskolán kívüli, majd itt-ott nulladik órában iskolán belül is engedélyezett magyar nyelvű oktatás különböző változatai után most néhány lelkes, belső-magyarországi ember megkísérelte, hogy a felnőttoktatás formájában három moldvai csángó településen, többek között korszerű mezőgazdasági ismereteket adjon a téma iránt érdeklődőknek.

Én magam nem vehettem részt a „tanfolyamon”, de ha ott lehettem volna, elsősorban a hagyományos történelmi, gazdasági ismeretek fontosságáról beszéltem volna. Meggyőződésem ugyanis, hogy a moldvai csángók számára éppen olyan fontos, hogy tudják eredetüket, legyen fogalmuk róla, hogy kik is ők valójában, hogyan kerültek ide őseik, s hogyan lehet az elődeik által alkalmazott és bevált gazdálkodásra alapozni a korszerűbb, időszerűbb agrártermelést.

Forrófalva, Klézse, Külsőrekecsin nemcsak névsorban következnek egymás után, de keletkezésük időrendje is e szerint alakul.

Forrófalva (Faraoani) lakói büszkék lehetnek arra, hogy falujuk a legrégibb moldvai magyar települések közé tartozik. Első írásos említése és első temploma a XV. századból való, némely források szerint magyar husziták alapíthatták 1420-ban, egy 1474-ből való oklevél szerint Nagy István (Ştefan cel Mare) vajda Forró nevű – bizonnyal magyar – vitéze népesítette be. A kétféle forrás természetesen nem mond ellent egymásnak, hiszen később is gyakran előfordult, hogy a Moldvába bujdosók már meglévő magyar falvakban leltek otthonra. Forrófalva ma is működő temetőjében álló, „kezdetleges művészettel épített” fatemplomocskát 1435-ben készítette Bálint Márton. Ha huszita volt is, de hamarosan katolikussá lett magyar lakossága a XVII. század során többször is kénytelen volt elmenekülni, de a törökdúlások, a belháborúk, valamint a tatár pusztítások elmúltával a lakosoknak legalábbis egy része visszatért az elhagyott szülőfaluba. Pedig időnként még papjuk sem volt, Bandinus püspök 1646-ban, ottjártakor megdöbbenve látta, hogy a falu lakosainak nagyobbik része nincs megbérmálva, mert „emlékezet óta egyetlen püspök sem látogatta meg őket és nem szolgálta ki nekik a bérmálás szentségét”.

A XVIII. században „a legnagyobb moldvai katolikus falu”-ként emlegették Forrófalvát, ahol 900 katolikus élt. Egy évszázad múltán már rendszeresen szolgáltak katolikus papok Forrófalván, de legtöbbjükben nem volt köszönet. Működött itt a rosszhírű Tălmăcel plébános, valamint az olaszból sovén románná vedlett Romilla Bonaventura nevű pap, akiről 1934-ben még a nyelvtudós Csűry Bálint is kénytelen volt megállapítani, hogy „a szószéket és papi hivatását politikai célok szolgálatába állítva nemcsak száműzte a templomból a magyar szót, hanem egy alkalommal a szószékről megátkozta azokat, akik magyarul beszélnek, megtiltotta a faluban a guzsalyasokat, mert ott magyar beszéd folyik és magyarul énekelnek, sőt elvakultságában nem esketi össze a fiatal párokat, ha nem tudják románul a katekizmust”. Persze voltak olyan papok is, akik valóban megérdemlik a tisztelendő címet, mint a Petrás Incze János kortársaként működött P. Dominico Migloratti, aki nemcsak „kisded orgonát” készített templomában, de olasz létére olyan jól megtanulta hívei anyanyelvét, hogy magyarul is levelezett. Ennek ellenére csak azzal a feltétellel léphette át az állami iskola küszöbét, ha román nyelven oktatja magyar ajkú híveinek gyermekeit.

Ilyen történelmi előzmények után valóságos csodának kell tartanunk, hogy a 2. évezred végére Tánczos Vilmos szerint Forrófalva lakosságának 70-75 %-a még ismeri (érti, illetve beszéli) ősei magyar anyanyelvét. Ezt talán annak is köszönhetik, hogy a forrófalviak nem örökösen szolgamód élő jobbágyok, hanem sorsukat többé-kevésbé maguk intéző szabadparasztok, úgynevezett „részesek” voltak, nem robotoltak, hanem terményeiknek csak bizonyos részét adták át a bojároknak.

Forrófalva hagyományos népéletéhez hozzátartozik, hogy a falujukat környező domboldalakon gazdag gyümölcsösöket műveltek, ők maguk pedig híres szőlőtermelők és bognárok vagy kádárok voltak, talán éppen annak a négy családnak köszönhetően, akik a XVII. század végén menekültek ide a szőlejéről régtől nevezetes Kotnárról. Bár az erőszakos kollektivizálás felszámolta a családi szőlőültetvények nagy részét, talán még ez is hasznára válhat a település szőlősgazdáinak, mert mód nyílt korszerűbb fajták telepítésére, új művelési módok meghonosítására.

A szomszédos Klézse (Clejă) lakosai talán arra lehetnek a legbüszkébbek, hogy községük – Petrás Incze János, Kallós Zoltán, Beke György, Pozsony Ferenc és Duma András munkásságának köszönhetően – a néprajzilag legjobban feltárt moldvai csángómagyar település. Maga a falu fiatalabb a szomszédos Forrófalvánál, legalábbis az első írásos említése 1696-ból való. Ami persze nem zárja ki, hogy már jóval előbb benépesülhetett. De még a XVIII. században sem volt önálló egyházközség, hanem Forrófalva filiája, talán ezért nem említik a kimutatások. Klézse törzsökös lakosai is kiváltságos szabadparasztok voltak, de a XVIII. század végén holmi fondorlatokkal eladták őket a salcai ortodox kolostornak.

Nem is olyan régen, alig több mint száz esztendeje, Romániában még a valóságnak megfelelően írták össze a lakosok nemzetiség szerinti megoszlását. Ennek megfelelően az 1900-ban, Bukarestben megjelent Románia Nagy Földrajzi Szótárának (Marele Dicţionar Geografic al Romîniei) 1890-es adatokat közlő II. kötetében Klézse 2529 lakosából 2379 volt magyar (94 %), 91 zsidó (3,6 %), 51 román (2 %) és 8 örmény (0,3 %). Nem volt meglepő tehát, hogy még az 1844-ben éppen csak átutazó Jerney Jánosnak is feltűnt, hogy Klézsén a zsidó boltos is „dicsértessékkel üdvözle”. Ezért is fölháborító, hogy jó emberöltő múltán, 1930-ban már mindössze 3, azaz három(!) magyar nemzetiségű lakost mutatott ki a „hivatalos” román népszámlálási statisztika.

A hatóságnak a magyarok számával ilyen kényre-kedvre való játszadozása – akárcsak a többi csángómagyar településen – jelentős mértékben hozzájárult a lakosság identitásának elbizonytalanodásához. Kényszerűen tudomásul vették, hogy mások mondják meg nekik, milyen nemzetiségűek, s ebben az állapotban csak az utóbbi évtized során következett be némi változás, amióta több helyen is oktatják Klézsén – iskolában és iskolán kívül – a magyar nyelvet, hogy az elrabolt csángómagyar tájnyelvük helyett immár megtanulhassák az irodalmi magyar nyelvet. Az oktatás mellett nevelik is a fakultatív magyarórákra járó diákokat, mégpedig egyebek mellett a – magyarországi barátaink számára sokszor sajnos csak nehezen megérthető – kettős identitás formáira és értékeire. Emellett az utóbbi esztendőkben rendszeresen megrendezik a XIX. században itt szolgáló neves papról, Petrás Incze Jánosról elnevezett csángó kulturális napokat és itt működik a moldvai csángó civil szervezetek munkáját összehangoló Csángó Tanács operatív központja is.

Klézse, mint általában az egész Szeret völgyének csángó lakossága, hagyományosan elsősorban a mezőgazdaságból élt, mégpedig többnyire rosszul. Gondoljuk meg: a XIX-XX. század fordulóján a falu 384 családja mindössze 479 ha területet művelt (annak egynegyede is egyetlen birtokos tulajdonában volt), s csak azért tudtak ezen a kis helyen megélni, mert lehetőségük szerint intenzíven gazdálkodtak: diót és gyümölcsöt termeltek és árultak, állatokat tenyésztettek. Jelentős volt a szőlő- és bortermelés, a művelt terület kétötödét szőlővel ültették be. S hogy nem lehetett rossz a klézsei bor, azt mutatja, hogy a két világháború között, mikor Bukovinát Romániához csatolták, az ottani székelyek szekérszám hordták Klézséről a bort és a gyümölcspálinkát Hadikfalvára, Andrásfalvára. Emellett a Szeret menti mezőségen az úgynevezett Lunkában lévő kitűnő földeken jónéhány család kertészettel is foglalkozott, mint például népfőiskolánk egyik fő szervezőjének, Duma-István Andrásnak az édesapja is.

 

Külsőrekecsin (Fundu Răcăciuni) ugyancsak Klézse szomszédságában található, népfőiskolánk három helyszíne közül a legfiatalabb település. Keletkezésének ideje meglehetősen bizonytalan, de aligha lehet régi. Bár az 1948-ban itt járt Gunda Béla néprajzkutató hivatkozik egy szájhagyományban élő eredettörténetre, miszerint „a már lakott faluba háromszáz évvel ezelőtt fugárok – menekültek – jöttek, akik megfutottak az adó elől, majd összegabalyodtak a már régen itt lakókkal”, a falu keletkezésének időpontját, mégsem tehetjük előbbre a XIX. század elejénél, esetleg a XVIII. század végénél. Erre utal a közeli Forrófalván született és a szomszédos Klézsén szolgált, a kérdést bizonyára alaposan ismerő Petrás Incze János megállapítása, amikor 1845-ben „harminc évnyi telepítvény”-ként beszél Felső-Rekecsinről. Valószínűnek gondolom, hogy Külsőrekecsin lakói másodlagos migrációval, kétszeres költözéssel kerültek mai lakóhelyükre, tehát nem közvetlenül származnak Erdélyből. A rekecsiniek tudatában él is az emléke, hogy elődeik a tőlük északra lévő, nagy magyar falvakból érkeztek ide és úgy alapították Külsőrekecsint. Hogy aztán a növekvő adók és más terhek elől való menekülés hajtotta-e, vagy a környékbeli bojárok csalogatták őket holmi kedvezményekkel, arra vonatkozóan a források nem adnak egyértelmű eligazítást. A népi emlékezet szerint mindkét lehetőség elképzelhető, s lehet, hogy úgy is volt. Külsőrekecsin ilyenformán Moldva legfiatalabb magyar települései közé tartozik, bár lakói minden bizonnyal már a falu keletkezésénél korábban elcsángáltak Erdélyből.

Amikor az 1960-as évek derekán első alkalommal jártam Moldvában, Külsőrekecsin volt az a falu, ahol először találkoztam csángómagyarokkal. Számomra, azóta is ez – ha lehet ilyet egyáltalában mondani – a legkedvesebb és legérdekesebb moldvai település. Nem csak azért, mert kedves barátaim élnek itt, még csak nem is a völgyben megbúvó falu szépsége miatt, hanem mert itt nem volt kollektív gazdaság (kolhoz, téesz), így lakossága gazdasági és társadalmi szempontból többé-kevésbé töretlenül folytatta hagyományos életmódját. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy itt a néprajzgyűjtő gazdagabb anyagot talál, de az emberi élet tekintetében is egy teljesebb, s – merem mondani – gazdagabb világ tárul ki előtte, ha megértéssel és szeretettel érkezik hozzájuk.

A történeti statisztikai adatok azt mutatják, hogy az 1845. évi 672 főről hat esztendő alatt kétharmadára csökkent Külsőrekecsin lakossága. Lehet, hogy a korábban ide bujdosottak egy része költözött vissza, vagy állt tovább. Százötven éve azonban már egyenletesen gyarapodott a népesség: 1851 és 1984 között, vagyis négy emberöltő alatt több mint öt és félszeresére növekedett, ami még a moldvai magyarok körében is az átlagot jóval meghaladó szaporodás. Pedig Külsőrekecsin egyáltalában nem volt módos falu. A rekecsini gazdák állatállománya jóval elmaradt a szomszédos Klézséétől, az egy családra jutó állatlétszám csak a szegénységet mutató kecskéből haladta meg a szomszédokét. Inkább növénytermeléssel foglalkoztak, gabonából évről-évre számottevő mennyiséget értékesítettek, a falun átfolyó patak száz esztendeje még legalább tíz malmot hajtott és számtalan üstöt (vénicát, pálinkafőzdét) működtetett. A gyors népességnövekedés azonban nehezen képzelhető el természetes szaporodással, valószínű, hogy a betelepülés az 1900-as években is folytatódott.

De akármilyen védett völgyben húzódott is meg a falu, az elmúlt fél évszázad során számtalan tragédia érte. Eldugott helyzete nem mentette meg a kommunizmus kezdetén papjuk védelme miatt elszenvedett katonai sortűztől, és nem óvta meg az 1991. júliusi borzalmas felhőszakadás nyomán támadt, 7 ember halálát, és több tucat család fedél nélkül maradását okozó pusztító áradattól. De megőrizte – ha nem is eldugottsága, de néhány ember bátor kiállása – a mindennél nagyobb értéket jelentő termőföld elrablásától, a hagyományos életformát összezúzó kollektivizálástól. Azokban a nehéz évtizedekben, amikor csak sokszor napokig tartó sorba ál­lással lehetet valami hitvány élelemhez jutni, a fél megye pártfunkcionáriusai és milicista főnökei Külsőrekecsinbe jártak pityókáért, paszulyért, dióért, pálinkáért.

Ez azonban csak átmenetileg jelentett menekvést, mert a szocialista rémuralom összeomlása után a hagyományos társadalmi és gazdasági rend nem tudott helyreállni, s a globalista világrend a rekecsini csángók többségét is földönfutóvá tette. Ez a „futás” pedig – mint a többi csángó falu népéé – Olaszországtól Spanyolországig, Németföldtől Írországig tartott és tart, eldöntve végleg a nagyon régi és nagyon értelmetlen vitát: magyarok vagy románok-e hát a csángók? Betelvén rajtuk a kegyetlen sors, mert az elfutottak gyermekei, unokái többsége már nem lesz se magyar, se román, sem pedig csángó.

Mert a mezőgazdaságból Moldvában sem lehet meggazdagodni, legtöbbször még megélni sem nagyon, különösen, ha úgy gazdálkodnak, ahogy nagyapáiknál látták. Ezért a fiatalok Külsőrekecsinből is eljártak munka után, ha nem is olyan mértékben, mint a kollektivizált falvakból. A magántulajdonban lévő föld különben is erősebb kapocs, mint a kolhozbeli szolgaság, ezért még azok az emberek sem szakadtak el a szülőfalutól, akik egyébként évtizedek óta családostul, messze, olykor több száz kilométerre dolgoztak. Fenntartották a házukat, a földet bérbeadták, vagy éppen hazajártak művelni, mint számtalan ismerősöm tette.

A piacok és általában az árutermelés elsorvasztása miatt a szocializmus idején Külsőrekecsin még inkább önellátásra termelt, mint a magángazdálkodás idején. Valamikor régen – mesélik az öregek – eljöttek a faluba a bákói zsidó kereskedők, s fölvásárolták az

eladó gyapjút, mézet, faszujkát, gabonát, gyümölcsöt, pálinkát, bort. Most azonban – mondják –, nem kell a paraszti termény senk

inek, egy-egy módosabb gazdának két-hároméves puja (kukorica), rozsa, paszulya van a hombárban. Legfeljebb a faluban főzött pálinka iránt mutatkozik érdeklődés, hiszen van miből főzni, itt nem irtották ki a kollektivizáláskor a gyümölcsösöket.

Ezekre a hagyományos állapotokra lehet és kell építeni, ha a népfőiskolai ismeretterjesztésbe bevont falvakban a téma iránt érdeklődő embereknek meg akarjuk adni azt a tudástöbbletet, amivel eredményesebben művelhetik földjüket, megújíthatják gazdasági felszerelésüket és

jobban boldogulhatnak az életben. Ehhez persze korántsem elegendő 3-4 nap, amire itt most lehetőség nyílik, de megcsillanhat számukra a továbblépés lehetősége. Az a fontos, hogy felvegyék az ismerkedés fonalát, megismerjék az utakat, amin elindulhatnak, és világosan megfogalmazzák azokat a kérdéseket, amelyekre választ várnak. Ha legalább minden télen meg lehetne rendezni néhány, legalább egy hetes „népfőiskolát” – amit talán inkább nevezhetnénk gazdatanfolyamnak –, ahol valóban a gazdálkodással és a falusi élettel kapcsolatos ismereteket kapnának a résztvevők, a kezdeményezésnek hamarosan jelentkeznének az eredményei.

Úgy gondolom, hogy ezt a találkozást amolyan szellemi alapkőletételnek kellene tekinteni, amely az építkező és az építő szándékát fejezi ki. Az ünnepélyesen lerakott alapkőben ugyanis még nem lehet lakni, oktatni, vagy imádkozni, mint ahogyan ettől a párnapos népfőiskolától sem lesz senkinek annyival több tudása, hogy gazdagabban teremjen a földje, vagy jobb minőségű legyen a bora. De mindnyájunk számára megmutatja, hogy itt Klézsén, Forrófalván és Külsőrekecsinben van néhány érdeklődő ember – talán éppen annyi, mint valamikor a Jézust követő tanítványok –, aki szeretné kimozdítani a csángó gazdálkodás és életmód sárbaragadt szekerét…