„Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztusnak jó vitéze!” (II. Timótheus 2:3)

A sárospataki és a magyar református népfőiskolai munkát meghatározták a református keresztyén tanítások, jellemvonások. Így a kegyelemből hit által való megigazulás, és ezért a krisztusi kegyelemért a hívő ember az egész életét egyedül Isten dicsőségére éli – Soli Deo Gloria. Ehhez kapcsolódik a küldetéstudat, a feladat meglátása és vállalása – személyes felelősség – itt és most, melyet a tett követ. Ez jelenti mindenkor, hogy aktívan a közösségért élni, legyen az pl. egy kisebb közösség a család, egy gyülekezet, egy település, vagy egy nagyobb közösség, a magyar nemzet.

Lássuk a történelmi előzményeket! A dán népfőiskola megálmodója: Gruntvig (1783-1872) dán evangélikus püspök. Érzékenyen hatottak rá a háborús események, az emberek nemzeti öntudatának halványodása, az ebből fakadó kötelezettségeik hiánya, az erkölcsi és kulturális visszaesés, a rossz gazdasági és szociális helyzet. A hitélet, a templomba járás sokaknak inkább külsőség volt, mint belső meggyőződés. Ezen az állapoton kívánt változtatni és erre kereste a megoldást.

A haza és az anyanyelve című tanulmányában kiemeli, „…hogy a népművelésben az igazi népiességnek kell érvényesülnie, mert csak az ebből fakadó közösségi szellem teheti az országot hatalmassá.”

 

Evangélium, amely nélkül nem képzelhető el gyökeres változás

 

Mindezektől Grundtvig azt várta, hogy a népfőiskolások találjanak magukra, legyen igazi önismeretük és nemzeti öntudatuk, tudjanak közösségben gondolkodni, s az elsajátított szakmai ismereteket jól hasznosítsák. Ez valóra vált és Dánia a gazdag parasztok országává lett. Megindult az erkölcsi, kulturális, gazdasági és szociális ébredés és elindult a szövetkezeti mozgalom. A grundtvigi népfőiskola alapjai: a keresztyénség, a népiség, a gyakorlatiasság és az életszerűség voltak.

Idehaza a XVIII. században Tessedik Sámuel vállalkozott arra, hogy egy ipari és gazdasági iskola kapuit nyissa meg Szarvason az elmaradott, képzetlen magyar parasztifjúság előtt. A gazdasági ismeretek mellett fontos helyet kapott az ifjak szellemi, hitbéli és erkölcsi nevelése.

1835-ben Erdélyben, Makfalván kezdte meg működését a báró Wesselényi Miklós által alapított Wesselényi Kollégium, amely 1941 telén újraindulhatott. Trianon után, 1920. december 8.-án Szegeden, 1922-ben Kecskeméten és Mezőkövesden sikerült megnyitni a népfőiskola kapuit. De szerveztek népfőiskolát Egerben és Kalocsán is. A népfőiskolák száma egyre nőtt, s 1925-ben a Révai Nagy Lexikon már 70 népfőiskoláról számol be.

Meg kell említeni Sréter Ferencet – akkori földbirtokost, későbbi evan­­gélikus lelkészt –, aki szandai birtokán, 1925-ben alapított népfőiskolát, melyet a következőkkel indokolt: „Falusi népünk, nemzetünk legnagyobb számú rétegének mélységes elmaradottsága akadálya a több termelésnek és az öntudatos nemzeti akarat kialakulásának, oka a hazaszeretet hiányának és minden gonosz lelkű izgatásra fogékonyságnak.” Ezt a találó megfogalmazást tudjuk, látjuk és érezzük napjainkban is…

A népfőiskolai munkában a fellendülést és az áttörést a sárospataki főiskola népfőiskolai tanfolyama hozta. A magyar népfőiskolai mozgalom több évtizedes próbálkozása után 1936-ban, Sárospatakon indult el újra, és nyert olyan lendületet, amelynek hatása kiterjedt az egész országra.

 

 

Milyen gyökerekből, forrásokból táplálkozott?

 

A keresztyén ifjúsági egyesületek az 1920-as évektől fogva nagy hatást gyakoroltak a népfőiskolákat alapítókra, szervezőkre. Nem véletlen, hogy az 1883-ban megalakult Budapesti Református Ifjúsági Egyesület programja célul tűzte ki a keresztyén ifjúság, iparos, kereskedő, majd később földműves fiatalok lelki, szellemi és testi fejlődését, valamint a szociálisan rászorultak segítését. A KIE életében Töltéssy Zoltán személye hozott döntő változást, aki a falu felé fordította az ifjúság figyelmét. A Dunavecsén és Balatonszárszón rendezett konferenciákon (1928-tól indul) a hitmélyítés mellett a magyar sorskérdésekkel, a falu problémáival, kulturális, szociális hátrányaival, a megfelelő iskoláztatás hiányával is foglalkoztak. Töltéssy jól tudta, hogy a református ifjúság kétharmada falun él, s nem lesz addig erőteljes ifjúsági munka hazánkban, amíg a népfőiskolák be nem hálózzák az országot. Ezért a KIE 1929-ben kinevezte Kovács Pétert földműves-utazótitkárnak, aki később a telepes népfőiskola vezetője lett Rónafőn. A népfőiskola megalapításában és működésében a KIE nagy szerepet vállalt.

A másik ifjúsági egyesület az SDG volt. 1935-ben a Szövetség így jelölte meg célját: „…öntudatos és gerinces magyar társadalom nevelése…, amely Isten dicsőségét akarja szolgálni. A nemzetet és az egyházat Isten két legnagyobb ajándékának tekinti, azért ezek javáért, az öntudatos nemzeti élet megteremtéséért, az anyaszentegyház erőteljes missziói lelkületének és munkájának megerősítéséért küzd, különösen a jövő nemzedék életében.”

 

 

Hit, Nemzet, Társadalom, Jövő

 

Az SDG a bevezetőben elmondott Ige alapján vállalta küldetését és ennek az Igének az igazságát igyekeztek megvalósítani a protestáns ifjúsági mozgalmaink. Az 1934-es SDG-Memorandum, a „Cselekedjen az egyház”, a falu legégetőbb problémáit tárta fel. A vita az Egyetemes Konvent elé, mintegy felhívásként és „felkiáltásként” került. Ebben sürgetik az örökösödési törvény meghozatalát, a közoktatás átszervezését, a földreformot, s felhívják a figyelmet az „egyke” veszélyeire. (1930. A gazdasági élet lelki alapjai, Móricz Miklós; A falu kérdése, Nagy Ferenc; 1931. A magyar falu lelke, népdalok, Lajtha László; 1932. Református falupolitika, Gesztelyi Nagy László előadásában.)

A KIE-vel együtt három fontos konferenciát rendeztek: először 1934-ben Fóton, „Magyar Testvériség Konferencia” néven a magyar faluról, melyen Szabó Pál volt az egyik felkért előadó, Kovács Imre, Féja Géza, Móricz Miklós és Cs. Szabó László mellett. 1938-ban a faluvezetők konferenciáján, Balatonszárszón „Beszélj a földdel” címmel jöttek össze a KIE-s és SDG-s fiatalok. Ezen az alkalmon hangzott el: „A magyar falu lelki, szellemi és erkölcsi arca” (Kovács Imre), valamint „A református népmisszió” (Pap Béla) címmel.

A MEKDESZ gyakorlati munkája erőteljesen fellendült, mely leginkább a cserkészetben és a faluszemináriumokban mutatkozott meg. A Diákok Házában magas szintű előadások hangzottak el. A Ház igazgatója, Mády Zoltán vezetésével indult meg a falukutatás pl. Kemsén is, s ennek a szociográfiai munkának az eredménye jelent meg nyomtatásban az Elsüllyedt falu a Dunántúlon címmel.

A népfőiskolai mozgalom mozgatórugóit, talppilléreit részben ezekben az egyesületekben, s általuk az egyes személyekre gyakorolt hatásaikban kereshetjük. Karácsony Sándor 1921-ben Karcagon, a KIE nemzeti konferenciáján lett a protestáns munka elkötelezettje. Ugyancsak 1921-ben, a Tahiban rendezett MEKDESZ főiskolás konferencián határozta el Újszászy Kálmán, hogy pataki diák lesz, mert 10 pataki teológussal találkozott, akik maradandó élményt hagytak benne. Ő is közéjük akart tartozni. Szathmáry Lajos szintén a MEKDESZ-ből indult. Talán nem véletlen egybeesés, hogy Gombos Ferenc volt az ő, valamint Újszászy Kálmán hitoktatója is, aki később jelentős szerepet vállalt a népfőiskolai oktatásban, mint az Országos Szabadművelődési Tanács elnöke.

 

 

A pataki népfőiskola elindítói

 

Döntően meghatározó személyiségei a népfőiskolának dr. Szabó Zoltán és dr. Újszászy Kálmán voltak és nem szabad elfeledkeznünk Harsányi Istvánról, Rácz Istvánról, vagy Koncz Sándorról sem.

Dr. Szabó Zoltán 1927-28-as tanévtől a Theologiai Akadémia gyakorlati tanszékének volt a vezetője. Trianon után a Tiszáninneni Re­for­mátus Egyházkerület elvesztette nagyobb városait, s a leendő lelkészek „harcmezei” a városokból a falvakba tevődtek át.

Dr. Szabó Zoltán személyiségét édesapjától, a falusi tanítótól nyert hatások tették fogékonnyá, találékonnyá, leginkább a tekintetben, hogyan lehet a teológus ifjúságot a falu felé fordítani. Önéletrajzában írja édesapjáról: „Tőle tanultam a tehetségkutatást, s a magyar globus legelhanyagoltabb parcellájának, a falunak szeretetét”. Dr. Szabó Zoltánnak megadatott, hogy nyitott szívvel, tiszta lélekkel élhette teológus éveit, s megélhette, mint diák, később, mint tanár azt, mit jelent Patak, s a pataki szellem.

Újszászy Kálmán Budapesten született 1902. december 13.-án; a gimnáziumot is a fővárosban végezte el. 1921-től a sárospataki teológiára járt, 1931-ben ott lett teológiai akadémiai tanár. A pataki teológián a filozófiai-pedagógiai tanszéket vezette, 1931-től a Sárospatakon kibontakozó faluszeminárium, 1936-től a népfőiskola egyik irányítója, 1944-1946 között a főiskola rektora volt. A népfőiskola 1948-ban – kény­­szerűen – megszűnt, Újszászy Kálmán 1948 után a kollégium fő­könyvtárosa lett.

Másik fontos bázisa a magyar református népfőiskolának a Sárospataki Református Kollégium. Az az ősi kollégium, mely alapításától kezdve (1531) nemcsak kitűnő tanárokkal, haladó eszmékkel, hagyományokkal rendelkezett egyházi és oktatási területen, de a szellem fellegvára, ha kell, bástya, ha kell, menedék, közösséget teremtő erő szinte minden – rangra való tekintet nélkül – tanulni vágyó magyar re­formátus ifjú számára, akik kikerülve az iskolapadból az életbe, a megszerzett tudást, a krisztusi alázatot, életmódot, közösségi szellemet élték meg és vitték tovább. Patakon komolyan vették Kálvin szavait: „Küldjetek vesszőket és mi az iskolában nyilakat faragunk belőlük.”

A Kollégium 1920-as évekbeli szellemiségét hűen mutatják az Értesítőben megjelent közigazgatók tanévnyitó és tanévzáró beszédei is: „A mi munkánk csak egy lehet: imádságos csendben, odaadó lélekkel, fokozott mértékben vállalni azt a nevelőmunkát, hogy hitében, gondolkodásában, erkölcsében és életében újjászületett magyarság lássa és végezhesse itt azt a missziót, amelyért Isten a magyar nemzetet e helyre helyezte.” (1924-25.)

Dr. Szabó Zoltán jól ismerte fel, hogy Trianon után a gyülekezeti munka nagyobb része a falvakban folyt. Kereste azokat a lehetőségeket, amelyek által a teológusok már a diákéveik alatt minél jobban megismerik a falvak népét, akik között majd szolgálnak, akiknek sorsát fel kell vállalniuk, s Istentől kapott tehetségük szerint, azon segíteniük kell.

1926-ban a teológusok között megszervezte az Öreg-cserkészcsapat munkát, s mint parancsnok 1930-tól a Regős-cserkészetet azzal indította el, hogy a kis településekre is eljusson a népköltészet és az új zenei irányzat – a kodályi –, melynek értékeit kivigyék oda, ahová nagy kórusok ritkán, vagy soha nem jutottak el. Kiszállásaikon délelőttönként istentiszteletet tartottak, délután vagy kultúrotthonban, vagy az iskolában műsoros programot adtak. Menni-menni, ismerkedni, vinni az értékeket, rádöbbenteni a falvak lakóit hagyományaik értékére, adatokat gyűjteni, hogy utána hatékonyan lehessen szolgálni, végezni a lelkészi, egyben nép-nemzetnevelő munkát.

Szabó Zoltán a 1920-as évek végén szemináriumot indított el, melynek témája a falukutatás volt.

Újszászy Kálmán pedig 1931-ben indította el a faluszemináriumi munkát, melyben először a heti szerda esti beszélgetéseken a faluval kapcsolatos irodalommal foglalkoztak. 1932 őszétől kezdték el a falvak meglátogatását: Hegyköz, Bodrogköz, Hegyalja. A cél megismerni, megismertetni és szolgálni a magyar falut. Nem falurajongást, de a jövő iránti felelősségvállalást hordozott ez a munka.

Az évi kiszállások száma 20-30. Elkészítették a települések felekezetrajzát, egészségügyrajzát. Gyűjtötték a falvak népmeséit, mondáit, népdalait, képeket, levelezőlapokat, tárgyakat. Ma az Adattár őrzi ezeket az anyagokat. Vándorkönyvtárat hoztak létre, hogy a tanyán élőkhöz is eljusson a magyar irodalom. Először csak 40 kötetet, majd több száz kötetet tartalmazott. A faluszeminárium egyben szolgálta az értékmentést és az értékteremtést és azt a tudatot, hogy a falvak és azok lakói szerves részei a magyar társadalomnak.

1935-től indult meg a tehetségkutatás, tehetségmentés Újszászy Kálmán és Harsányi István vezetésével. Harsányi a népfőiskolát, a tehetségkutatást és a kitűnő iskolázást szerves egységnek tekintette – Varga András megállapítása szerint.

A népfőiskola közvetlen előzménye az 1935-ben, a Sárospataki Református Főiskola Teológiai Akadémiája által elindított nyári munkatábor.

A munkatábor elgondolása nem közvetlenül a tanári kartól származott, hanem maga a teológus ifjúság már két esztendeje foglalkozott a gondolattal csendesnapon, faluszemináriumon és a cserkészetben. Természetesen a háttérben ott volt Szabó Zoltán és Újszászy Kálmán is.

Mátyás Ernő igazgató javaslatára a tanári kar három fő szempontot tartott lényegesnek e kezdeményezés célja tekintetében és Újszászy Kálmánt kérte fel az elvi és a gyakorlati tervezet készítésére, aki a maga alaposságával, lényegre törő látásával dolgozta ki azt.

 

 

Mit vártak a tábortól?

 

Az ifjúság nemzeti érzésének megerősödését, áldozatos életű magyar diák- és embertípus kialakítását.

Egy olyan alkalmat az önnevelésre, mely előkészít az áldozatos életre, a szellemi munka mellett megnő a fizikai munka becsülete, s növekedik az ifjúság szociális érzéke.

Az ifjúság önkéntes vállalkozását, akik tanáraik felügyelete mellett még jobban megismerik egymás és saját értékeiket, hibáikat és így alkotnak egy munkaközösséget.

Újszászy Kálmán jól látta, hogy a tábor az ifjúságot a jövendőre akarja felkészíteni, s az ifjúság nevelését úgy lehet korszerűvé tenni, ha konkrét feladatai a jövő reális követelményeinek felelnek meg, azoknak a szellemi tényezőknek az ismeretében, melyek a jövendő életet minden téren – kulturális, politikai, gazdasági és vallásos téren is – irányítani fogják. Közösségben élni a közösségért. Később a népfőiskolai tanfolyamok is ebben a keretben –„Szeretetfalva”, egy képzelt falu életének valós megélésében folytak.

E missziói munka egészére kiterjedő részletes programot dolgozott ki kiváló pedagógiai érzékkel. Semmi sem kerülte el a figyelmét, mindent előre kívánt tisztázni azért, hogy akik vállalkoznak erre, pontosan tudják, mit kell tenniük, mit várnak el tőlük. A közösségi élet és a szociális érzék megerősödése mellett (napi 7 óra munka egy útépítés talajmunkájának előkészítésén) gondot fordított a szellemi nevelésre is. Hetente három alkalommal előadókat hívott meg, s az ifjúság az előadásokról készített jegyzeteit, ha valaki kérte, köteles volt megmutatni.

Ma talán érthetetlenül állunk egy ilyen követelmény előtt, de látnunk kell, hogy a pataki nevelés mindenkor a teljes embert vette figyelembe, s maga Újszászy is tudta, hogy a követelmények nem gyöngítik az ifjúságot, hanem rendszerességre, odafigyelésre, fegyelmezettségre késztetik, s ez volt a cél: művelt szellemű, áldozatos, evangéliumi lelkületű ifjúság nevelése.

A válogatásnál szem előtt tartották még, hogy teológusok, érettségizettek, tanítóképzősök egyenlő arányban, s az ifjúsági mozgalmak két-két fővel vegyenek részt a táborban, mert így akartak egy olyan közösséget formálni a különböző érdeklődésű fiatalokból, akik a későbbiekben majd együtt tudnak dolgozni egy-egy adott területen, pl. konferenciákon.

Ez az önként vállalt feladat elérte nevelő célját, s a következő évben folytatták a megkezdett munkát.

A hat hetes útépítést Károlyfalva és Rudabányácska között komoly szervező munka előzte meg: a diákok kiválasztása, pontos táborrend kidolgozása, minden héten egy fontos téma megbeszélése a Kollégium tanárai és meghívott, neves előadók vezetésével.

Az 1934-1935-ös tábor hat hetes heti beosztású tématerve: új törekvések a magyar népismeretben, a magyar művészetben, a magyar irodalomban, a magyar politikai életben, a magyar publicisztikában, a magyar történetszemlélet kialakításban.

Az útépítő táborok nagyszerű erőfelmérésnek bizonyultak. Az eredmények ismeretében és érezve a földműves ifjúság ínséges helyzetét legfőképpen a művelődésben, az 1935. június 13-án tartott tanári kari ülésen dr. Szabó Zoltán három javaslatot tett, s ezek egyike volt a főiskolán belül működő népfőiskola megnyitása a környék református parasztifjúsága részére, 1936-ban.

Mind a tanári kar, mind a Tiszáninneni Református Egyházkerület Közgyűlése hozzájárult a népfőiskola létrehozásához Sárospatakon. A tanári kar elfogadta dr. Szabó Zoltán hármas programját: „vallásos, ismeretközlő és gyakorlati”.

Szabó Zoltán jól tudta, hogy csak élő hitű emberek tudnak lemondani egyéni érdekeikről, „… hogy a közösség, kezdve a családtól egészen a nemzetig, éljen. … Ezért a falusi ifjúság közül az képes áldozatot vállalni népéért, aki a mindenható Istentől kap erre erőt, s így tud megállni a viharok, a harcok között. És mi egy nagy család vagyunk!”

A Kar a népfőiskola előkészítésével dr. Szabó Zoltánt és dr. Újszászy Kálmánt bízta meg. Farkas István püspök üzenetében, mint egy felkiáltásként ezt írja a pataki népfőiskolásoknak: „ …meghal és elpusztul a magyar falu népe is, ha munkakerülővé, város felé menekülővé … urizáló, módizó magyarrá változik. Elvész a magyar minden szépsége, ha a fiak levetkezik az apák erényeit, levetik népi viseletüket, elfelejtik dalaikat, szokásaikat, ha a magyar becsület és tisztesség és jellem átélése helyett idegen szavak majmolóivá válnak… Magyar kálvinista számára az egyház és a haza egyet jelentenek.”

 

A népfőiskolai képzés tervezete

 

A népfőiskola egy hónapos vagy két éves időtartamú lenne, nem változna szellemisége, állandó tanerőkkel a Főiskola kebelében, de kevésbé szoros kapcsolatban a Főiskola életével működne. A kérdés eldöntését nyitva hagyták. Állandó intézményes népfőiskolája 1945-től lett Pataknak. 1936-tól 1948-ig a fiúknak nyolc tanfolyamot és három állandó népfőiskolát, 1946-1948 között pedig a leányoknak három tanfolyamot tartottak.

A tizenegy fiú tanfolyamon mintegy 403, a három leánytanfolyamon pedig 57 fő vett részt, a történelmi Magyarország területét is beleértve. Összesen 460 fő kapott egy életre szóló útravalót…

Ezeken a tanfolyamokon kiváló előadók jelentek meg: Bibó István, Móricz Miklós, Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula, Kodolányi János, Féja Géza, Sinka István, Somogyi Imre, Veres Péter, és Molnár István, aki néptáncra tanította az ifjakat. Farkas Ferenctől és Tussa Erzsébettől komolyzenét, Major Tamástól és Bánki Zsuzsától pedig verseket hallgattak.

A pasztoráció, az utógondozás része volt a népfőiskolai munkának. A végzett diákokkal leveleztek a népfőiskola vezetői és a diákok is egymás közt – ezt nevezték „Szeretetláncnak” –, így ismerték életük további folyását és lehetőséget kaptak írásaik megjelentetésére a Kerékvágás című sárospataki népfőiskolai lapban.

Újszászy Kálmán szavai 1943 januárjában a népfőiskola záróünnepélyén a következők voltak: „A magyar nemzetnek fiai vagytok, a mozdulatlanságot nem szerető, a magyar sorsot változtatni akaró, a messzeségeket betekintő, a mozgás nélkül élni nem tudó magyar szellemet hoztátok magatokkal. A népfőiskola azt akarja megtanítani, hogy mit érdemes tudni ahhoz, hogy az élet ne csak robot legyen, mit kell ahhoz tudni, hogy el ne vesszetek a tömegben, és hogy az életnek ne csak egy számot, hanem értéket, azaz minőséget is jelentsetek… Akinek Isten kell, aki itt az Ő oltárát is keresi, az Patakon találja azt… Nehéz századok gazdagságot, fényt, dicsőséget, fejedelmi udvartartást elsodortak, de megmaradt az evangéliumban megmerítkezett magyar szellem. Támadt itt olyan végvár, ahonnan hódítani indulhattak a szellem katonái.” Ezekkel a gondolatokkal indulhattak el az ifjak a saját falujuk meghódítására, szolgálatára, Isten dicsőségére.

A Pataki Népfőiskola betöltötte küldetését, s kitűzött célját megvalósította, mintát adva a többi népfőiskolai kezdeményezésnek. Mintául szolgált a célok kitűzésében és azok elérésének módjában.