„De népe, mint a többiek,

egy-rangú, annyit szenvedett.

S a nép nagyságát sorsa méri.

Máson az méri, ki nem éli.”

(Váczi Mihály: Egy-rangú nép)

Ahhoz, hogy egy nép biztonságban érezze magát – legyen akármilyen hatalmas, vagy éppen parányi, netán csak népcsoport –, tisztában kell lennie önmagával, ismernie kell a múltját, a jelenét, számon kell tartania az értékeit és erényeit, s – mert minden népnek vannak – gyöngéit is. Ezáltal lesz önbizalma. Amíg egy-egy falu népe csak a szájhagyományban őrizte a múltjára és önmagára vonatkozó tudást, amíg az emberi emlékezet tartotta számon a közösség fontosabb eseményeit és jelesebb személyiségeit, addig működött a hagyományos értékrend. Addig valóban azoknak a történéseknek az emlékét, azoknak az embereknek az emlékét adták szájról szájra, apáról-fiúra, akik valamilyen szempontból jelentősek voltak a közösség életében, így vagy úgy valami hasznosat – ne adj’ Isten károsat – cselekedtek életük során.

A családi hagyományban természetesen minden felmenőt, leszármazottat és oldalági rokont illik ismerni, őket ugyancsak a szájhagyomány rögzít az emlékezetben. És milyen jól! Régen, főleg keleti rokonainknál, így fogadták az idegent: ki vagy és kik atyáid? És aki nem tudta felsorolni őket legalább hetedíziglen, arról kiderült, hogy nincs tisztában a származásával, hiányos a hagyománya, bizonytalan a szellemi öröksége. A család hagyománya ugyanis fontos része az ember identitásának, magyarul: azonosságtudatnak. Ugyanilyen fontos a közösségi hagyomány, hogy egy népcsoport ismerje sorsának hordozóit: múltját, jelenét, közös értékeit.

Az értelmiségnélküli, identitáshiányos moldvai csángómagyaroknál különösen fontos, hogy ismerjék identitásuk pilléreit, falujuk eredetét, megtelepülésük körülményeit, természeti és épített környezetük fontosságát, településük nevezetes eseményeit, jeles személyiségeit. Ez alkalommal nézzünk körül ebből a szempontból itt, a Tázló folyó mentén fekvő Pusztinán. De ne is csak nézzünk, hanem lássuk is mit érdemes tudniuk az itt élőknek erről a faluról, mire lehetnek büszkék a Pusztinán született, itt élő, vagy innen elszármazott emberek? Mire épülhet a pusztinaiak identitása, azonosságtudata?

Pusztina a legfiatalabb moldvai magyar települések közé tartozik.

Az 1764. évi madéfalvi vérengzést követően, a XVIII. század utolsó évtizedeiben keletkezett, ennek ellenére a falu megtelepedésének körülményeit csak a helyi szájhagyomány tartja számon. Eszerint az Erdélyből, közelebbről Csíkból érkező bujdosók először a közeli román falvakban, főleg Blegyesten dolgoztak, mégpedig cséplőmunkásként. Később ezek a cséplők jöttek volna a mai Pusztina helyére, amikor azt egy magyar ember, bizonyos Nemes nevezetű kibérelte. Az elsőként érkezettek puszta helyet találtak itt, innen kapta a Pusztina nevet. Ezt a más falvakban is hallott „eredetmondát” úgy kell értelmeznünk, hogy néhány csíki faluból már korábban jártak csépelni a Tázló völgyében lévő módosabb birtokokra, és a Siculicidium után a már ismert moldvai helyekre menekültek.

A népi emlékezet szerint az első telepesek a jelenlegi falutól északkeletre, a Pojána nevű részen vertek tanyát, s ott néhány házból álló falut hoztak létre, amit részben még a XX. század elején is laktak. De mert templomuk nem volt, idővel ők is leköltöztek Pusztinába. Az 1902-ben született Kaszáp István a következőképpen mesélte el Pusztina keletkezésének öregektől hallott történetét: „Jártak ide bé Csíkból csépelni, s tőlük szülёtett Pusztina. Jártak idё, s mikor Madéfalván meglőtték a székëlyëket, ide mënëkültek akik elbujdostak, met má üsmerőssek vótak. S ide béjött egy dzsenerál, Nёmes nevezetű. Tátám mesézte, én eszt a dzsenerált nem értëm. S ittegyen kibérelt egy birtokot malmostul, kurtéstól1 mindënëstül. S a magyarok Blëgyëstben, amikor meghallották, hogy kёrëkedett egy magyar bojér, harmincan vótak azok a cséplők, kijöttek ide a bojérhoz, s megszálltak ide fënn a Fenekben, s a Lacierdeiben. Merthogy Lacik vótak az előbbcöri pusztinai lakosok, asztánd a Becék, asztán az Erőssök, s errefelé a Pálok, Barták. S amikor jöttek ki Blëgyëstből, az erdőn kaptak egy harangot. Ezt a harangot a törököktől dukták vót el, mёt mikor béjöttek ide a törökök, a harangokat gyütötték ëssze, álgyút öntöttek belőle, met az egyféle réz vót. De hogy azt kik dukták el, ma sem tuggya senki. Hanem azok a zëmberek mekkapták s ēhoszták ide Pusztinába. Kicsi harang vót.”

Ez a Blegyest (Blăgeşti) ma Pusztinától északkeletre, a Beszterce völgyében található. Magyar lakossággal szerepelt Zöld Péter 1781-ben, Batthyány Ignác erdélyi püspöknek küldött jelentésében,2Pusztináról azonban itt még nincs szó, s mivel magyar népességével más forrásban később sem találkozunk, valószínű, hogy lakossága hamarosan átköltözött Pusztinába – esetleg éppen ők alapították a falut.

Pusztina és a szomszédos települések az 1792. évi katonai térképen3

A falu első írásos említése 1792-ből való, tehát éppen az idén ünnepelhetné 220. évfordulóját, ha lenne, aki ezt számon tartja. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a falu 220 esztendős, hanem azt, hogy akkor már létezett. A bécsi állami levéltárban őrzött térképen szerepel 62 családdal,4tehát a megelőző évtizedekben kellett létrejönnie, hiszen a moldvai római katolikusok Almanachja szerint első templomát 1780-ban építették5. Tudnunk kell, hogy a XVIII. század végén Moldvába menekült magyarok már nem kaptak olyan szabadparaszti kiváltságokat, mint a korábban jöttek, ezért a pusztinaiak nem lettek rezesek (răzeş), vagyis részes szabadparasztok. A körülbelül Pusztinával egy időben települt Lészped (Lespezi), Frumósza (Frumoasa) magyar, és a szomszédos Kömpény (Cîmpeni) elrománosodott lakossága sem volt rezes. Amint Kaszáp István mondta: „klëkások vótak6 aszt monták nekik klëkás, olául, magyarul nem tudom. Szegények vótak. A lekkicsibb fődünk nekünk vót ittegyen.”

Él a faluban olyan emlékezet, hogy érkeztek telepesek Erdélyből Pusztinába a XIX. sz. első évtizedeiben is, ami összefügghet a nagy erdélyi éhínséggel. Egy 1820-ból való forrás szerint ugyanis több székelyföldi település pusztán maradt „az 1817. esztendőbeli rendkívül való szükségnek idején, amikor a szegény köznép közül igen nagy számmal Hazájukat el hagyván, többnyire a szomszéd Móduvába, Törökföldre, az éhségtől magokat menteni kévánván, által költöztek, akik közül némelyek vissza jöttek, némelyek pedig (…) végképpen ottan maradtak.”7

Hogy mi lett később a hagyomány szerint Pusztinát alapító Nemessel, nem tudjuk. Jerney az 1840-es években leírja, hogy a falu „a székelység felfegyverzésével egykorú, mikor a fegyver elől menekülni akarók maguknak moldvai határok közt választának sokkal több teherrel járó életet a katonáénál, és a puszta helyről, melyen megtelepedtek, az első megszállók így nevezék.” Ugyanitt megemlíti, hogy „földbirtoka magyar eredetű magtalanoktól volt véghagyományban a varatiki kalugernők zárdájának adományozva, később cserében vevé által az agapiai. A hagyományozó oklevelekben a mostani pusztinaiak előtt számtalanszor felolvastattak a két magtalan testvér, Andriska és Mariska neveik, kik a szomszédos szkorczényi, vallomások szerint szintén magyar eredetű rezesek közül valónak, alkalmasint a hagyományzat előtt már eloláhosodva; különben hagyomány alig történhetett volna.”8 Mindez egybevág azzal, hogy a falu öregjeinek emlékezete szerint 1864 előtt valami görög barátok birtokában volt a falu, Frumószán fëjjel nyóc kilométerre vót, úgy monták monësztírija Tazlau. A jobbágyfelszabadítást követően pedig elsősorban az eszkorcéni bojártól béreltek földet, s ott napszámoskodtak a pusztinaiak.

Jól írja tehát Jerney János, a moldvai magyarokról készült egyik legelsőnek tekinthető tudósításában, hogy az idegen földön való kényszerű katonáskodás – és a tárgyalás helyett ágyútüzet nyitó osztrák támadás – elől Moldvába menekült székelyek még nehezebb életre, bujdosásra és hányatott jobbágysorba kényszerültek: szabadságvágyuk szolgaságba vitte őket. Ám végül ebben is helytálltak, s olyan falut, olyan közösséget hoztak létre, amely utóbb példát mutatott az egész környék számára.

Mire lehetnek tehát büszkék Pusztina mai lakosai? Mit becsülhetnek leginkább falujukban, önmagukban?

Mindenekelőtt arra, hogy több mint két évszázadon, tehát legalább hét, de –figyelembe véve a moldvai házasodási gyakorlatot –, inkább kilenc nemzedéken át megőrizték magyar nyelvüket és a körülményekhez képest magyarságtudatukat is. Az egészen kicsi gyermekeket kivéve –, akikhez a moldvai csángók rossz szokása szerint a szülők itt is románul szólnak, így csak később, nagyocskább korban sajátíthatják el anyanyelvüket –, a falu összes lakója érti, túlnyomó része beszéli is ősei Erdélyből hozott székely nyelvének régies formáját, de gyakorlatilag még a távoli városokban élő, öregségükre hazaköltözöttek sem felejtik el teljesen.

Föltétlenül büszkék lehetnek Szent István magyar király oltalmában álló templomukra, s arra a minden tiszteletet megérdemlő erőfeszítésre, amivel az elmúlt bő fél évszázadban a különféle ármánykodással szemben, a mai napig megőrizték templomuknak és falujuknak ezt a rangját. Teljesítményüket növeli, hogy a sors kegyetlen fintoraként, Moldva többi, Szent István királyunk nevére szentelt templomának védőszentjét – Herló, Kickófalva, Magyarfalu és Szőlőhegy – nem sikerült megőrizni a magyarellenes moldvai klérussal szemben. Moldvában tehát nemcsak Szent István nem tudja megvédeni a magyarságot, de még oltalmában sem tarthatták meg templomait, kivéve az egyetlen, pusztinait.

A falu első templomát 1780-ban építették, s már akkor Szent István magyar király tiszteletére szentelték, plébániáját pedig 1830-ban alapították Lujzikalagor filiájából. A kalandos sorsú templom fából készült és Jerney János a következőket írta róla:  „Fatemploma sz. István magyar kir. tiszteletére épült, ’s az oltárképen első királyunk látható magyar öltözetben, az olaszok’ nem kis kedvetlenségére.”9 Akkoriban ugyanis több alkalommal a magyarokat mélyen lenéző olasz papok „működtek” Pusztinában: az 1839 és 1843 között valóban szolgálatot teljesítő Petrás Incze Jánost és Funták Kozma magyar ferences szerzeteseket 1854-ben egy Schnobal nevű „tót” követte, 1868-ban pedig egy Philippo Corridoni nevű „fiatal, tüzes olasz minorita”10, aki „beszél egy keveset magyarul, amennyi eddig magyar híveitől ráragadt, de magát bővebben képezni nem akarja (…) kitűnt róla továbbá – írja Kováts Ferenc, hogy a legvérmesebb és türelmetlenebb olasz pap áll előttünk, kire Mazzini és Garibaldi valószínűleg büszkébbek lehetnének, mint a misszio és azon komoly ügy, mely rá van bízva.”11Pedig az 1851-ben kiadott „Schematizmus S. Missionis Romano-Catholicae in Principatu Moldaviae” szerint a pusztinai plébánia hivatalos nyelve akkor magyar volt.12

A Szent István nevét viselő templom 1932-ben meglehetősen rossz állapotban volt. Domokos Pál Péter így írt róla: „A pusztinai omladozó magyar templomban meghatódva ismerjük fel a főoltáron Szent István magyar király képét. A búcsú napját ugyan eltették augusztus 20-ról, de szeptember 2-án is eléneklik a pusztinai magyarok a derék Bartis Józseffel az élükön az »Ah, hol vagy magyarok…«kezdetű éneket.”13 A falu szülötte, Ősz Erőss Péter 1992-ben a következőképpen emlékezett gyermekkora [1940-es évek] templomára: „Bútorzata kevés, néhány patinás zászló, egy kopott orgonácska az igen szerény méretű kórusban, egy kopott gyóntatószék. Volt két régi kép is: az oltár fölött »Szent István király fölajánlja országát a Boldogságos Szűznek« és a kicsi oltár fölött Mária mennybemenetelét ábrázoló festmény. Az utóbbit sokat néztem ministránsként. Az egyik sarkában ez állt apró betűkkel felírva: »1875 – Rusz Péter Katalin ajándéka.« Így – magyarul.”14

Pedig már az első világháború után új templom építéséhez fogtak a pusztinaiak. Először csak a pénzt gyűjtötték rá, de a pénz valahogy mindig eltűnt. Egyik pap váltotta a másikat, mindegyik nekifogott a pénzgyűjtéshez, de a templom csak nem épült. 1937-ben megszentelték ugyan az alapkövét, de még több mint másfél évtized kellett a befejezéséhez. Közben a rossz állapotban lévő, tapasztott sövényfalú, kis templomocskát használták. „Ha a zёmberek megszámították volna, mennyi pénzt esszёattak addig …nem egy templom lёhёtett vóna, de tíz.” – emlékezett később egy falubeli. Ezt a fából készült kicsi templomot az 1950-es években aztán „elrontották”, vagyis elbontották és a szájhagyomány szerint ekkor egy kis csengettyűt találtak a falában, 1794-es évszámmal. Az új templomon végül az 1970-es években végezték el az utolsó simításokat, csakhogy akkorra a régi oltárkép már „nem volt meg”, a jászvásári püspökség pedig itt is le akarta váltani a templom védőszentjét. A pusztinai hívek azonban nem adták be könnyen a derekukat. Küldöttség járt a bukovinai Hadikfalván, megkeresték, elkérték és elhozták a székelyek által 1940-ben otthagyott, Szent Istvánt ábrázoló oltárképet, és ezt helyezték el a végül mégiscsak első királyunk nevén maradt templomban. Szent István magyar királlyal továbbra is sok bajuk volt a román egyházi és világi hatóságoknak. Ennek egyik – némileg folklorizálódott – részletét így mesélték a faluban: „Szentistán kirájt mü tartottuk ezelőtt öt-hat évvel és (kb. 1980), a szülёtése napján, szёptёmber másodikán. Asztán átváltosztatták a halála napjára, augusztus tizenhatodikára. Met ő akkor halt meg, az águsztnak tizenhatodik napján, s a huszadikán tёmёtték. De ёszt zavarta az augusztus huszonhárom, amikor ugye, felszabadítottak bёnnünket, s ēhoszták nekünk eszt a jó velágot, s ez esszёzavarta nekünk a bucsunkat. S mikor a papok látták, hogy mi van: ëgy rënd munkás mënen dógozni, s ëgy rënd marad otthon, akkor micsináltak? Aszonták, hogy szëptember ēső vasárnapján legyen meg Szentistán bucsuja. De a tizenhatodiki halálát es innapoljuk.”

Így tehát Moldvában ma a pusztinai az egyetlen olyan templom, amelynek oltárképén változatlanul Szent István magyar király látható, amint a koronát Máriának nyújtva a magyarok népét és országát Boldogasszony oltalmába ajánlja. De a templom védőszentjével az óta is szüntelen harcban áll a moldvai római katolikus papság. Amikor néhány esztendeje újrafestették a templomot, a diadalíven lévő, különben román nyelvű szöveget – Sfinte Stefane roaga-te pentru noi! [Szent István könyörögj érettünk!] – egyszerűen lefestették, az egykor Bukovinából hozott oltárképet pedig – nyilván a plébános hozzájárulásával – „valahová” eltették, s helyére másfélszeres méretben, gyönge kivitelben, ugyanazt a képet festették rá a vakolatra. Csak remélhetjük, hogy ez a lépés a Szent István elleni egyházi hadjárat végét jelenti, s nem egy újabb folyamat kezdetét. Jellemző egyébként a gyülekezet és a plébános közti viszonyra, hogy nincs a faluban senki, aki rá merne kérdezni: hová lett az oltárlép? Vagy el merte volna kérni – mint közösségi tulajdont — a Pusztinai Magyar Ház számára. Büszkék lehetnek tehát a pusztinaiak, hogy ilyen körülmények között is mindmáig ragaszkodtak templomuk védőszentjéhez, magyarságunk oltalmazójához. Pedig az utóbbi évtizedben az egyház – amely immár úgy váltogatja a pusztinai Szent István-búcsú idejét, mint más a gatyáját – újból megváltoztatta, most augusztus első vasárnapjára tette a templombúcsú időpontját, mégpedig azzal a kalmárszellemű ürüggyel, hogy akkor rendezik – magyarországi támogatással – a Pusztinai falunapot, amire rendszerint hazalátogatnak a nyugaton dolgozó vendégmunkások. Ma már ugyan nincs Falunap, Szent István király boldogtalan sorsú búcsúját azonban ottfelejtették a nemrég kijelölt napon. De a pusztinai hívek nem bántak ilyen mostohán védőszentjükkel, mint a papjaik. Nevét viseli a településen Nyisztor Tinka vezetésével működő civil szervezet, 2006-ban templom közelében lévő háza előkertjében a budapesti Lakatos Demeter Egyesület segítségével szobrot állíttatott tiszteletére Erőss József pusztinai lakos. Mindkét – szellemi és tárgyi emlékmű – fontos pillére Pusztina lakossága identitásának, pusztinaiságának.

S ha már a templomnál tartunk, hát büszkék lehetnek a pusztinaiak arra is, hogy az elmúlt évtizedekben ők tették a legtöbbet, ők fáradoztak a legszorgalmasabban azért, hogy megvalósulhasson Jézus Krisztus tanítványainak adott megbízatása: menjetek és hirdessétek igémet, minden népnek a maga nyelvén! A falu küldöttsége járt a jászvásári püspöksége, jártak Bukarestben a nunciusnál, jártak a Vatikánban, rimánkodtak, kértek, könyörögtek; de nem kaptak egyebet, mint hamis ígéreteket, aztán kaptak egyházi emberekhez méltatlan ámítást, százával aláírt kérvényeikre pedig sunyi lapítást, vagy goromba fenyegetést. Csak éppen azt nem kapták meg, amit kértek: az anyanyelvű vallásgyakorlat alternatív lehetőségét. Nem is kaphatták meg, hiszen a moldvai katolikus klérus még 1886-ban felvállalta, hogy a működéséhez való legális hozzájárulás fejében elrománosítja a moldvai magyarokat. S amíg ettől a szégyenletes elkötelezettségétől meg nem szabadul, addig – vatikáni bűnrészességgel – folyamatosan azt kell hazudnia, hogy a pusztinai katolikusok – akárcsak a többi csángó – voltaképpen románok. Minden egyes pusztinai ember, aki aláírta a szabad vallásgyakorlat iránti kérvényt, aki bár egyszer is részt vett a Pusztinában – különböző alkalmi helyeken – a tiltás ellenére bemutatott magyar nyelvű misén és igehirdetésen, aki vállalkozik, hogy a halottak és hozzátartozók kérésére a virrasztásokon és temetéseken magyarul imádkozik és elénekli a régi szép, magyar egyházi énekeket, akik a Katolikus Rádió számára magyarul imádkozták a rózsafüzért – azok mind-mind büszkék lehetnek arra, hogy vállalni merik őseik, elődeik kultúráját, vallását és értékrendjét. S a többiek is, akik talán nem merik vállalni a magyarságukért való nyilvános kiállást, feljebb emelhetik a fejüket, amiért vannak ilyen falustársaik.

Ám nem csak az anyanyelvhez való ragaszkodás és az elődök hitének el nem hagyása lehet a büszkeség forrása Pusztinában, hanem a kétkezi munkában serénységgel elért teljesítmény is. Moldvában Cuza fejedelem idejében, 1864-ben következett be a jobbágyfelszabadítás, akkor földesítették meg a pusztinaiakat is. A népi emlékezet talán egy kicsit túl is becsüli 1864 jelentőségét, de kétségtelen, hogy a szegény nép sorsában komoly változásokat hozott. Az 1902-ben született Kaszáp István szerint így emlékezett rá a családi hagyomány: „1864-ig, ahol főszted a málét, az sem vót a tiéd. A bojér főggyét dógoszták, jobbágyok vótak, rabok. Akkor asztán mindënkinek attak három-öt fácsát15. De nem atták egyféleképpen. Akinek nem volt marhája, s a két karjával dógozott a bojér mósiján16, annak attak kicsikébbet. Akinek vót két ökre, annak attak kétökörrészt, s akinek vót négy ökre, annak négyökörrészt. Hatökörrésze Pusztinában csak Gyurka Antinak, Gyurka Győrnek, Szabó Jánosnak s Demeter Győrnek vót. A hatökrös kapott hat fácsát. Apóm három fácsát kapott vót, etёtőt húsz prezsinát,17 szénafüvet egy fácsát, s még a mёzőben is kapott egy darabot, s úgy lett ki a három fácsa”. Összesen tehát mintegy nyolcvan gazda kapott földet Pusztinában, vagyis csaknem mindenki, hiszen a lakosság száma nem haladta meg az ötszázat. A visszaemlékezések szerint így körülbelül a határ egynegyede lett az embereké, a többi a bojár tulajdonában maradt.

Az I. világháború – vagy amiként a csángók mondják: az első verekedés – után ismét osztottak kevés földet a pusztinaiak között, mégpedig meglehetősen zavaros körülmények között. Azoknak, akik részt vettek a háborúban, ígértek ugyan földet, de az eszkorcéni román bojár – akinek birtokában volt a pusztinai földek túlnyomó része –, nem szívesen adott volna földet a magyaroknak, ezért nem itt, hanem a Foksány környékén kaptak földet. Ezt aztán volt aki, elfogadta, volt aki nem, más lehetőség nem kínálkozott. De a pusztinaiak ott is megmutatták, hogy a két kezük szorgalmas munkájával pótolni tudják azt, ami hátrányt magyarságuk miatti másodrendűségükből következően el kellett viselniük. Akik Garófán (Garoafa) kaptak helyet, a jobb földeken és a jó piacot jelentő Mărăşeşti és Focşani közelében, célszerű többletmunkával, belterjes földműveléssel, jól jövedelmező, városellátó kertészetet teremtettek, ezt a kollektivizálás időszakában is átmentették, mára pedig virágzó fóliás gazdálkodássá fejlesztették.

Az otthon maradtak is igyekeztek megélni azon a kevés és gyönge földön, ami a kezükön volt. A moldvai csángókra általában jellemző volt a környezetüknél erőteljesebb árutermelés. A Tázló mentén a frumószai és a pusztinai magyarok használták ki a legötletesebben a faszujka köztestermesztésében rejlő lehetőségeket, mivel náluk – a lakosság számarányához képest igen kevés volt a föld, egy-egy családra alig több mint 1 hektár jutott. Ezért a környező román településeken a bojártól, vagy az emberektől földet béreltek, s azt több munkát igénylő belterjes műveléssel hasznosították. A földbe törökbúzát és faszujkát, vagyis kukoricát és babot vetettek. Így megtermelték maguknak a puliszkához való törökbúzát, a faszujkát pedig eladták a közeli városban lakó zsidóknak – azoknak ugyanis volt pénzük. A kapott pénzből kifizették a föld bérletét, s még egyebet is vásárolhattak. A babnak ugyanis jó ára volt, az idősek még ma is emlegetik: „vót ojan üdő es, hogy majdnem ojan ára vót, mint a rizskásának”. A közeli Bohus zsidó kereskedőinél a vajukat is értékesítették, de híresek voltak a pusztinaiak a szarvasmarhájukról is. Ezeknek a kölcsönösen előnyös, jól működő gazdasági kapcsolatoknak aztán a kollektivizálás vetett véget, de a pusztinaiak jó híre mindmáig fennmaradt a környéken.

Kevés földjük miatt különféle kézműves mesterségekkel is foglalkoztak, ami kiegészítette a megélhetést. Ilyen volt a fazekasság és a kosárfonás, vagyis kaskötés. Mindkettő emlékét Kós Károly leírása őrzi18; a fazekassággal már a két világháború között fölhagytak, de a kaskötésnek még ma is él néhány utolsó mohikánja. Mindkettőnek az a tanulsága, hogy az ügyes és szorgalmas pusztinaiak megtalálták a földhiány ellenszerét. Igaz, egyik sem volt könnyű munka: bár a cserepet és a kosarat is fedél alatt készíthették, az értékesítés, vagyis inkább a terményre cserélés fárasztó szekerezéssel, ázással-fázással, de világlátással is járt. Mégis, mindkét mesterséggel könnyebben és többet kerestek, mintha napszámban kapáltak volna.

De a földhiány mégis nyomasztó volt, ahogy Erőss József, a kollektív egykori elnöke fogalmazott: a népnek ki kellett fakadnia. Így aztán az 1940-es évek elején, amikor a bukovinai székelyeket magyar-román államközi megállapodással hazavitték Romániából, Pusztinából is útra kelt mintegy negyven család. Részben legálisan, többen szökve, a katonai szolgálat elől menekültek, s 1945-ben, hosszas hányódás után a Baranya megyei Szárászon és Egyházaskozáron telepedtek le. Ők évekig küszködtek az évszázados moldvai lét miatti elmaradottsággal: az ottmaradt sváboktól s az odatelepített felvidéki magyaroktól tanulták el a gazdálkodás – különösen a kukoricavetés, a szőlőtermesztés és a borfeldolgozás – korszerűbb módját. S váljék becsületükre, olyan jól megtanulták, hogy a magyarfalusi, lábnyiki, lészpedi csángókkal közösen gazdálkodó egyházaskozári termelőszövetkezet tíz esztendő múlva már a járás első kollektív gazdasága lett.19 Bizony, Pusztina mai lakossága a belőlük kiszakadottaknak erre a teljesítményére is büszke lehet. A Moldvában maradottak közül 1945 után megint csak a háborúban részt vettek kaptak földet: akiknek kevesebb földjük volt, azoknak fél hektárt, akiknek több, azoknak 14 prezsinát juttattak. A nagy földhiány is hozzájárult, hogy 1945 után még további 11 család kerekedett föl Pusztinából, s kevés vagyonát eladva, elajándékozva elindult Magyarország felé. Az akkori államközi viszonyok azonban már nem tették lehetővé az áttelepülést, ezért – néhány hónapos vagonlakás után – vissza kellett térniük Pusztinába, ahol nagy keservesen új házakat kellett maguknak építeniük.

A történelem malomkövei pedig őröltek tovább. 1946-ban Moldvában, így Pusztinán is megalakult a Magyar Népi Szövetség helyi szervezete, 1948-től pedig magyar nyelvű iskola is nyílt a faluban. Egy 1951 szeptemberében készült és a Bákó tartományi csángók iskolaügyéről szóló jelentés szerint a falu magyar tannyelvű iskolájában 5 tanerő dolgozott és 210 volt a tanköteles gyermekek száma, továbbá magyar tannyelvű óvoda is működött 70 gyermekkel.20 Az anyanyelvű oktatás eredményeként már 1948 szeptemberében öt pusztinai fiatal csíkszeredai iskolákban tanulhatott tovább. Később még heten jutottak el Erdélybe, tanítóképzőbe, s négyen végeztek is közülük.21 Csakhogy 1958-ra Pusztinában is beszüntették a magyar nyelvű tanítást.

Nem sokkal ezután következett az újabb csapás, a kollektivizálás, majd az 1960-as években a közigazgatási átszervezés, aminek során kiderült, hogy a pusztinaiak nem akarnak többé az őket korábban kizsákmányoló, kiváltságos nagygazdák által is lakott Grigorénhoz tartozni, hanem inkább a közelebb lévő, bár ugyancsak románok lakta Pîrjol-hoz kötötték volna magukat. Bár később talán már bánták ezt a döntésüket, érdemes feleleveníteni az eseményeket. Jól jellemzi ugyanis Pusztina népének helyzetét, miszerint az 1960-as években szinte lázadniuk kellett azért, hogy két rossz közül a kisebbnek tűnőt választhassák, de az is jellemző, hogy kiharcolták maguknak ezt a lehetőséget. A már idézett Kaszáp István így emlékezett az akkor történtekre: „Megyésítéskor a megyё s a párt aszt akarták, hogy Pusztina Grigorénhoz tartozzon, de a falu fellázatt. Ēmentёk Bukarestbe, s onnat hosztak komissziát. Idёjött egy dzsenerál, aki itt vót képviselő, s mikor ment el Perzsojból, akkor a pusztinai asszonyok az uttyát elálták, s azonták, amíg aszt nem mondod, hogy Perzsojig jövünk, addig innёt nёm métsz el. A bukaresti vizsgálat asztán aszt végёszte, hogy Perzsojhoz tartozzunk, mivёl Grigorénból ugyës ēvitték a komunát22 Ëszkorcénba. A grigoréniak ugye, rezesëk vótak, s közülük sokan kёrültek magas beosztásba, s azok hajtották, hogy Pusztina nálik maraggyon. Mёt a grigorénijёknёk, hogy rёzёsek vótak, sok főggyük vót, sokat felhasználták a pusztinajiakat. Ők a pusztinajiakkal éltek: aratni, kapáni… mindent. S most, hogy közgazdálkodás lett, bétették az ők főggyeiket livádával,23 ālmával, körtével, cseresnyével. S akkor nekünk itt van ez a szép, nagy mező, s gondóták, majd itt tёrmёsztёnёk gabonát. S ёzétt kellett vóna nekik Pusztina.” De a pusztinaiak ezzel a „morzsa revolúcióval” megvédték azt, amit érdeküknek gondoltak.

Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, a moldvai csángók 1990 utáni megújhodásának jelentős része valamilyen formában Pusztinához kötődik. Bizonyára Szent István oltalma teszi, hogy ők – s talán még a klézseiek – jutottak legelőbbre identitásuk megőrzésében, öntudatuk megerősítésében, emberi jogaik felismerésében. Tudván azonban, hogy a csángók körében a közösségi gondolkodásnak történelmi okok miatt nincs hagyománya, természetes, hogy ezek a parányi dicsőségek elsősorban néhány személy erőfeszítésének eredményei, s szinte felismerhetetlen az egyéni érvényesülés és a közösség szolgálata közti, máshol is könnyen elmosódó határ.

A már korábban Erdélybe települt csángók közül az öntudatosabbak — akiket nem taszított a székelyek csúfolkodása a románsághoz – az 1990. esztendő elején megalakították Sepsiszentgyörgyön a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét. A szervezet első vezetője a pusztinai születésű Ősz Erőss Péter volt, akitől unokaöccse, az ugyancsak Pusztinából származó Erőss J. Péter vette át a szervezet vezetését. Ez a szövetség jelentős szerepet vállalt a csángó gyermekek Székelyföldön, valamint Magyarországon történő oktatásának, a csángó hagyományőrző együttesek magyarországi fellépésének, a 90 esztendős Domokos Pál Péter köszöntésének szervezésében, továbbá 1990 márciusától megindította a – később Moldvai Magyarság címmel megjelenő – Csángó Újságot.24 A szervezet az 1990-es évek közepén Bákóba költözött, későbbi elnökei, alelnökei között is ott találjuk a pusztinai Bartha Andrást és Bilibók Jenőt. De alakult Pusztinán egy másik civil szervezet is, a Szent István Egyesület, amelynek vezetője a világ első közülük származó, magyarságát vállaló, néprajzi doktorátussal rendelkező kutatója, Nyisztor Tinka. Jórészt ő fogta és fogja össze falujában a magyar nyelvű miseszolgálatot sürgető igényeket. Ő vezette a magyar nyelvű vallásgyakorlatot kérők küldöttségét a jászvásári püspökhöz, a bukaresti pápai nunciushoz, s ő továbbítja azon pusztinaiak a kéréseit az „illetékes” helyekre, akik anyanyelvükön is szeretnék hallgatni Isten igéjét. S mivel kérésük ez idáig még nem talált meghallgatásra, az ő házuk udvarán misézik magyarul nagyobb ünnepeken az Erdélyből idelátogató lelkész. A pusztinai Szent István Egyesület magját alkotó asszonyok valósították meg azt a csángók körében ma – már vagy még — sajnos rendkívül ritka gyakorlatot, hogy a halottak melletti virrasztások alkalmával, régi magyar egyházi énekekkel szolgálnak.

Nyisztor Tinka erőfeszítése is hozzájárult, hogy Pusztinában az elsők között valósult meg a magyar nyelv tanórán kívüli oktatása, 2002 őszétől pedig– nem kevés küzdelem eredményeként – az iskolai falai között „alternatív” módon oktatja a magyar nyelvet, az ugyancsak pusztinai Bilibók Jenő és Nyisztor Ilona, időnként máshonnan való pedagógusok segítségével.

Az iskolai keretek között folyó anyanyelvi oktatás mellet legalább ilyen fontos a tanórán kívüli oktató-nevelő munka, valamint a kulturális értékek, a hagyományok megélése és átörökítése. Ezt a célt szolgálja a 2006-ban sokféle támogatással felépült Pusztinai Magyar Közösségi Házban folyó munka. Különféle iskolán kívüli oktatási programoknak, konferenciáknak, népdalvetélkedőknek, zenetáboroknak és sokféle más kulturális rendezvényeknek ad helyet ez a ház, emellett szervezi a magyar nyelvű oktatásban résztvevő pusztinai gyermekek számára a Kárpát-medencei kulturális rendezvényeken való részvételt. Ők rendezik meg évről évre a kiváló pusztinai énekes- és mesemondó asszony, László Katalin emlékének ajánlott népdalversenyt.  Nem tudom pontosan, hogy a különböző moldvai csángó településeken működő Magyar Házakban milyen szép és eredményes munka folyik – arra legyenek büszkék ők! —, de az biztos, hogy a Nyisztor Ilona, Bartha András, Bilibók Jenő és Nyisztor Demeter szolgálatával működő Magyar Házban folyó munkára büszke lehet minden pusztinai ember.

Az elmondottak alapján aligha túlzás, ha azt mondjuk, Pusztina, ma egyfajta mércét jelent: mit is tud elérni, mennyit képes megvalósítani egy olyan csángó közösség, amely valamelyest már felismerte lehetőségeit és törekszik is azok kihasználására. Ez a fajta érdekérvényesítés természetesen korántsem jellemző Pusztina lakosságának egészére, még a nagyobbik részére sem. Az identitással rendelkező pusztinaiak ma még sajnos kisebbségben vannak a faluban. S ahogy ember nincsen, ugyanúgy faluközösség sincs hiba nélkül. A pusztinaiak is sokkal többet érhetnének el mind gazdasági, mind pedig kulturális téren, ha egy-egy jó ügy érdekében össze tudnának fogni, ha jobban megbecsülnék egymás erőfeszítéseit, ha nem engednének az ördögi sugallatnak, ami — láthatjuk – igyekszik összeugrasztani, egymás ellen fordítani az embereket. Ha ellent tudnának állni ennek a kísértésnek, ha át tudnák érezni a közösséghez való tartozás előnyeit, sokkal többet tudnának elérni, és jobban is éreznék magukat.

De mint láttuk, így is van mire büszkének lenniük, van mire építeni ezt a ma még sokakból hiányzó pusztinai azonosságtudatot, a „mi pusztinaiak” szívből jövő érzését.
1                curte = udvarház, rom.

2           Közli Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. 2001. 88. old.

3           Kurze Nachrichten von dem gegenwärtigen Zustand der Moldau von Bongard. Correspondeur mit Moldau und Walachei 1782. Fol. 1—41. Wien. Staatsarchiv.

4           Ugyanott 98. old.

5           Almanachul Presa Bună. Iaşi 2012. 276. old.

6           clăcaş = robotos, úrbéres, rom.

7           Pál-Antal Sándor: A Székelyföld és városai. Történeti tanulmányok és közlemények. Mentor K. Marosvásárhely. 2003. 178. old.

8           Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844 és 1845. Pest 1851. 203. old.

9           Ugyanott.

10         Kováts Ferenc Moldvai úti-naplója. Marosvásárhely 1868. 13. old.

11         Imets Fülöp Jákó: Útinapló. 1868. 52. old.

12         Domokos i. m. 2001. 108. old.

13         Ugyanott.

14         Ősz Erőss Péter: Orgonaillatú májusi vecsernyék Moldvai Magyarság. Sepsiszentgyörgy 1992. 24. szám

15         falce = régi moldvai földmérték, kb. 1,45 hektár.

16         moşie = birtok, jószág, rom.

17         prăjină = rúd, rom.

18         Kós Károly: Csángó néprajzi vázlat (1949). In.: Tájak, falvak, hagyományok. Kriterion. Bukarest 1976. 155-160. old.

19         Ld.: Halász Péter: A termelőszövetkezeti mozgalom története Egyházaskozáron. Agrártörténeti Szemle. 1971. 1-2. sz. 149–195. old.

20         Vincze Gábor: Csángósors a II. világháború után. In.: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Bp. 1999. 232-233. old.

21         Erőss Péter (Ősz) Kovásznára került tanítónak, majd Sepsiszentgyörgyre könyvtárosnak; Kaszáp János Dánfalván, majd Gyergyószentmiklóson tanított, de aztán inkább elment munkásnak; Kis István Csíkszeredán lett állomásfőnök, és még a Ceauşescu időkben családostól kiment Nyugatra; végül Bece József, aki visszatért Pusztinába, s ott magyar tanítóként nyugdíjazásáig románul tanította a magyar gyermekeket.

22         községközpontot

23         gyümölcsössel

24         Szőcs Anna: A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége. In.: Halász Péter (szerk.): „megfog vala Apóm szokcor kezemtül…” Tanulmányok Domokos Pál emlékére Bp. 1993. 163–164. old.