Magyar oktatási program Lészpeden

Már a bevezetőmben fontosnak tartom elmondani, hogy a hagyományos értékeket még mindig jobban hordozó falusi környezetben sokkal könnyebb egy szórvány-oktatási programot megvalósítani, hiszen ezekben a falvakban a tanító még mindig központi figura és erre vigyázni kell, hogy így is maradjon.

Kik azok a csángók, és a moldovai csángómagyarok?

Vannak, akik a honfoglalás idejére helyezik eredetüket, amikor is egy csoport magyar a Kárpátokon kívül maradt. Ez az archaikus nyelvhasználatukra van alapozva, mint például a szabófalvi „sz-getésre”. A szabófalviak még 1900-ban nem tudtak románul beszélgetni. Román szerző írta le, hogy a gyermekek a szünetekben egy degradált magyar nyelvet beszélnek, a kisebbek nem tudnak egy szót sem románul, a tanítók nem tudnak tanítani román nyelven csak a nagyobbak segítségével és a gyermekek képtelenek négy osztálynál többet elvégezni. A leányok pedig semmi pénzért nem mennének oláhokhoz feleségül.

Az általánosan elfogadott elmélet szerint, a Moldovában letelepedett magyarok a középkori királyság Szeret-menti határát voltak hivatottak védelmezni. A nagy hármas román triász a krónikaírásban (Grigore Ureche, Simion Dascălu és Miron Costin – Letopiseţul Ţării Române) is leírta, hogy a Suceava város neve a magyar „szűcs” szóból ered, tehát magyar mesteremberek alapították. Dimitrie Cantemir a Descriptio Moldaviae-ben pedig azt írja, hogy Moldvában nem is igazán lehet román eredetű földművest találni, ezek vagy oroszok, vagy erdélyi magyarok. Ugyan csak ilyen krónikákból olvashatjuk a moldvai magyarság vallására vonatkozóan, hogy római katolikusok, míg máshol Romániában nem lehet római katolikus románokat találni.

Lészpedtől egészen Rekecsinig telepedtek le 1420-ban magyarok, akiket Alexandru cel Bun szívesen fogadott. A betelepedett vidékek néptelenek lévén, így a magyarok nevezték el: Apahavas/Apahaoş, Halas/Haloş, Kászon/Caşin, Kerekbükk/Cherebic, Nemere/Nemira, Tatros (Tatáros)/Trotuş, Tarhavas/Tarhaoş, Tázló/Tazlău. Ugyanakkor van néhány magyar eredetű román szó: oraş – város, bâlci – búcsú, birău – bíró, şalgău – sóvágó, răzeş – részes (vagyis szabad paraszt). Nyelvészek megállapították, hogy a moldvai magyarok beszédében megvan a bűvős „ë” hang.

A legenda szerint pedig  Szent László katonáit hívták „csángős” embereknek, mert a lovaikon csengők  csilingeltek.

Az oktatási programról

Először is felvázolom az oktatási program gerincét. Adott egy falu, ahol még jó a nyelvi állapot. Ez nagyjából generációkra lebontható: a nagyszülők szinte kizárólagosan magyarul kommunikálnak, a szülők már kétnyelvűek, az édesanyjukkal a régi archaikus magyar nyelven, a gyerekekkel pedig már románul beszélgetnek; az utolsó generáció, a mai gyermekek pedig már elsősorban románul tanulnak meg beszélni a szülők azon meggyőződéséből, hogy ez az érvényesülés záloga.

Egy ilyen faluhoz kell adni egy tanítót, aki odaköltözik és elkezdi a magyar nyelv írását-olvasását tanítani. De itt jön be a plusz, hogy a tanító ezen kívül a népi kultúra ápolását is vállalja, valamint igyekszik minél több lyukat betömni abból a rendszerből, amit az állami oktatás hagy. Van aki rajzolni tanítja őket, szobrászkodni, kézműveskedni, vagy éppen fotózni, ki mihez ért jobban – innentől a határ már a csillagos ég.

Helyszínek, intézmények

Ezzel rá is térnék arra, hogy ennek az oktatási formának hol találunk otthont. Az egész egy magánházban kezdődik. Bérelni kell egy házikót, általában egy öreg házat lehet találni a faluban, amelyik amúgy is üresen áll, mert nincs az utódok nevén, kerüli is a rokonság az osztozkodást, hogy ne legyen harag belőle, így aztán ebben el lehet indítani a délutáni foglalkozásokat. A pedagógus mágnesként vonzza a gyermekeket, játékos foglalkozásokkal, a román iskolai rendszer hiányosságait kihasználva. Az összesereglett gyermekek elhozzák az édesanyjukat tavasszal egy szülői értekezletre, ahol szóba kerül, hogy jó lenne ezt az egészet az állami iskolában folytatni, hiszen a tanulásnak az iskolában a helye. Ekkor következnek a hivatalos kérvények, melyeknek leadására újabb és újabb módszereket kell találni, hogy a szülők ne legyenek kitéve egy szemtől-szembeni konfliktusnak. Ebben általában vesztésre áll a dolog, hiszen ezeknek az egyszerű embereknek nem szokásuk meredeken állást foglalni, szemben a hivatalos szervekkel.

Természetesen nem vár a román állami iskola minden helyszínen tárt karokkal, szép lassan kell meggyőzni őket arról, hogy ezzel nem maradnak munkahely nélkül, hogy senki sem veszíti el az állását.

Több viselkedésbeli problémát is lehet ezzel orvosolni, hiszen a gyermekekben egyfajta feszültséget, frusztrációt eredményez azon helyzet, miszerint otthon sok esetben magyarul is kommunikálnak (főképpen a szülő és a nagyszülő), az iskolában pedig nem szabad megszólalni magyarul. A gyermekeknek az lenne a jó és természetes, ha nem kellene arra figyelniük, hogy kizárólag csak az egyik nyelvet használhatják.

Ha az iskola nem tud helyet biztosítani és a gyermekek létszáma megkívánja, akkor kerül sor a közösségi házak megépítésére. Közösségi házak épültek: Pusztinán, Lábnikban, Külsőrekecsinben és folyamatban van az építése Magyarfaluban is. Ha a gyermekek száma stabilizálódott és került egy eladó ingatlan, ott megvásároltak egy-egy családi házat és a továbbiakban ezek adnak otthont a szinte egésznapos szolgálatnak. Ilyen tíusú oktatási intézmény működik: Frumószán, Magyarfaluban, Csíkfaluban, Kosteleken és Lujzikalagorban.

Statisztika

Hogy pontosan hány gyermek tanul a moldvai csángó oktatási program keretében, az napról-napra változik, a létszám már évek óta ugyanazon görbéket követve ingadozik. Nyugodtan és túlzások nélkül kijelenthetjük, hogy több, mint 2000 gyermek van bekapcsolva az oktatási programba. Iskolakezdéstől egészen az esztendő végéig gyarapodik a gyermeklétszám, mely a karácsonyi időszakban csúcsosodik ki. A kezdés nehézsége, hogy a nyári vakáció után, újra bele kell szoknia a gyermeknek a rendszerességet követelő iskolai, vagy iskolán kívüli programba, ugyanakkor még hátra van az őszi betakarítás, ami még hetekig távol tartja a gyermekek egy részét a magyar óráktól. Amire véget érnek az őszi munkálatok, addigra már zökkenőmentesen, szervezetten mennek az iskolán kívüli magyar órák. Természetesen, mint egy mindig nyitott rendszer, folyamatosan befogadja az újabb, érdeklődő kobakokat is.

A gyermekekkel 42 alkalmazott foglalkozik, összesen 24 helyszínen: Bahána, Bákó, Bogdánfalva, Buda, Csíkfalu, Diószeg, Diószén, Dumravény, Ferdinándújfalu, Frumósza, Gajdár, Klézse, Kostelek, Külsőrekecsin, Lábnik, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Szitás és Trunk. A tyúkszeri magyar oktatást is szeretnénk újraindítani a következő tanévtől és ha lesz rá anyagi háttér, akkor Gerlénben, Vizántán és Forrófalván várják a gyermekek, hogy náluk is megszervezzük az iskolán kívüli magyar oktatást.

Az oktatási programban a gyermekekkel foglalkozó pedagógusok nagy része nem pedagógiát végzett, azonban a gyermekekkel egy mérnök vagy egy szociális munkás is csodákat művel. Attól függetlenül, hogy szakképzett, avagy sem, minden oktatási helyszínen dolgozó kollégának meg kell vívnia a saját harcát az elfogadásért, a beilleszkedésért, azért, hogy a magyar nyelvnek presztízst teremtsen. És mindenik kollégának meg van a maga erős oldala, hiszen az egész nem csak arról szól, hogy hagyományos módszerekkel – könyvből és füzetbe – magyarul írni-olvasni tanítjuk a gyermekeket, hanem arra is figyelünk, hogy a folyamatos rendezvényeinken (népdalvetélkedő, szavalóverseny, mesemondó-verseny stb.) ki tudjanak emelkedni azok, akik különleges adottságokkal rendelkeznek. Mondok egy példát, a diószegi tanító néni cselgáncs-edzéseket is tart a helybeli gyermekek nagy örömére. Pusztinán évekig művelték a gyermekek az üvegfestés minden csínját-bínját, Lujzikalagorban a hétvégén – talán éppen most is – mátkaváltó vasárnapra írják a tojásokat.

Jogszabályi háttér

A népfőiskolai felnőttképzés szervezőinek szempontjaira is kitérve, mindjárt az első kérdésnél úgy érzem, hogy az iskolán kívüli oktatás jogszabályi háttere bizonyos szempontból jobb, mint a Bákó megyei iskolai magyar oktatásnak. Hiszen ott van a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, amelyiknek az Alapszabálya értelmében jogában áll ezeket a tevékenységeket megszervezni, ebben partner a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége, amelyik az első pillanattól kezdve szakmai hátteret biztosított az egész moldvai magyar oktatási programnak. Lehetne folytatni a sort, hogy még mely szervezetek, milyen módon támogatták és támogatják ezt a fajta oktatási programot.

Ezzel szemben, az iskolai magyar oktatásban évente jelentkeznek azok a hiányosságok, melyekre még most is keressük a megoldásokat. Hogy például egy szakképzett tanító nénit, miért nem lehet szakképzettként alkalmazni az alsó tagozatokban megtartott óráira?! Hogy a fokozati vizsgák során, miért kell a magyar nyelven tanító pedagógusnak román nyelven zajló foglalkozásokat tartania?!

A jelen örömeirõl és gondjairól

Már említettem, hogy a román állami oktatás minősége nem a kimagasló eredményeiről híres, a túlnyomórészt ingázó kollégák egyáltalán nem, vagy csak minimálisan vállalnak tanórán kívüli tevékenységet (pl. március 8.). Ezeket a hiányosságokat is pótolja az oktatási program, legalábbis igyekszik fölvállalni, hogy az állami intézmény által nem vállalt iskolán kívüli programokat is megszervezze…

Változások

A legfontosabb változtatásnak az oktatási programban dolgozó pedagógusoknak a bérezését, lakhatási feltételeinek javítását tartanám. Fontos, hogy egy tanítónak, egy közösség-szervezőnek legyen megadatva, hogy emberi körülmények között élhesse a mindennapjait. Tudjon tisztálkodni, szépen felöltözni; viselkedésével is, de megjelenésével is tudjon megfelelni a tőle elvárt standard-eknek, a szakmájával járó, ehhez társított példamutatásnak.

Másik olyan lehetőség, amin javítani lehetne: az infrastruktúra. Fontos, hogy a magyar szakterem, a magyar iskola a legjobban felszerelt legyen, a gyermekek a haladást, a jövőt lássák meg benne –ápoljuk a hagyományokat, de ne próbáljuk meggátolni őket abban, hogy haladjanak a korral. A számítógépek és a kivetítők szépen elférnek a népviseletek társaságában. A gyermekeknek nem akciófilmeket kell bámulniuk a vetítővásznakon, hanem a régi, archív felvételeket; fontos, hogy a saját szerepléseikben újraélt élményeket éljék újra.

A szakmai támogatás örökös, folyamatos kell, hogy legyen. Ha lenne rá keret, akkor élménypedagógiai képzéseket kellene szervezni, ott helyben. Lépést kell tartani az új pedagógiai irányzatokkal, hiszen ezzel nemcsak a fél évszázados hátrányt lehetne behozni, hanem előnyre is szert tehetnénk. Elképzeléseink szerint, megfelelő motivációval lassan pozícióba lehetne hozni egy-egy testnevelő, ének-zene, rajz-szakos kollégát, akik mindkét nyelvet jól beszélik, így a gyermekek az iskolai órákon is megszólalhatnának magyarul.

A pedagógiai segédeszközöket is bővíteni szükséges: sajátos nyelvezetükben megírt, a már kiforrott módszertanra és a kalendarisztikus ünnepeikre felépített tankönyvekre van szükség. Szakképzett pedagógusok bevonása is elengedhetetlen feladat, hogy az állami iskolai rendszer ne tudjon elzárkózni alkalmazásuktól…

Hová tovább ifjúság?

Miből gondolom én, hogy az ifjúság hazavágyik? Mert heves vitába bocsátkoznak sokan az itthoni vezetőkkel, az oktatási program vezetőivel. Szeretnék átvenni a bejáratott dolgot, ebben értékelem, hogy látnak jövőt, lehetőséget benne. Ebből is látszik, hogy az MCSMSZ jelenlegi ifjúságpolitikája kifejezetten jó. Sajnos, ezt hamarabb kellett volna meglépjék és nem ott ragadni, ahol épp jó. Eddig senki nem gyúródott, hogy itthon erőt és energiát fektessen a következő nemzedék nevelésébe, felkészítésébe. Ha igen, akkor is csak ideig-óráig, mert kaptak jobb lehetőségeket. Itthon közben teljes gőzzel folyt a még meglévő helyzet konzerválása, átmentése a következő nemzedékekre. A dolog annyira jól megy, hogy most már a „csángó értelmiség” is lát benne lehetőséget, már ők is úgy érzik, hogy tudnák csinálni. Ha tudnak annyira hinni benne, mint amennyire mi is, akkor minden rendben van, a dolog nem fog leállni.

Ezzel a személyes tapasztalatom és meggyőződésem az, hogy sajnos a gyermekkorban beoltott keserűséget nem lehet ilyen rövid távon hatékonyan orvosolni. Mit akarok mondani ezzel, vegyünk egy konkrét esetet: Trunki Péter egy év alatt morzsolódott le az oktatási programból és nem azért, mert az oktatási program felelőse piszkálta, hanem a vége fele, már a taxisofőr is őt ugratta, hogy Külsőrekecsinben minek is magyar óra… Péter ilyenkor sem megfelelni, sem hatékonyan állást foglalni nem tudott, vagyis nem tudott hinni abban, hogy ezt valóban csinálni kell.

Az én szemszögemből a csángó ifjúság nem érezte át, kevés kivételtől eltekintve, hogy mennyi minden múlik rajtuk, hogy mekkora szerepet szántak nekik a támogatók, amikor magyar oktatásra terelték életük útját. Ők akkor egy lehetőséget láttak a tanulásra, a haladásra. Nem is nagyon váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, szerintem még akkor sem, ha éppen hatalmas sikernek örvendenek a határokon túl. Mert nem ez volt a cél. Sikernek könyvelhető el a Iancu Laura esete, mert siker-sztori a taníttatása, de nem tért haza Moldvába, hogy egy falu, egy közösség életét szervezze és átadja meggyőződéseit a hovatartozásról… Ez volt a régi módszer, kiemelni egy szórványban élő személyt és őt megmenteni. Csak hogy az esetek többségében, a „kiemelt láncszemek” nem találtak vissza abba folyamatba, amiből kiemelték, így azon elmélet, hogy egy-egy megerősített láncszem jobban fogja majd hajtani a kereket, nem vált be. Éppen ezért gondolom azt, hogy a Csaba testvér gyermekeinek programját nem kell a szülőkre bízni és amíg egy csángó ifjú nem tud áttörő sikert produkálni az oktatásban, addig az oktatási program is maradjon meg a jelenlegi csapatfelállításban. A jelenlegi csapatfelállításban sok a nem csángó, székely és anyaországi magyar. Egy ilyen csapat egyik erőssége éppen az, hogy sokkal könnyebben elviselik a támadásokat, mert nem kell féltsék rokonaikat, nem kell nézzék édesanyjuk megszégyenítését, testvérük megrovását stb.

Konkrétumok Lészpeden

 

„A beharangozott beolvadás egyelőre elmarad…”

„Minél tisztább a szándék,

 annál szilárdabban halad

az ember a sokféle viharon át.”

(Kempis Tamás)

Hogy ne tegyek kárt a dolgok időben elfoglalt rendjében, szeretném mindjárt a legelején tisztázni, hogy a lészpedi magyar oktatás nem ott kezdődött, ahol én beszálltam a Hegyeli Attila kicsi fehér Opel Corsa-jába. Meg nem említeni a közvetlen elődömet, Fazakas (Kolónel) Jóska bácsit és kedves feleségét, Kati nénit, aki éppen érkezésem előtt kevéssel hagyta abba földi munkásságát – hálátlanság lenne. Vagy Zudor Attila, valamikori igazgató nevét nem beleírni és Kallós Zoli bácsit kihagyni, akik bizony mostoha körülmények között ápolgatták a lészpedi magyar oktatás lábbal tiport hajtásait – tiszteletlenség lenne. Ám arra nincs bátorságom már, hogy ezekről bővebben nyilatkozzak, véleményt formáljak, megmaradnék a saját történetemnél, abban is talál hibát, aki nagyon keresi…

Életem egyik legjobb döntését hoztam meg akkor, amikor Attilának igent mondtam, aki szó szerint az út széléről vett föl (ugyanis éppen stoppoltam) és habár otthon címzetes állásom volt, Csíkszeredában pedig a megye legjobb iskolájában tanítottam számítógép-kezelést az alsó tagozatosoknak, kalandvágyból eljöttem a moldvai Lészpedre, magyar nyelvet tanítani. Őszinte embernek tartom magam, ezért úgy érzem, itt el kell mondanom, hogy soha nem érdekelt a népzene vagy a néptánc, még annyira sem a moldvai csángók, akiknek létezéséről átlagon alul voltam informálva. Sokkal inkább amolyan modern, diszkós gyerek voltam, aki amúgy jó nevelésben részesült (köszönet érte drága jó édesanyámnak, született Páll Rózáliának!), de mentségemre legyen mondva, a kezembe került népmeséket mind elolvastam.

Nem sok időre rá, Attilával meglátogattuk Fazakas Jóska bácsit Lészpeden, aki született Olaru Iosif és mesterségét tekintve ács, de olyan magyarnak vallotta magát, hogy még a nevét is magyarosan használta. Igaz, a faluban csak „Kolónel” (tiszt, mint katonai rang) Józsiként emlegették, mert amikor ő tartotta a gyermekeknek a magyar órákat a házának a kertjében, akkor ott rend volt és fegyelem. Kedves felesége, a néhai Kati néni segítette munkájában, hogy Lészpeden ne álljon le teljesen a magyar tanulás malmocskája, miután a magyar tannyelvű iskolát megszüntették.

2002 szeptemberében Józsi bácsi „killérjét” (ez a ház oldalfala és a tető által bezárt háromszögű épületrész, ahol telelnek, mert kicsi, alacsony, keskeny és könnyű kimelegíteni) kitárt karokkal majd átérem, éppen ezt gyakorlom – mert ölelgetném első tanítványaimat örömemben: Huszár (Husaru) Albert és Mónika, Simon Krisztina és Ankuca, Rétye (Retie) Ferike és Anikó, Molnár (Murariu) Adrián és Szimóna, Csutak (Ciutuc) Szimóna és Gabriella, Kompót (Compot) Anikó és Marika az első tanítványaim, nevüket soha nem felejtem el, mert ez volt az első olyan dolog, amin esténként elgondolkodtam és egyre magabiztosabban hajtogattam, ezek bizony magyarok! Családnév elől, személynév hátul – a családnevek beszédesek tudnak lenni annak, aki tud magyarul, mert mi értelme lenne a csutaknak vagy a huszárnak románul?

Napról-napra emelkedik a létszám, igaz nem maradnak sokat, egy órát, kettőt, de hármat már nem tudnak, hiszen otthon is segíteni kell. Főleg Huszár Albert kérezkedik mindig el, hogy a tehenet elhozza a „lunkából”. Érdekes dolognak találtam, hogy majd mindenik a testvérével jött magyar órákra, később megértettem, hogy szükségük volt erre a fajta biztonság-érzetre. A tanév hátralevő részében végzem a munkám, csendesen kezdjük morzsolni a betűket. Tavasszal már átköltözünk a „Szili” Marika „életjibe”, ahol a „nappali” biztosít teret az időközben meggyarapodott csapatnak. A ház a falu közepén van, a temetővel szemben. Ide gyűlünk össze, énekelünk, tanulgatunk, kóstolgatjuk az ízes beszédeket. Májusban már akad pár bátor szülő, aki hajlandó közjegyző előtt nyilatkozatot adni az iskolai magyar órák bevezetésének kérvényezésére.

2003 szeptemberében már elkezdtem az iskolai magyar órák tartását. Reggel hét órától vannak időzítve, a gyermekeknek választani kell, hogy magyar órára, vagy templomba mennek ministrálni. Főleg a Simon lányoknak kényelmetlen, mert ők templomba járni is szeretnek, de megoldódik a helyzet, minden szerdán a tudtommal és a beleegyezésemmel hiányoznak. Az igazgatónő (Sulugiuc Dorina) már nem ennyire megértő, sokszor mikor megérkezik az iskolába, körülbelül nyolc óra előtt tíz perccel, feltépi a tanterem ajtaját, köszönés nélkül számolgatja a gyermekeket és bizony, ha kevesebben vannak, mint hét, akkor baj van, ha többen vannak, akkor még nagyobb a baj…

A délutáni magyar oktatás megy tovább rendületlen. Puskás Anna néni is eljön néha-néha, mert énekeket is tanulni kell, ezeket előzetesen meghallgatom én, majd kinyomtatom és a gyermekek olvasva, valamint Anna nénit hallgatva tanulják meg, saját ízes kiejtésükkel. Én még mindig a munkámat végzem, kissé inkább azért, hogy ha már felbiztattam a gyermekeket és beiratkoztak az iskolai magyar órákra, akkor vállaljam magam is ezt a dolgot.

Ebben az évben átestünk az első konfliktusokon, meglátogattak a rendőrök, akkor is azt mondtam, mint most is, teljesen korrektek voltak. Nem a gyermekek előtt „szégyengettek”, szépen kihívtak, telefonon beszélgettek Hegyeli Attilával, majd elbúcsúztak és soha többet nem háborgattak. A szomszéd Ionel, kinek a házát éri a „korcsoma”, ennél fogva ott kel és ott fekszik, annál inkább… Ma már tudom, hogy mikidúcokat is tartott a pincében, a feleségét élve eltemette, azóta már fölvette a néhai nevet is, így megértéssel nyugtázom, hogy kirohanásai a magyar énekszóra, nem tartoztak életének nagy, emlékezetes pillanatai  közé.

2004 szeptemberétől már gördülékenyebben mennek a dolgok Lészpeden, kilenc tanítványom van beiratkozva az iskolai magyar órákra, az igazgatónő (Palade Mărioara) is rugalmasabb, nem annyira vérbeli az ellenállása, hanem érezhetően csak hivatalosan kéri a papírokat. Bákóból járok ki, naponta kétszer, hogy a hajnali, valamint a délutáni magyar órákat is meg tudjam tartani. A délutáni magyar órák helyszínét a Puskás Anna néni „életébe” helyeztük át. Itt sikerült kialakítani egy kisebb tantermet, néhány őskövület számítógép is tarkítja, modernizálja az oktatást. Ebben az évben két tanítványom: Imre Dragos és Márton Annamária első díjazottak lettek a Bákó megyei magyar tantárgyversenyen. Simon Krisztina harmadik helyezést ért el.

Nem a dicsekvésvágy késztetett ezen dolgok felemlegetésére, hanem inkább azért tettem, mert ekkor születtek meg az első eredmények. Végre megérintett valami a taposómalomban, amire azt tudtam mondani, hogy érdemes Lészpeden magyar nyelvet tanítani. Egyfajta visszajelzése volt meggyőződésemnek, hogy ezek a gyerekek tudnak magyarul és ezt végre más is láthatta, nem nekem kellett bizonygatnom, hanem bebizonyították ők maguk.

2005 szeptemberében új igazgatóval kezdtem a diplomatikus egyezkedést, aki lehetőséget lát a magyar órákban, de inkább kihasználni szeretné az előnyeit. Fel is ajánlotta, hogy miért nem íratjuk be az összes gyermeket az iskolai magyar órákra és mindenki kapjon ösztöndíjat.

Hogy miért nem ragadtam meg akkor a felkínált alkalmat? Mert akkor már igen sokat tudtam a moldvai magyarság megpróbáltatásairól. Akkor kezdtem tudatosan átlátni, mire is vállalkoztam és bevallom, kissé olyan érzésem támad még manapság is, ha emlékeimben arra járok, mint aki szörnyen elgondolkodva megy, megy előre, közben még hessegeti is a kellemetlenkedő méhecskét, amikor a harmadik is megjelenik és óvatosan beleduruzsol a fülembe, dühösen szegem fel a fejem… és hoppá, egy darázsfészek közepében próbálok mozdulatlanná meredni. A magyar nyelv és a hivatalos szervek, valamint az egyház hozzáállásáról mesélő történetek hatására a lészpedi templomot továbbra is bölcsen elkerültem. Ezzel egy időben azonban sokat erősödtem hitemben és nagy meggyőződéssel jártam be a csíksomlyói Máriához, másoknak is azt tanácsolva, hogy ott kell kérni, mert ott adatik.

2006 szeptemberében már két csoportban jártak a tanítványaim, így vándorolgattunk tanteremből tanterembe, mígnem megsajnált az igazgatónő, na és megelégelte a folytonos panaszkodást, hogy összeírjuk a padokat, nem töröljük le a táblát, szétszórjuk a székeket stb. Felajánlotta az aktuális raktár helyiségét, amiből a szülők segítségével egy-kettőre tantermet varázsoltunk. Ez volt a nagy kezdet, több éves munka után egy újabb állomás, ahonnan újra nekirugaszkodhattunk a magyar oktatásnak. Meghívtuk a román kollégákat egy eszem-iszomra, hogy lássák, hová fognak járni a gyermekek magyar órára. Igaz, hogy egyetlen neon volt hivatott megvilágítani a helyiséget, és néha-néha keresztülfújt a szél az ablakon, de jól éreztük magunkat szerény kis birodalmunkban és büszkék voltunk rá.

Újabb sikereket könyvelhettünk el ebben a tanévben, szinte szárnyaltunk, két-két gyermekkel lehetett nevezni a Bákó megyei magyar tantárgyversenyre, a kicsiknél Antal Krisztina és Kompót Biánka a lészpedi mezőny képviselői. Biánka az első, Krisztina a második helyezést vívta ki magának.

Sok mindent tanultam Moldvában az évek folyamán, végre azt is megtudtam, milyen a keserű győzelem.

2007 szeptemberében végre megtaláltuk a helyünket. A valamikor magyar iskolának épített épületben sikerült otthont kialakítani a magyar szakterem számára. A valamikori magyar iskola habár szerves része a román tannyelvű intézetnek, mégis külön bejárattal rendelkezik, mintha így őrizte volna meg autonómiáját. Az igazgatónő, Ioniţă Monica, látva örökös ténykedésünk, ésszerű döntést hozott, amikor elkülönített minket. Ekkor már tudatában voltam annak, hogy mindig nézőpont kérdése egy konfliktus. Próbáljunk mindig a jóra gondolni és a másik szemszögéből is értelmezni a dolgokat! Ezért ebben a lépésben nem azt éreztem, hogy azért lettünk elkülönítve, mert mások vagyunk, mert nem tartozunk közéjük, hanem inkább,  hogy visszakaptuk méltó helyünket, ami a mi javunkat szolgálja. Öt év elteltével éreztem, hogy végre átszakad a gát és igazolódni látszik a bölcs mondás: „Lassú víz, partot mos.” Az igazgatónő döntését nagy mértékben befolyásolta a szülők határozott segítsége, bármilyen tevékenységet is szerveztünk a magyar oktatással kapcsolatosan. Az iskola takarítószemélyzete is büszkén mondogatta a „nagynéni”-nek, hogy ez a magyar tanító, ez a miénk!

Meg is szerveztük a IV. Szeret-menti Népdalvetélkedőt, ahová Cristian Tabără is eljött, aki a romániai nagy Pro TV kereskedelmi csatorna egyik közkedvelt riportere. Ugyancsak ebben a tanévben került sor a két házelnök (román és magyar) hivatalos találkozójára itt Lészpeden, a magyar szakteremben. Szili Katalin és Bogdan Olteanu voltak az eddigi legrangosabb vendégeink. Ugyanakkor rengeteg legkedvesebb vendégünk keresett meg ebben az évben is. Mi meg büszkén mutogattuk kis birodalmunkat, amit rendben tartani, még fejleszteni, bővíteni akarunk.

Mindenkori meglátásom, hogy a magyar szakterem legyen a legszebb, a legtisztább és a legjobban felszerelt az iskolában, hogy privilégiumnak számítson a belépés. Ami meg van, arra ügyelni kell, és azon dolgozni, hogy ami még kell, az is meg legyen. A gyermekek hetente takarítanak a szakteremben, minden pénteken segítenek; csak akkor megyünk haza, amikor minden a helyére került és a színes ceruzák kihegyezve várják az újabb gyermek-ostromot.

A házelnökök látogatása alkalmával már kissé úgy éreztem, hogy túlfeszítettük a húrt. Ebben nagy segítségünkre volt a bákói sajtó, amelyik nem éppen pozitív hangvételű cikkeket jelentetett meg. Természetesen a kollégák közt volt, aki gyorsan ráharapott az alkalomra és csak az igazgatónő bátor kiállásának köszönhettem, hogy sikerült a dolgokat hatékonyan rendezni. Ez volt az első alkalom, amikor tiszta lelkiismerettel felelgettem mindenik román kolléga kényelmetlen kérdéseire, hogy mi is a célunk a lészpedi magyar oktatással. A rendkívüli gyűlés, rendkívül hasznosnak is bizonyult, gyorsan elkülönült és magára maradt az a pár kolléga, aki soha nem fogja tudni megérteni tiszta szándékainkat és fény derült azoknak a kilétére is, akik már akkor rejtett szimpátiával közeledtek a magyar oktatáshoz.

2008 szeptemberében már nagy dolgokon gondolkodtunk, például hogyan tudnánk közös erővel az iskolának egy fogorvosi rendelőt, valamint egy használható illemhelyet kialakítani, mosakodásra is lehetőséget nyújtva. Így érkezett el hozzánk az IWAB képviselete, köztük a romániai magyar nagykövetasszony, Bajtai Erzsébet is. Közben már nemcsak a magyar szaktermet, hanem az iskola környékét is megpróbáltuk szebbé varázsolni, így a közvetlen mellettünk elterülő sártengert parkosítottuk. Ezeknek a dolgoknak így száraz számadásszerű íze van, de valójában sokkal összetettebb a tartalma és az üzenete.

Ekkor már tudtam, hogy az iskola és az ezzel járó hivatalos háttér tulajdonképpen biztonságot nyújt, ellenben az egyház térfelével. Na oda nem szabad belépni! Az egyház térfelén nem ismert szabályok szerint, lehetetlen nyerésre állni. Bízom benne, hogy igazából a pap bácsi sem akar rosszat, csak ő éppen arról van meggyőződve, hogy a híveit csak az ő meglátása szerint, román nyelven tudja megtartani gyakorló katolikusoknak. Ő még nem tudja, hogy a csángó közösség beolvadási folyamatának végső akkordja a katolikus hitből való kitérés lesz, mert az előbb-utóbb bekövetkező vegyes házasságokban mindig el fog veszni az a fél, akit egész életében arra buzdítottak, hogy román legyen. Ugyan csak itt jegyezném meg, hogy szerintem egy nem helybelinek sokkal könnyebb elviselni az egyház esetleges támadásait, mint egy falubelinek.

2009 szeptemberében már egy olyan tanévnyitó ünnepélyt szerveztünk a lészpedi iskolásoknak, ahol gyermekek, szülők és hivatalos szervek előtt tündököltek kis tanítványaim – éreztem, hogy erről álmodtunk, ide akartunk elérni. Hiába szerepeltünk Pécstől-Budapestig egész Magyarországon, itthon is elismertté kell tenni a magyar oktatást! Ezért igyekszik minden moldvai magyar tanár példaértékű munkát végezni a faluban. Kezdve a megjelenésétől, a szakterem berendezéséig, mindenben igyekszik a legjobb lenni. Természetesen az oktatásban is arra törekedik, hogy a gyermekek kedvtelésből járjanak az órákra, ne azért, mert muszáj. Tulajdonképpen ez egy olyan előny, amit csak azok tapasztalnak meg, akik erre a szintre eljutnak. Mert amíg a matematika tanárnak mindenkivel birkóznia kell, minden kamasz durcás viselkedésével szembe kell néznie, hiszen magyar órára csak az jön, akit érdekel, aki szereti, így lényegesen kevesebb a fegyelmezés. Nem beszélve arról, hogy az erőszak a frusztráció gyümölcse – tanultam valahol. A lészpedi magyar oktatás folyamán sorozatosan igazolódni látszott ez a megállapítás. Mert amíg egy-egy gyerek a román oktatási rendszerben, mint égető tűz van elkönyvelve, addig a magyar óráknak egy-egy gyöngyszeme. Gyöngybetűkkel leírva a lecke a füzetbe, nem kell rászólni, nem kell szidni, nem kell rikoltozni neki; mondhatnám példaértékű viselkedésükkel minden szeretetem kiérdemelték. Igaz, nem a legjobb tanulók, de nekünk elsősorban embereket kell nevelnünk.

Ha sikerül a gyermekeket elhelyezni egy kicsit identitásukban, ha megértik, hogy ők miért mások, mint a román gyermekek, vagy a bákói fiatalok, vagy hogy miért veszik rögtön észre, hogy ők katolikusok, akkor sikerül a hovatartozás feszültségét kioldani bennük. Hiszen ott motoszkál a gyermekben a nagy kérdés, hogy az édesanyja az anyókájával magyarul beszélget, a szomszédasszonnyal is, de vele románul. Az iskolában meg nem szabad magyarul beszélni. Persze a rosszcsont kölyke hetedik osztályban már magyarul beszél vissza a tanárnak, ha valami nem tetszik neki, ettől persze nem lesz jobb a helyzet…

Mindig is úgy éreztem, hogy a magyar nyelv akkor válik közhasználatúvá az ifjak számára, amikor kikerülnek az iskolából. Az iskola egyfajta korlát (volt) a magyar nyelv használata részére. A huszonéves „gyermekek” túlnyomó része, köztük a vezéregyéniségek is, inkább a magyar nyelvet használják, mint közlési módszert. Még akkor is, ha mondjuk a szó szoros értelmében idegen pályán fociznak.

Ugyan csak a magyar nyelv közhasználatával kapcsolatosan jegyezném meg, hogy szerintem sokkal jobb „punga magyarnak” lenni, mint „purifikáló magyarnak”, aki minden dolgot csak magyar kifejezéssel illet, még akkor is, ha számomra ez néha nevetséges tud lenni (egy egész hétvégén azon derültem, hogy a rendőrségi sziréna, az tulajdonképpen „fényküszöb”). Esetünkben ez nem lenne célravezető, sokkal hatékonyabbnak tűnik a moldvai csángóknak, ha a „reklámszatyor” egyszerűen „punga”, mint amúgy rengeteg székelyföldi, nem szórványban élő magyar embernek is.

Hányszor hallottam mindkét oldalról, hogy a moldvai magyarság milyen kevert nyelvet beszél. A lészpedi pap bácsi szerint ez rossz, egy értéktelen, korcs dialektus. Szerintem pedig a legegyszerűbb magyar nyelvjárás és egyben a legrégebbi is. Naponta csodálkozom egyszerűségén és gyakran mély jelentéstartalmán. Moldvában a nyelv elsősorban a kommunikáció eszköze, kevésbé szimbolikus tartalmakat hordozó „identitásjegy” és úgy is kell kezelni, hogy érthető legyen. Hogy ez a nyelvjárás sokkal inkább eltér az irodalmi magyartól, mint a többi, az nyilvánvaló, de nem feltétlen rossz. Egy budapesti magyar szerint sok a beépített román szó. Ez így igaz, de hát honnan kellett volna megtanulják a „villanykörte” és az „izzó” megnevezéseket az ipari forradalom küszöbén, a tömbmagyarságtól elhatárolva? Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a mindennapi beszéd alapos elemzésével, az egyszerű budapesti köznyelvben is hasonló mennyiségű idegen eredetű szót lehetne kimutatni.

Az itteni emberek megértik egymást. Ha egy magyar ember érkezik a faluba, aki soha életében még nem beszélgetett moldvai csángóval, alapos odafigyeléssel és némi olvasottsággal ugyanúgy megérti a hétköznapi emberek panaszait. A helybeliek egyszerű természetességgel kezelik mindkét nyelvet és soha nem adódik ebből konfliktus. Még akkor sem, ha az egyik magyarul kérdez és a másik románul válaszol, automatikus váltás következik, de sok esetben lezajlik a párbeszéd ebben a formában, egyik mondja magyarul, másik felel románul és észre sem veszik a különbséget, hiszen mindketten értik, és a kommunikáció létrejött. Ez a lényeg.

„Amikor gyermeket nevelsz, gondolj az öregkorára!” – mondta Joseph Joubert. Gyakran eszembe jut ez a bölcs megállapítás és ebből merítem meggyőződésem nagy részét, hogy még javulhat is a helyzet. Hiszem, hogy a jelenlegi nyelvi állapot stabil. Bízom benne, hogy a most felnövekvő generáció már sokkal egyértelműbben fog a magyar oktatás fele fordulni, nem lesznek benne kétségek, hogy gyermeke számára ez jótékony hatással van. Már nem lesznek gátlásaik, nem lesznek bizonytalanságaik, kétségeik, hogy tanuljanak-e a gyermekeik magyarul.

Meggyőződésem, hogy az ifjúságnak, a felnövekvő generációnak erre a morális támogatásra van szüksége, már kiskora óta, hogy amikor az óvodából érkezik az iskolába, akkor már ne legyenek fenntartásai, hanem természetesen tudja kezelni azt, hogy ő magyarul is tanul. Magyarul nem tanuló társai pedig nem hogy természetesen, de gyakran irigykedve figyelik bátrabb kollégájukat.

Megjegyezném, hogy a magyar órákra először azok kezdenek járni, akik a családban is még használják a nyelvet. Mivel hogy a magyar nyelv ismerete, minőségi szintjének birtoklása fordítottan arányos az anyagi helyzettel, mindig a szegényebb családok gyermekei jönnek először, akik az utolsó padban ülnek az iskolában és soha nem az évfolyam- és osztályelsők gyurakodnak a magyar órákra. Ezt nem panaszkodásképp jegyzem meg, hanem csak azért, mert így azok a gyermekek, akik különben „el vannak nyomva”, vagy nem kapnak teret az érvényesülésre a román órákon, sok esetben a magyar órák igazi gyöngyszemeivé válnak. Ezért van olyan harmadikos kislányom, aki írni-olvasni nem tud, de gyöngybetűkkel lemásolja a magyar leckét a tábláról, régi jó bevett szokás szerint az olvasásnál kivárja, míg valakinek eljár a szája az odaírt szóval kapcsolatosan, de egy népdalvetélkedőn harmadik helyezést ér el. Volt olyan gyermek, akit nem lehetett színpadra állítani, és most önként kezd énekelni, akár idegen gyermekek, lányok közt is.

Ez a felnövekvő generáció már nem fog azzal gyötrődni, hogy palástolja felvállalt identitását, fél-szájjal mormoljon magyar szavakat, ha magyarul kérdezik. Ezek a gyermekek már az öregek természetességével köszönnek magyarul az utcán, elegyednek társalgásba még teljesen román környezetben is, mint amilyen Bákó. Erre is tudok konkrét példát, amikor ez nem így volt, és a kamasz a piacban hagyta idős édesanyját, mert az nyelvjárásban beszélgetett vele.

Eredménynek könyvelhető el minden olyan gyermek, aki otthon, a faluban az I-VIII. osztályban tanul magyarul, naponta találkozik a többi kollégájával, és fel tudja dolgozni, ha esetleg ezért szóval érik, mint egy olyan egyetemista, aki elmegy magyarul tanulni és aztán nem is nagyon meri ezt otthon elmondani, ne adj Isten ritkán hazamenni és az általa járt útra terelni az új generációt. Ezért hiszek az oktatási programban, mert egy olyan irányt talált magának, ami sokkal kevesebb anyagi befektetéssel, sokkal eredményesebb tud lenni hosszú távon. A magyarul tanulás megszokott dolog lesz a faluban, az emberekbe beleül, mint természetes dolog és ebben a hitben növekednek a gyermekek. A régi módszer, a „kiemelt láncszem” esete, amikor egy tehetséges gyermek útját terelgették arra tehetséges támogatók, már nem ilyen szerencsés, hiszen szó szerint minden egy lapra, egy személyre van feltéve.

„Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.”- mondta egykoron a jó öreg gróf Széchenyi István és ez valahogyan áthidalt Moldvába, eljutott Lészpedre is, ahol valamikor a temető bejárata fölött ezt olvashatta a belépő: „Hogy vagytok tük, voltunk münk es, hogy vagyunk münk, lesztek tük es. Por és hamu.” Csak reménykedni tudok benne, hogy a már csak szájhagyományból ismert hangzatos felirat pontosan így volt, de ha nem, akkor is hasonlóképpen értendő.

Ezzel a merész felkiáltással nem a betűk rendjében szeretnék bőszen vagdalkozni, nem a dolgok közepébe loholnék bele, de nem is a vég szavát szeretném hangsúlyozni, inkább arra próbálnám rávezetni az olvasót, miként késztetett írásra ez a mondat, hiszen a közel nyolc éve beindult folyamat, bármikor ismétlődhet valamelyik kicsiny csángó faluban és akkor mindjárt elmondhatja az ember: na, ugye megmondtam, hogy voltatok ti, voltunk mi is és hogy vagyunk mi, lesztek ti is!

A dióhéjban felvázolt évek folyamán sokkal mélyebb tanulságokat sajátítottam el itt Lészpeden. Olyan dolgokat tanultam meg, amiktől jobb ember lehetek és amit cserébe adtam érte, az semmiség. Nem szeretném ezeket magamnak megtartani, mert bízom benne, hogy egyre több moldvai faluban fog ugyanez a folyamat végbemenni, természetesen mindenütt testreszabottan, több-kevesebb időeltolódással, de a végeredmény ez lesz. Ha észrevételeim segítenek valakinek, akkor nekem is meglesz azon érzésem, hogy nemcsak kaptam, hanem próbáltam adni is.

Végül ne feledjük, mert szinte kiömlik belőlem, hogy „Jegyezd vele az égre örök tanulságul”: „Nem a föld, nem a folyók tartják össze a nemzetet, hanem a nyelv.” (Kisfaludy Sándor)

Az utóbbi tantárgyversenyen nem voltunk dobogósok. De sokkal nagyobb sikerélményt éreztem, amikor Huszár Jóska fölhívott telefonon és örömmel újságolta, hogy az elsős lányai a legnagyobb moldvai bevásárlóközpontban, a bákói Arena Mall-ban, minden gátlás nélkül, mosolyogva, nagyközönség előtt a színpadra álltak és elszavalták Kányádi Sándor: Tavaszodik… kezdetű versét. Utána elmondták, hogy ez egy vers a tavaszról, magyar nyelven.

Vagy a Bákóban középiskolás leányzó végre nem próbálja palástolni hovatartozását, így hamarosan megkeres a tanárnő, hogy micsoda szerencse, hiszen nekik ebben a tanévben egy nemzetiségi kisebbségről kell tanulmányt írni és mondta a tanítványa, hogy hát itt vannak a csángók. És nem kellett folytatni, mert nekem ennyi elég volt, nem kellett kimondani, hogy ennél fogva nem románok.

Ezek lészpedi tanítói munkámnak újabb apró örömei és ezért merem bátran azt mondani, hogy a beharangozott nagy beolvadás egyelőre elmarad. A folyamat nem megfordítható, de még átmenthető több generációra a jelenlegi nyelvi állapot. A moldvai magyar oktatási program nem tud csodákat eredményezni, de a lehetetlent már megoldotta.

Szeretném ha itt, Lészpeden zárnám le pályafutásom, itt öregednék meg a még magyarul is csacsogó unokák között, egy nagy diófa árnyékában. Ennyit kérek a jó Istentől és a csíksomlyói Szűz Máriától, bízva abban, hogy ki is érdemlem ezen kegyeiket!