A Szentírásból egy mondat szóljon hozzánk és ébresszen gondolatot a mi szívünkből: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr.” (5Móz 8,2) Most 75 esztendőre emlékezünk vissza, amely háromnegyed század, 1936-tól, az indulás időpontjától, egészen a mai napig.

A Szentírásból szóló felhívás a 40 éves pusztai vándorlásnak a végén hangzott el. Ebben a 75 esztendőben, amelyre mi most emlékezünk, ebben is volt ilyen 40 éves pusztai időszak. Melyek lennének a tanulságai akár ennek a 75 esztendőnek, de most különösképpen arra figyelve, hogy milyen tanulságokat hozhat elénk a Szentírás ezzel a visszaemlékezéssel? Először is hadd legyen előttünk a felhívás, hogy emlékezetben őrizzük meg, ne tegyük feledés tárgyává, bármennyire is sok küzdelemmel, sok kellemetlenséggel volt tele az a 40 esztendő, amelyre emlékezhettek ott, az Ígéret Földjének a határán, a pusztai vándorlás végén.

Mégis, az a felhívás szólt. Ez ne merüljön feledésbe! Sok minden dolog van, amely a 75 esztendőből is messze távlatnak tűnik. Vannak, akiknek az elindulásban volt jelentős szerepük, vannak, akik az eredményeket és a sikereket irányíthatták és könyvelhették, de már nincsenek közöttünk. Nem szabad elfeledkezni róluk! Sem arról az időről és időszakról sem, amelyet úgy tekinthetünk, hogy az volt a kietlenbe való út. Ott is voltak dolgok, amelyekre emlékeznünk kell, amelyeknek tanulsága van mind a mai napig.

Az első dolog az, amiért egybegyűltünk most, hogy emlékezetünkbe idézzük, megemlékezzünk a megtett útról.

A másik dolog, amely ebből az Igéből rajtunk áll és fontos tanulságként szolgál, hogy ezt az utat valaki vezette. Ez az út nem csak olyan bolyongás volt a pusztában, céltalanul és mindenféle bajjal küzdve, az Ige is így hangzik: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett az Istened, az Úr!” Valamikor nagyon világos volt ez a vezetés. Követték Őt. Valamikor nagyon is nehéz volt követni, mert felvetődött a gondolat, hogy milyen körülmények közé hozott bennünket a mi Istenünk, ilyen körülmények között vezet-e bennünket?! Sőt, voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy nincs is ott az Úr, nem vezeti az Ő népét. Amikor Mózes eltűnt a Sínai-hegyen és az Úrhoz ment, úgy érezte a nép, hogy nincs már, aki vezesse őket és el is tértek attól a gondolattól, hogy az Úr vezeti a népet.

Ezt a 75 esztendőt is most lássuk úgy és találjuk meg benne azt, hogy azon keresztül is vezetett az Úr. Akkor is, amikor szép eredmények és sikerek voltak, amelyeknek emlékeit jó megőrizni és feleleveníteni. Akkor is, amikor szép eredmények nem voltak, sőt úgy tűnt, hogy az út valahol útvesztővé vált. Akkor is fontos volt összegyűlni a nagy diófa alatt és emlékezni, egymással a kapcsolatot építeni. Vezette népét akkor is az Úr.

Ha ma tekintünk vissza az egész megtett útra, akkor elmondhatjuk és hálás szívvel meg is állapíthatjuk, hogy ezen az úton vezetett a mi Urunk. Nem mindig volt kényelmes, nem mindig volt kellemes az utunk, de mindegyik szakasznak meg volt a maga jelentősége, a maga helye és mind máig a maga tanulsága.

Erről az emlékezésről és útról három olyan dolgot szeretnék még említeni, amelyet tanulságként magunkkal hozhatunk, és amely sok tekintetben össze is cseng azzal, amelyet tanulságként a honfoglalás előtt álló pusztai vándorlás útját megtett nép maga előtt látott.

Először is tanulságként ott volt előttük az, hogy volt eredménye, volt áldása annak az útnak. Voltak dolgok, amelyek még ott a pusztában is eredménynek tekinthetőek voltak.

Emlékezzünk a 75 éves útra! Ezen az egész úton Isten megtartotta, vezette őket és áldást adott számukra. Így lettek eredményei ismeretben és áldásban azoknak az alkalmaknak is, amelyek az indulás után jó néhány éven keresztül ott maradtak a szívekben. Különböző értékek, amelyeket hasznosítani lehetett az élet mindennapi dolgaiban, akár a gazdálkodás területén is, vagy vannak, akik kántorként szolgáltak tovább. Ismerek olyan személyt is, aki annak idején azon a bizonyos népfőiskolai alkalmon vett részt, és megtanulta az énekeket vezetni és lassan hatvan éve ott ül az orgona mögött és vezeti a gyülekezet énekét. Ismerek olyanokat, akik a festészetbe egy kicsit belekóstoltak, bár nem lettek festőművészek, de ott, annak idején tanították őket erre is, és ezzel az életük megnyílt a világ felé. Mi tudtuk látni és értékelni azt, ami művészet. Bele is kóstoltunk és benne örömet is találtunk. Számos más dolog is van, amelyet ismeretként, amelyet tapasztalatként magukkal hozhattak azok, akik részt vettek a népfőiskolai tanfolyamokon.

A másik ilyen tanulság és eredmény, amely ennek az időszaknak mind máig ható eredménye lehetett, az egymás iránti megbecsülés és barátság. Jó volt találkozni még abban az időben is egymással, amikor csak búvópatakként, vagy nem létezőként volt és élt a népfőiskola. Jó volt találkozni azokkal, akik annak idején valamilyen foglalkozáson együtt munkálkodtak, egymást megismerhették és egymást segíthették. Ez az ismeretség, ez a barátság fontos volt az egész idő alatt. Fontos volt egymást segíteni is, fontos volt egymásban megbízni és egymásra úgy tekinteni, mint akik innen hoztunk valamit és azt őrizzük. Különösen ebben a mai, elmagányosodó, atomizálódó világunkban jelentős, ha vannak olyan csoportok, vannak olyan közösségek, amelyek megbíznak egymásban, akik össze tudnak fogni, ha szükséges, akik tudják egymást segíteni, nemcsak egymást letiporni – akik tudnak egy közös célért munkálkodni. Ez volt az egyik eredménye ennek a munkálkodásnak.

A harmadik dolog, amit szeretnék említeni, ami talán a legfontosabb: valami emberséget vittek magukkal a népfőiskolások. Valami emberi tartást vittek magukkal, akik itt, ezeken a foglalkozásokon részt vettek. Számukra nem úgy telt az élet, hogy sodródtak a sokasággal, mindenféle értékeknek a megőrzése és ismerete nélkül arra, amerre a nép sodor.

Bennünk voltak értékek, amelyeket a szívünkbe zártak, amelyek emberi tartásra késztettek minket minden időben, akkor is, amikor ezek nagy összeütközést jelentettek.

Lehetne talán folytatni még a gondolatot a tapasztalatainkkal, az élményeinkkel, az emlékeinkkel, de a mai nap arról fog szólni, hogy mi minden más van, amely tanulságként és eredményként tovább őrizendő ezekből az esztendőkből, s ezek bármelyik szakaszából. Ezért szóljon hozzánk a bibliai biztatás: emlékezzél vissza az egész útra, amelyen vezetett az Isten! Így kívánom, hogy a mai nap legyen emlékezés az egész útnak az eredményére, minden küzdelmére és arra a nagy tanulságra, hogy az úton vezetett az Úr. Ámen.