2007 őszén Külsőrekecsint átadva, elvállaltam a lujzikalagori iskolán kívül a magyar nyelv tanítását. Jóformán semmit sem tudtam a faluról.  Csak annyit érzékeltem, hogy ez sokkal másabb, mint az általam már jól ismert Külsőrekecsin.

Én lettem a falu második magyar tanára. Az előttem egy évig tanító Lajos Veronikának köszönhetem a megörökölt oktatási helyszínt, azt a jó pár tanítványt, akik közül sokan még mindig járnak a magyar órára. Keskeny volt, de kitaposott az az ösvény, amelyen elindulhattam.

A tanítási helyszín a templom mögött egy kb. 5×5 méteres üzlethelyiség volt. Nem álmaink iskolája, de hálásak voltunk a talpalatnyi helyért annak a családnak, akik felvállaltak bennünket. Központi helyen lévén, sokféle érzelmi megnyilvánulásnak lehettem fültanúja, célpontja, vita- vagy egyetértő partnere, ami a magyar tanítást illeti. Nem kevés érzelmi hullámvölgyön kellett átkelnem, de valahogy mindig időben érkezett az a szeretet, ami átsegített rajtuk.

Az első két tanítási évben nagy volt az átjárás. Sok gyermek eljött hozzám, aztán sokan el is maradtak. Volt, akiben a kitartás nem volt elég erős, volt, akinek a tanulás nem fért a nyakára, volt, aki nem a szívére, hanem inkább a külső véleményekre hallgatott és vannak olyanok, akik mind a mai napig kitartó látogatói az óráimnak. Mindannyiuknak hálás vagyok, mert minden egyes gyermek által csak gazdagodtam.

Ebben az időszakban délelőtt és délután egyaránt tanítottam. A délután iskolába járók délelőtt, a délelőttiek délután jártak hozzám magyar órára. De sokszor betévedtek az iskolába olyankor is, amikor szabad idejük volt, egy kis játékra, rajzra. Az iskolai órarendhez mindig nagyon nehéz volt igazodni. Ehhez képest még nehezebb volt úgy órarendet készíteni, hogy a messze lakó tanítványokat még otthon is lássák egy kicsit a szülők. Ugyanis – Lujzikalagor kb. 5ooo lélekszámot számlál ma, s nagyon nagy területen fekszik –, aki délután járt iskolába és adott napokon eljött magyar órára is, akkor reggel kilenckor elindult otthonról és este hat óra körül ért haza. Ez szülte bennem azt a gondolatot, hogy két helyszínen kellene tanítani. Második tanítási évem elején próbáltam is a faluban az Újnegyed-i részen még egy olyan házat találni, amelyben lehetne tanítani, de nem sikerült.

Aztán a harmadik év elhozta a változást. Megszaporodtak a tanítványok, új helyszínt kerestem és nagy nehezen, de találtam is. Egy új ház, de régies formába öntve. A tanterem kicsivel nagyobb és barátságosabb volt, de fűtés nem lévén, az egész tanévet kesztyűben, dzsekiben éltük végig. Viszont ez volt a virágkora az oktatásnak, ami a létszámot illeti. Hetven-kilencven között mozgott a gyermeklétszám és kitartóan jöttek is az órára.

Aki nem tapasztalta, elképzelni sem tudja, hogy milyen muzsika a fülnek, amikor a gyermekek a kapuban „énekelve” kiáltják a nevedet, hogy tudd, megérkeztek. Érdekes, de Külsőrekecsinben is a harmadik tanévet éltem meg legszebbnek, ugyanígy  Lujzikalagorban is. Talán ez az év volt az igazi „összetalálkozás éve” a gyermekekkel, vagy talán ekkor kezdett mindkét helyen befogadni a falu? Nem tudom, de volt egy olyan varázsa, amire valahogy nagyon szívesen, örvendező lélekkel emlékszem vissza.

A negyedik évben egy kicsit megcsappant a gyermekek száma. Ez annak volt betudható, hogy szerettük volna a magyar nyelv tanítását az őt megillető helyre bejuttatni, a román iskolába, s a harmadik év végén már másodszor dőlt dugába kísérletünk, miszerint a szülők kérvényének érvényre juttatása még a minisztérium közbenjárására sem sikerült. Sok gyermeket elbátortalanítottak, sokat megpróbáltak elidegeníteni, de szó ne érje a ház elejét, a gyermekek visszatértek. Ebben az évben már kályhát kapott az iskola, elmondhatatlan élmény volt számunkra a meleg, amit a kandalló árasztott, s ez így van mind a mai napig.

Az ötödik esztendőt talán úgy nevezhetném, mint a befektetett munka számonkérésének éve. Természetesen eddig is, de ebben az évben egy kicsit erőteljesebb lett a „számonkérés”.  Mindeddig sokat adtam a tanításban, megelégedtem azzal, amire emlékeztek, de ebben a tanévben egy kicsivel többet kértem vissza.  Már megbírták a terhelést.

Ha visszaemlékszem az első tanítási évre, akkor a nyelv, a tanítási stílus még annyira idegen és új volt a gyermekeknek, no meg gondolom a magam személye és nyelvjárása is, hogy az egy órából 20-30 percet tanultunk, a többit játszottuk, s így is óra végére jól kifáradtunk mindannyian.  Ma már egészen másképp áll a helyzet. Szinte minden csoportnak másfél órás az órája, s mindez olyan hamar elrepül, hogy nem is hisszük. De hát ez nem csoda, hiszen már ismerjük és elfogadjuk egymást.

       A tanulásban lassan építkeztünk. Én a magyar ábécé alapos elsajátításának híve vagyok. Minden csoport, kicsivel több, mint egy évig tanulja az ábécét. Sok mondókával, gyermekjátékkal fűszerezve. Van olyan tanítványom, aki a fentiek segítségével tanult meg beszélni, a passzív szókincs aktivizálódásáról nem is beszélve. Első időkben mindig a személyes kapcsolatokat jól építő mondókákon, dajkarímeken van a hangsúly. Ezek után jönnek a csapatépítő, de egyszerűbb játékok, ahol már felmérheti az ember a saját helyét a csoportban, tanulgathatja a győzelemben fürdés örömét, a vereség elszomorító érzését. Játékban – ahol még nincs tétje a dolgoknak – könnyebb megtanulni a felnőtt élet eljövendő nehézségeit. A haladó csapatok ma már olyan összetartásról, együttműködésről, elfogadásról adnak tanúságot, amit öröm nézni.

Amennyire időm és a gyermekek időbeosztása engedi, sok időt töltünk együtt a hivatalos tanórán kívül: ének- és táncórákon, kézműves foglalkozásokon, közös kirándulásokon.

Nagy hangsúlyt fektetünk a hagyományok őrzésére, a csángó népi kultúra népszerűsítésére. Évente kétszer megfordulunk Magyarországon. Egyszer táncokat tanítunk, másszor a karácsonyi ünnepkör énekes hagyományaival próbáljuk gazdagítani az adventi várakozás örömét.

A mai napig elérve azt mondom, hogy én elégedett vagyok ma az oktatás helyzetével. Két helyszínen több, mint száz gyermek tanulja a magyar nyelvet, hagyományait, saját magát. Természetesen házi feladat még lenne: az iskolát és a polgármesteri hivatalt még mindig nem bírtuk meggyőzni arról, hogy a szülők törvénybe iktatott joga, hogy a gyermek iskolában tanulja az anyanyelvét. Ez volna az egyik megoldásra szoruló feladat.

A másik a gyermeklétszám emelése. Ugyanis a falu gyermeklétszámához képest még kevesen járnak magyar órára.  Ez több mindennek tudható be, de ezek közül én azt említeném, ami átköt bennünket a felnőttoktatáshoz: a szülőkhöz. Én azt látom a gyermekeknél, hogy az jár rendszeresen és fejlődik tudásában, ahol olyan szülő áll a háta mögött, aki érdekelt a maga sorsa alakításában, aki a haladás, a nyitott gondolkodás híve. Én az elmúlt időkben azt tapasztaltam, hogy a mostani szülők azok, akiknél a generációkon át felhalmozott tudás átörökítése megszakadt. A nagyszülők már csak töredékes részét adhatták át tudásuknak, mert akkorát változott a világ és olyan ígéretekkel, amelyek sutba dobatták az emberekkel az évszázados tárgyi és erkölcsi értékeket.

Mára azért már szépen kivilágosodott, hogy e nélkül a tudás nélkül nincsen jövő itthon, legfeljebb elvándorlás. Én itt látom nagyon fontosnak a felnőttképzés lényegét, amely megerősítené az emberekben a múlt értékeinek megtartását, továbbadását, mai formában történő, de értékhordozó „csomagolását”. Én, a gyermekek tanításán keresztül tapasztalom, hogy ahol a szülők a saját magyarságuknak cselekvő résztvevői, ott sokkal tisztább, egyszerűbb az élet, fejlődőképesebb, döntéshozatalra képesebb a gyermek. Szinte azt mondanám: felnőttképzést a jövő nemzedékéért! Hogy a következő nemzedék – ahogyan Széchenyi fogalmaz, a fényhez valóban egy lépéssel közelebb jusson…

Ezt nagyon fontosnak tartanám, bár én tanárként ebben az irányban még csak nagyon kevéssé tudtam elmozdulni. Valahogy a gyermekekkel sokkal könnyebb összehangolódni, térben és időben is. Bár már álmodom egy bizonyos idő óta arról, hogy lesz felnőtt tánccsoport, hiszen volt ennek itt hagyománya, s hogy lesz nálam guzsalyas, ahol a gyermekek a lábunk alatt téblábolva megtanulják mindazt, ami későbben életük segítsége lehet. Már azért volt rá egy-két próbálkozás és bízom abban, hogy a hit ereje csodákra képes.

A felnőttképzéssel kapcsolatos egyik alapgondolatom nekem az, hogy az itteni emberek óriási tudással rendelkeznek, ezt csak megerősíteni kell bennük, s lehetőséget adni nekik arra, hogy mindezt itthon tudják kibontakoztatni.

Adja Isten, hogy dr. Kis Boáznak és a Népfőiskolai Collegiumnak legyen ereje és kitartása ahhoz, hogy az elkezdett munkáját áldással véghez is vihesse!