A közösségépítés és a hagyományőrzés rendkívül nagy jelentőségű a XXI. században, amikorra a hagyományos helyi társadalmi kapcsolatok meglazultak. Pótolhatatlan szerepük van a hagyományőrzésben a népdalköröknek és a régi mesterségeknek, melyek a magyar nemzeti identitás jelentős elemét örökítik át, a fiatal generációnak. A hagyományőrző körökben megvalósul az alapvető összefogás. A szülők és a nagyszülők kötelessége pedig, hogy megtanítsák a népdalokat a fiatalabb generációnak. Az idős emberek élettapasztalatainak átadása is nagyon fontos, hiszen az általuk képviselt hagyományok miatt pótolhatatlan értéket képviselnek a társadalomban.

Csángóföldön, azokon a településeken, ahol előadást tartottunk – Pusztinán, Lábnyikon és Magyarfaluban – két véglet jellemző.

Pusztinán két, 50-60 év feletti asszonyokból verbuválódott dalkör is van, akik gyönyörűen énekelnek, népdalokat és egyházi énekeket egyaránt. Nyisztor Ilona, a Magyar Örökség díjjal kitüntetett népdalénekes tanítványai pedig sorra nyerik a versenyeket. Ezen a településen az asszonyok összejárnak guzsalyazni, télen szőnek-fonnak és varrnak. Több fehérnép előre dolgozik a téli hónapokban szövőgéppel, sorra készítik a katrincákat és tarisznyákat, amit nyáron el tudnak adni a faluba látogató turistáknak, akiknek táncos-énekes műsort is be szoktak mutatni.

Pusztinával ellentétben Lábnyikon, két-három olyan asszony van, akikről sokan tudják a faluban, hogy népdalokat énekeltek adatközlőknek tíz-húsz évvel ezelőtt. Van olyan is közöttük, akinek cédén is hallható a hangja, de többszöri megkeresésre sem vállalták, hogy ők, mint egy dalkör összeálljanak, fiatalokat és időseket bevonva az éneklésbe.

A településen nem lehet olyan asszonyt találni, aki sző, már olyan szövőgépet sem, aminek minden alkatrésze meg van. Szinte már senki nem jár viseletben, kivéve a gyermekeket, akik csak akkor öltenek magukra katrincát, ha a Magyar Házban valami foglalkozás van, vagy tanulmányi versenyre viszik őket.

Ezeknek a leányoknak és kölyköknek már „modern kori” hímzéssel készül az ingjük, nem szálszámolással. A hagyományos piros, fekete, kék, sárga, zöld színek mellett, előszeretettel használják a giccses ciklámen minden árnyalatát. A lakosok elmondása szerint a szülők és nagyszülők által varrt ingeket sokan szétdarabolták felmosórongynak, nem gondolták, hogy valaha lesz még magyar oktatás a településen és kellhet a gyermekeiknek a fellépéseikhez.

Fontos, hogy a meglévő hagyományokat megtartsuk, a feledésbe merülteket pedig vissza kell tanulnia a fiatal generációnak!

A Csángóföldön működő magyar oktatási helyszínekről elmondható, hogy azoknak a diákoknak a kapcsolata megszakad az oktatási rendszerrel, akik nem Csíkszeredában a magyar nyelvű középiskolában vagy gimnáziumban tanulnak tovább. Ezek a 16-18 éves fiatalok hétközben általában a helyi kocsmában ütik el az időt iskola után, hétvégén pedig diszkóban tombolják ki magukat, mivel a legtöbb faluban nincs olyan közösségi ház, ahol összegyűlhetnének és hasznosabb elfoglaltságot találnának maguknak.

Számos olyan fiatal van, aki sorra nyerte a különböző tanulmányi versenyeket általános iskolás korában, de sajnos nem tudták a szülők Csíkszeredába elengedni tanulni a rossz anyagi körülményeik miatt.

Fontos lenne ezzel a korcsoporttal kiemelten foglalkozni, hiszen ők tizennégy éves korukra jól megtanultak magyarul, s szükséges lenne, hogy azt érezzék, hogy hasznára lehetnek közösségük számára, valamint magyarságuk megtartásában.

A következőkben lássuk, mi is az a guzsalyas! A textilalapanyag feldolgozása közösségi zenés és táncos színtér. A fonóbeli élet a fiatalok késő éjszakába nyúló együtt-szórakozása volt. Általában minden este más-más háznál gyűltek össze, ahol szövés és varrás közben énekeltek és mesét mondtak. A fonók intézménye a kenderfeldolgozás házi módjainak megszűnésével századunk első felében számolódott fel.

A néptánc történelme során a nagyterületre kiterjedő, sok évszázados fejlődési, táji és földrajzi elhelyezkedései miatt, tagoltsági és szétágazódási irányok érvényesültek. Az eredetére utaló legkorábbi emlékek a középkorra nyúlnak vissza, amelyben a körtáncok kaptak szerepet, amelyek a moldvai táncokra is jellemzőek. A középkorból ránk maradt forrásanyagok a körtáncok fontosságát hangsúlyozzák, melyet barát-táncként is emlegetnek. A XVII. század folyamán a körtáncok a fejedelmi udvarokban, az úri társadalomban és a parasztság körében egyaránt elterjedtek. A néptánc napjainkra közkultúrává vált, melynek gyakorlásával a fiatalok sok élménnyel gazdagodhatnak.

A következőkben a disznótorról szólunk néhány szót.

A falusi családok csak a fagyos téli hónapokban: karácsonykor vagy január elején vágtak disznót. Minden a fagyos hajnalokon kezdődött, amikor a rokonság együttes erők összevonásával és egy kis bátorító házi pálinkával leölte a disznót. Csángóföldön a legtöbb háznál szalmával pörzsölnek manapság is. A hasra fektetett disznóra szórták a szalmát és meggyújtották. Amikor úgy gondolták, hogy a szőre leégett, a tüzes szalmát lekaparták róla. A már leölt disznót szalmacsutakkal szépen letisztították, majd felbontották. A feldarabolt disznóból nagyon sok mindent készítettek: hurkát, kolbászt, sonkát és zsírt.

Az uralás elsődleges célja régen a gabona, a kenyér, tehát a termékenység mágikus, rituális úton történő biztosítása volt az elkövetkező esztendőre. A hejgetők a búza élettörténetét mesélték el: a mag elvetését, a kikelését, aratását, cséplését, őrlését, valamint a kenyérsütést.

A hejgetők csoportját egy ügyesebb, rátermettebb, beszédesebb legény vezeti, aki a köszöntőversek szövegét előadja. Ő hagyományos ünnepi férfiviseletben járta végig ilyenkor a falut. Fején, gyöngyökből fűzött láncokkal ékesített kalap, hosszú, kieresztett térden alul érő fehér ing, fehér gatyával, valamint hímzett keptárt, vagyis bőrmellényt visel. Legtöbbször szarvasmarha szarvából készített kürtöt fúj vagy csengőket ráz. Őt követik a menyasszonynak és vőlegénynek beöltözött legények. A „menyasszony” fejére színes kendőt kötnek, hosszú pendelyes inget, katrincát, hímzett mellényt visel. A „vőlegény” fehér gatyában, hosszú férfiingben, báránybőrből készült sapkában és sötét szövetkabátban van. Mellettük halad két ostoros legény, akik az urálókhoz hasonló ünnepi viseletben vannak. A csoporthoz tartozik egy medvealakoskodó, aki sötétbarna báránybőrből készült öltözetet visel, fején pedig, szintén bőrből előállított medvefejet utánzó maszk található. Őt vezeti és kíséri a „gazda”, aki cigánynak öltözik be. Ruházata foltos, szakadozott, kezében botot tart.

A moldvai csángó újesztendei alakoskodó szokások napjainkban már kevés szállal kapcsolódnak az erdélyi hagyományokhoz. Több, mint valószínű, hogy a Moldvába betelepedett magyarság magával hozhatott zajkeltéssel, alakoskodással kapcsolatos, köszöntő jellegű télközépi szokásokat. Erre a rétegre azonban, a román többségű Moldvában, olyan új szokások épültek, melyeket a csángók már a szomszédos románságtól vettek át. Érdekes tény, hogy a nyelvi, kulturális asszimilálódás folyamán megismert és adaptált szokásokat, szokásformákat és elemeket, sok esetben a csángók tovább éltették, mint az átadó fél, vagyis a moldvai ortodox románság. A később betelepedett székely csángók, például a lábnyikiak, székely farsangi elemeket is magukkal hoztak, az uralástól független kecskejátékot.

De túl mindenen, a hitnek és a közösségnek a legnagyobb a megtartó ereje, Pusztinán, Lábnyikon és Magyarfaluban is. Az, hogy hétköznap is találkozzunk egymással, ne csak vasárnap a templomban…